STELLAR BLADE (PS5)

Szia Uram, koreai sci-fi glamour-pornó érdekel?

Fekete és rózsaszín

Japánnak nagyjából 40 évre volt szüksége ahhoz, hogy kultúráját – értelemszerűen popkultúrájával együtt – széles körben megismertesse és megkedveltesse a nagyvilággal. Ma már teljesen természetes dolog, hogy valaki Berserk mangát olvas Barcelonában, bento boxból uzsonnázik Berlinben, vagy Babymetalt hallgat Budapesten. Dél-Korea – mely jelenleg a világ egyik vezető gazdasági hatalma – ugyan jóval később, ellenben Japánhoz képest már kivajazott pályán indult a Nyugat meghódítására, és nagyjából a kétezres évek elején „került fel a térképre”, körülbelül akkor, amikor Park Chan-wook zseniális mozija, az Oldboy (2003) kvázi megismertette a világgal az ázsiai országot, hogy egyáltalán létezik. Bár Dél-Korea kultúrája összességében – értelemszerűen popkultúrájával együtt – még messze nem annyira követett és rajongott határain túl, mint Japáné, így egyelőre viszonylag kevesen majszolnak például kimchit Kecskeméten, de a dél-koreai film- és sorozatgyártás viszont már abszolút világhírű. Mindemellett pár éve már Dél-Korea második legnagyobb exportcikke, a K-popként emlegetett könnyűzenei műfaj is világhódító útján menetel előre, melynek talán legjelesebb képviselője a Blackpink nevű lánycsapat, akikért már nem csak Szöulban, de Los Angelesben és Párizsban is meg van bolondulva a közönség. 2023-ban például kvázi főfellépők voltak az igen rangos amerikai Coachella fesztivál szombati napján, a legnagyobb francia divatházak pedig kezüket-lábukat törik azért, hogy a Blackpink valamelyik tagja az első sorban foglaljon helyet aktuális bemutatójukon.

A Blackpinket négy lehengerlően dekoratív és megnyerően agilis, nem mellesleg szuperbájos ifjú hölgy alkotja, akik hazájukban már nem egyszerű „sztár” vagy „celeb” státuszban leledzenek, sokkal inkább össznemzeti ikonok, sőt makulátlan példaképek. Koreai rajongók milliói követik már-már vallásos áhítattal minden megmozdulásukat, minden kislány az ő útjukat akarja járni, minden nagylány úgy akar öltözködni, mint ők, és nagyjából minden heteroszexuális férfi velük álmodik, hetente átlag háromszor. Ebből a brutális, magyar viszonylatban szinte felfoghatatlan mértékű rajongásból azonban nem kizárólag csak nekik jut Dél-Koreában, hanem nagyjából minden mutatós lánycsapatnak és csinos modellnek is, ami a gyanútlan külső szemlélő számára talán irigylésre méltó karrierként hangzik. Ám az elmúlt évek Dél-Koreából kikerülő hírei azt mutatják, hogy az ikon-élet arrafelé gyakran megrázóan szégyenletes eseményeket produkál, melyeknek elsősorban természetesen a fiatal és dekoratív hölgyek a kárvallottjai. 2019-ben például kiderült, hogy az egyik legmenőbb dél-koreai klubban rendszeresen lányokat drogoztak be és erőszakolnak szanaszét VIP vendégek (és ezt még videóra is vették), és ebben a gusztustalan bűnügyben állítólag vezető politikusok mellett a rendőrség is nyakig benne volt. Idei hír ugyanakkor, hogy az egyik neves K-pop idol csajszinak nyilvános bocsánatkérés keretében kellett szakítania partnerével, mert a „szerelmes” rajongók annyira feldühödtek rá, hogy kiadójának „megostromlása” mellett halálos fenyegetések tucatjait is kapta. A helyzetet elemző külső források szerint egyébként nem túlzás kijelenteni, hogy Dél-Korea társadalmának egyik jelentős problémája a gyakran radikális, toxikusan maszkulin, anti-feminista hangulat, mely a leuralt nők részéről egyfajta ultra-feminista ellenhatást eredményezett. Ezen eseményekről a külvilág nagyjából akkor kezdett el érdemben értesülni, miután mostanában több alkalommal is nemzetközi nyilvánosságra kerültek a vonatkozó botrányok. Ezért a félelmetes kettősségért – azaz amikor az áhított női nem irányába táplált, egészségtelen mértékű rajongás egyfajta tehetetlen gyűlölködéssel kevert tiszteletlenségként materializálódik – egyébként nem is kell Dél-Koreáig menni, a dolog sajnos világjelenség. Hazánkban is jelen van, bár messze nem annyira elfajzott mértékben, mint Dél-Koreában.

Aktuális tesztem tárgya, a dél-koreai Shift Up stúdió által fejlesztett, PlayStation 5 exkluzív Stellar Blade minden túlzás nélkül számos ponton kapcsolódik az előbb felvezetett témához. Az eddig főként (erotikus) mobiljátékokat fejlesztő csapatnál állítólag, hát fogalmazzunk úgy, nem bántak túl elegánsan a hölgyalkalmazottakkal, mely a folyamatos zaklatás és heccelés különböző formái mellett például abban csúcsosodott ki, hogy bosszúból letörölték azon kolleginák munkáit, akik online felületeken „feminista támogatást” tanúsítottak. Emellett olyan híreket is lehetett olvasni, hogy egy karaktertervező grafikus hölgyet ultra-feminista megnyilvánulásai miatt kirúgtak a cégtől. A hatás mindig ellenhatást produkál, az ellenhatás pedig újabb hatást, ez a folyamat pedig magára a játékra is csúnyán rányomta a bélyegét, mert Nyugaton többen már hónapokkal a megjelenés előtt leszalámizták, sőt egyenesen bojkottálják a Stellar Blade-et. Sokan egyébként már azt is meglepetésnek tartják, hogy ezen botrányok után a Sony egyáltalán támogatta és kiadta ezt a játékot.

Starship Troopers

A Stellar Blade tipikusan sci-fi animés sztorija az Űrkolónia flottájának látványos érkezésével indul, mely során az inváziós erők intenzív támadást indítanak a Nagy Háború által leradírozott Föld bolygó visszahódítására. Ez a felvezetés már a demóban is megtekinthető. Az ellenfél a Naytiba nevű mutáns faj, a fő cél pedig az Elder Naytiba nevű fő-fő-főellenség felkutatása és elpusztítása. A kaland során mindvégig ez a faék egyszerűségű alapfelállás határozza meg a fő cselekményszálat, ugyanakkor a további, főként híres alkotásokból, elsősorban filmekből kiollózott, aztán hozzáfércelt információknak „köszönhetően” a történet szerintem egyre katyvaszosabbá válik. Ennél többet a spoilerek elkerülése végett nem is mondanék – bár igazság szerint nagyon szívesen kibeszélném -, szóval legyen elég annyi, hogy én néha a fejemet fogtam a szekunder szégyen jellegű narratíva alakulása láttán. A legnagyobb cringe egyébként egy Ádám nevű fiatalember (feltűnik a demóban), a kettes számú főszereplő, aki, miután megmenti Évát, onnantól kvázi minden piszkos munkát a szerencsétlen csajszival csináltat meg. A mézesmázos stricire hajazó Ádám időnként egyébként annyira pofátlan dumákat képes benyögni, hogy a játék végére konkrétan már nagyon szívesen arcon vertem volna egy szívlapáttal, hogy tudja, hol a helye. A kedvencem az volt, amikor egy különösen intenzív szakasz után megjegyezte, hogy itt az idő megpihenni, mert már nyomja a fejét a headset, amin keresztül az utasításokat küldte a magát halálba’ hajszoló Évának – persze mindezt hajójának kényelmes pilótaszékéből. Come on, bro, really.

Kiss me Daddy

Amióta bejelentették, de legfőképpen amióta elérhető a demo, a Stellar Blade-del kapcsolatban leggyakrabban felemlegetett komponens maga a hősnő EVE, azaz Éva. A feltűnően mutatós poligonhölgy még a szokásos geek-mértékkel mérve is egészen elképesztő hullámokat generált, minden lehetséges irányban lecsapódva. Yoko Taro, a méltán legendás NieR sorozat rendezője például odáig merészkedett a rajongásban, hogy azt nyilatkozta, a koreai játék szerinte jobb game, mint a NieR: Automata – az az alkotás, melyből egyébként a Stellar Blade jócskán inspirálódott. (Ez a barokkos túlzás egyébként nyilván Évának szól, akinek Taro a bűvkörébe került.) Tudvalevő, hogy Yoko Taro az Automata hősnőjével, YoRHa No.2 Type B-vel nem csak egyedit, de maradandót is alkotott a videojáték történelemben. 2B minden idők egyik legesztétikusabb női videojátékos karakterévé nőtte ki magát, és bár a virtuális modell is tényleg remekül néz ki, azért ennek a megtisztelő címnek a kiérdemléséhez nagyban hozzájárult az is, hogy az Onlyfans-re dolgozó cosplayer leányzók rendre úgy jelenítették meg a figurát, hogy attól még egy pamutfonál is megmerevedik. Nos, Éva szerény véleményem (ízlésem?) szerint még ennél is tovább megy, róla ki merem jelenteni, hogy ő talán a valaha készült legszebb és legmutatósabb, egyben legélethűbben ábrázolt videojátékos nő (az FF16 Jill Warrickja például konkrétan gumibaba hozzá képest), aki igazából az első olyan poligonfigura, aki tényleg a képernyőre került valójában is izgalmas, nem csak attól, amit a felhasználó belelát, vagy amit esetleg a róla készült látványtervek mutatnak. Éva arca az átvezetőkben gyakorlatilag virtuálisan fotorealisztikus, bámulatosan szépséges macska. Minden túlzás nélkül mondom, a csaj valami brutális mértékben csinos, emellett bájos, kedves, cuki, és minden zabálnivaló naivitása mellett még agilis is, amit persze csak négyzetre emel az, hogy állandóan szuperszexi formában mutatkozik meg. Kim Hyung Tae, a Stellar Blade rendezője Taro elismerő szavaira reagálva azt mondta, hogy munkája messze nem ér fel az Automatához, történetmesélésben még rengeteg tanulnivalója van Tarotól – ami egyébként abszolút igaz is -, ugyanakkor az akciódús játékmenet tekintetében szeretné akár túlszárnyalni a mestert. (Spoiler: ez viszont sikerült neki.)

A formás, izgalmas női test, a klasszikus külső női jegyek ilyen markánsan erotikus ábrázolása a nyugati játékkészítők világában mára már kvázi nemlétező fogalom. Az utolsó, valóban szexi nyugati hősnő talán Lara Croft volt, de ő egy olyan rég letűnt korszak sztárja, amikor a technikai háttér még egyáltalán nem tette lehetővé azt, hogy egy poligonmodell tényleg valósághű legyen. Így aztán Angelina Jolie is sokat segített abban, hogy kialakulhasson a jól ismert Lara Croft kultusz. Az őt követő, blockbuster főszereplőként debütáló híres heroinák, mint például Aloy (Horizon) vagy Ellie (TLoU) egyértelműen, szinte már-már tüntetőleg mennek szembe azzal a nőképpel, amit az ázsiai fejlesztésű alkotások a mai napig szívesen prezentálnak. Dedikált kifejezésünk is van már erre itt Nyugaton, mégpedig a „túlszexualizált”, amit jómagam ugyan nem kedvelek, ellenben tökéletesen megértem, mi indokolta megszületését – elég csak a pár bekezdéssel feljebb olvasható információkkal párba állítani a dolgot. A megoldás nyilván egy ideális világban egy egészséges arany középút lenne, ahol a heteroszexuális férfi bátran és büszkén rajonghat a nők bájaiért, ebben semmi ciki nincs, ugyanakkor mindezt maximális tisztelettel kéne, hogy tegye, mert tirpák macsó, nőalázó prosztónak lenni viszont baromira égő. (Az ideálistól világunk azonban sajnos fényévekre van.) Egy viszont bizonyos: Éva gyönyörű, és tényleg a játék bármely pillanatában öröm ránézni, ebben maximálisan egyetértek Yoko Taroval. Érdekesség, hogy a karakter testmodellje egy közkedvelt dél-koreai manöken, Shin Jae-eun volt, szóval a virtuális prezentáció messze nem szemfényvesztés, bár Dekadens kollégám egy „tizenéves fiú magömléses lázálmához” hasonlította a próbaverzióról szóló írásában. (Ennél rosszabb álmom mondjuk soha ne legyen, jegyzem meg zárójelben, ötször tizenéves férfiként.)

Éva egyes dresszeiben meglehetősen sokat mutat magából, bár a jó ízlést határait szerintem soha nem lépik át a fejlesztők. A hősnőre legalább két tucat különböző kosztüm is ráadható, és ezek nem csak pompásan dizájnoltak, de esetenként elképesztően izgalmasak is. Az összképet egészségesen erotikusnak mondanám, szerintem nagyon esztétikus a végeredmény. A viselt ruhák a karakter statjait semmilyen formában sem befolyásolják, csupán vizuális élményt nyújtanak. Hála a különböző akrobatikus mozdulatoknak, platformer mechanikáknak, mászásoknak-függeszkedéseknek, Éva ruházata gyakran még a szokásosnál is többet sejtethet, ami az internetes fórumokon azonnal felhozta a Photo Mode kérdéskörét, mely egyébként egyelőre nincs a játékba építve. Egyesek szerint ez konkrétan szentségtörés, más felhasználok viszont úgy vélekednek, hogy teljesen indokolt a fejlesztők óvatossága. Mindkét véleményt megértem, mindkettőnek van valós relevanciája. Kíváncsi vagyok, utólag beleteszik-e?

Hit me Daddy

A Stellar Blade harcrendszeréről szintén írtunk már a demo bemutatásakor, szerintem ezen nincs is mit tovább magyarázni. A game legfőképpen hack’n slash, nem pedig Soulslike. Stamina nincs, az ellenfeleket a végtelenségig lehet csépelni és kombózni, támadásaikat pedig ki lehet védeni, le lehet parry-zni, vagy el lehet vetődni. Az utóbbira, azaz a (perfect) parry-re és a (perfect) dodge-ra egyébként erősen épít a szisztéma, a game igen gyakran dafke’ megköveteli, hogy ezeket alkalmazd. Amennyiben Story fokozaton játszol, lehetőség van bekapcsolni, hogy a program kijelezze, mikor mit kell elsütni a hárításhoz (Action Assist). Ez maximálisan megkönnyíti a tapasztalatlanabb playerek dolgát. Összességében a Stellar Blade harci része nagyon flottul és könnyedén játszható, nem kell percenként beledögleni valamilyen köcsög szívatásba, gyógyításból többféle van, valamint idővel újabb segítségek vethetők be, például plusz egy újraéledés a halálból. Bukás esetén nincs XP-vesztés, nem kell visszamenni és felvenni semmit, a legutolsó kempingtáborból vagy checkpointtól indulsz, és amit már begyűjtöttél vagy megszereztél, az nálad marad. Az, hogy a fejlesztők egyáltalán nem akarták terhelni a playert, a táborok mennyiségéből is látszik: szinte minden sarkon van egy. Táborozás után a normál ellenfelek mindig újraszületnek, lehet szépen farmolni, ha valaki gyűjteni akarja a képességfához szükséges pontokat. Évának segítője is akad a terepen, egy drón formájában, ez is fejleszthető.

Az összefűzött kombók mellett 2×4 speciális támadás, plusz idővel egy „átváltozás” is elsüthető. A rendszer nem bonyolult és őszintén, nincs is mögötte olyan nagy megfejtés, biztosan nem a Stellar Blade reformálja meg az akció-RPG-k zsánerét. Ez leginkább egy gyors kaszabolda. Nincsenek különböző fegyverek, csak egy erősíthető kard, emellett érdekes stat-módosító és upgrade-elhető modulokat tudsz az Éva testébe épített kibernetikus fogadóegységekbe illeszteni, melyeket igény szerint variálhatsz.

A harc során a kaszaboláson túl némi lövöldözés is előfordul, ami némileg szokatlan szisztéma, ellenben érdekesen színesíti a játékmenetet. A shooter-részek ugyan messze alulmaradnak a vagdalkozással szemben, viszont vannak olyan helyszínek, melyek direkt erre vannak kihegyezve. El tudom képzelni, hogy ezt a kötöttséget bizonyos felhasználók nem igazán szeretik majd, de tényleg nem kell megijedni, a lövöldözés egyáltalán nincs túlerőltetve. Ami itt esetleg nyögvenyelős lehet, az a muníció limitáltsága, mely néha megbonyolíthatja az akciót. Érdemes a skulót mindig fullra tölteni!

Itt, a harcnál említeném meg a játék egyik – szerintem – legirritálóbb jellegzetességét, miszerint Éva minden bekapott nagyobb találat után jó ideig a földön „fetreng”. Ettől egy idő után konkrétan már majdnem merevgörcsöt kaptam, és bár elvileg egy gombnyomással „gyorsan” fel lehet állni, még mindig baromira idegesítő a mechanika. Alapállapotban rühelltem a képernyő állandó rázkódását is, de ezt szerencsére ki lehet kapcsolni. Rettenetesen gyűlöltem továbbá az R3-ra tett futást, mely majdnem kinyírta a kontrollerem, annyit nyomkodtam, miközben órákon át szaladgáltam fel s alá a sivatagban.

Move me Daddy

A harc mellett erős, de talán azt sem túlzás mondani, hogy szokatlanul nagy szerepet kap a játék során a platformalapú ügyességi/logikai játékmechanikák összessége, és ezekhez kapcsolódik a kismillió felszedhető cucc gyűjtögetése is. Akcióalapú kunsztokból meglepően sokféle van, az ugráson, mászáson, lengésen, kerülgetésen, tologatáson, csúszáson és úszáson túl még egy halom kisebb-nagyobb kihívással találkozhatsz, gyakran teljesen váratlanul. Ami különösen furcsa, hogy a legtöbb platformer feladat nem is a fő sztorivonal végigjátszása során kerül képbe, hanem a mellékfeladatoknál. Nekem ez a szegmens speciel’ nagyon tetszett, szeretek keresgélni és gyűjtögetni, és hát itt aztán frankón van mit. Különböző mechanikákkal nyitható dobozok, brutálisan elrejtett tuning-modulok, dokumentumok, kódok és üdítős dobozok várnak arra, hogy keresgéléssel vagy az igen jól megoldott detektív-látással megtaláld őket. A motyók felszedéséhez néha egészen elképesztő akrobatikus mutatványokat vagy kihívásokat kell teljesíteni, a szekvenciák végén pedig egy csomószor nem valami nélkülözhetetlen szupercucc van, hanem egy kvázi felesleges komponens. Aki egyébként platinázni akarja majd a Stellar Blade-et, annak tényleg baromira fel kell kötnie a gatyáját, mert szinte minden lehetséges lootot meg kell találni, több trófea is a kimaxolt kollekciókhoz kapcsolódik.

A platformer szegmensben egyébiránt előfordul(hat)nak bosszantó pontatlanságok. Éva egy cseppet túlmozgásos, szeret ide-oda tipegni, ami a keskeny felületeknél néha lezuhanásba torkollik. Gyakran melléugrasz majd, mellélépsz, leesel, lezuhansz, lebillensz, nem éred el a kötelet, túlfutsz, túlugrasz, mellényúlsz, ez szinte biztos, és azt is elhiszem, hogy ettől néha felszökik majd a vérnyomásod.

A mellékfeladatok – több mint 60 van belőlük – többsége sajnos nem igazán tesz hozzá a történethez, tényleg annyira egyszerűek, mit egy fakocka. Menj oda, keresd meg, jaj már halott volt, sajnálom, szia. Ezek inkább arra jók, hogy a keresgélés során a helyszínek minden zegzugát feltárd, kalandozással növelve a játékidőt, és fejleszd magad. Van azonban pár kiemelt, több lépcsős, saját történettel kecsegtető szál is, ahol a mellékszereplők sztorijait bonthatod ki. A remekül kinéző NPC-k miatt ez erősen ajánlott, de messze nem kötelező: a Stellar Blade anélkül is gond nélkül végigjátszható, hogy akár egyetlen darab mellékküldetést is elvállalnál. A fő vonal gyakorlatilag tartogat annyi fejlesztést, ami a befejezéshez szükséges. Került a játékba emellett egy némileg indokolatlan, horgászós szegmens is, mely ugyan jópofa időtöltés, de valószínűleg csak a platinázók fogják szívni a fogukat miatta.

A kaland során több, merőben különböző stílusú helyszínre is ellátogatsz majd. Ezek között vannak kisebb-nagyobb elágazásokkal bíró „csőpályák” és nyitott területek is. Fast Travel pont rengeteg van, majdnem minden táborban és még azokon túl is. Amennyiben rászánod magad a mellékküldetések abszolválására, rengeteget kell oda-vissza utazgatnod a helyszínek között, melyek néha utólagosan formálódnak: új utak nyílnak meg, átalakul a terep, tényleg rengeteg jópofa titok és titkos útvonal fedezhető fel, ha figyelmesen átvizsgálod a környezetet.

Judge me Daddy

Éva tündöklő szépségéhez erősen kapcsolódik a Stellar Blade pompás látványvilága. Minden túlzás nélkül mondom, a game minden benne eltöltött óra után egyre jobban fest, köszönhetően a tényleg brutális részletességgel és maximális igényességgel megalkotott, szuperstílusos grafikának. A pályatervezők remek munkát végeztek, a játékban a legutolsó zúg is gondosan ki van dolgozva. Minden tökéletesen és aprólékosan textúrázott, fullra van pakolva objektumokkal, igazi élmény megvizsgálni az izgalmas részleteket. Bár ez sajnos a mentett screenshotokon nem látszik, a grafika tobzódik a fantasztikusan szemkápráztató speciális effektekben, a természetes és mesterséges fények – és árnyékok – játékában elképesztően jól mutatnak. Ha van egy jó HDR-rel bíró televíziód, brutális élményben lesz részed! A víz megjelenítése kiváló, mint ahogy a tűz, a kő, a beton, a fém, az üveg és a műanyag is, az öltözetek pedig – anyagaikkal együtt – egyenesen műalkotások. A látótávolság szédítő, ez a nyitott területeknek kifejezetten jól áll. Szinte hihetetlen, de a game az első pillanatától kezdve az utolsóig tényleg tükörsimán fut Balanced módban, nem akadozik, nem döcög, nem szaggat, technikailag gyakorlatilag perfekt.

A karakterek megjelenítése pedig egyszerűen bámulatos! A Ghost in the Shell és a Metal Gear Solid világát idéző figurák szinte kimásznak a képfenyőből. Az arcok gyönyörűek és ízlésesek. Az ellenfelek izgalmasak és eszméletlenül kidolgozottak, bár engem erősen a Resident Evil szériára emlékeztetett a dizájnjuk, legalábbis az organikus lényeknél. A mechanikus karakterek tervezése véleményem szerint egyértelműen Yoji Shinkawa mester stílusa előtt tiszteleg. Érdekes és izgalmas kavalkád egyébként a dizájn összessége, melyet biztosan sokan vádolnak majd innen-onnan lopással – én ezt inkább alázatos inspirálódásnak nevezném, mert a végeredmény tetszetős.

A játszhatóságot már taglaltam. A game kifejezetten könnyed, rengeteget segít a playernek baráti / kényelmi funkcióival, szívatásnak nyoma sincs. A komplexebb akciórészeket hibázás esetén szinte mindig azonnal lehet ismételni. A kisebb problémák és hiányosságok rendszerint tipikus „elsőjátékos” fejlesztői ügyetlenkedések, vélhetően mind patch-elhető. Végigjátszás után megnyílik a Hard Mode, ha valaki esetleg abban is ki akarja próbálni magát.

A game szavatossága összességében átlagosnak mondható. A fő történeti szál viszonylag gyorsan, nagyjából 20-25 óra alatt kényelmesen végigvihető, ami nem kevés, de nem is túl sok az akció-RPG zsánerben. A hatvanakárhány mellékküldetéssel együtt olyan 40-45 óra lehet a kalandban, én ezt majdnem ki is maxoltam önszorgalomból, egyedül a horgászást hanyagoltam a lapzárta közelgő határideje miatt. Befejezésből háromféle elérhető, ez okos húzás. Eredetileg úgy volt, hogy a New Game Plus funkció első körben nem kerül a játékba, sőt nem is volt benne, április 24-én szerdán azonban befutott egy hirtelen patch és varázsütésre megjelent az NG+, mely még friss fejlesztéseket is hozott, szóval a fejlesztők láthatóan gőzerővel melóznak. Örültem volna viszont egy olyan lehetőségnek is, hogy befejezés után még visszatérhessek a világba az elhagyott mellékküldetéseket megcsinálni vagy trófeázni. Multiplayer és/vagy coop nincs.

A zenék – melyek gyanúsan hajaznak a NieR jellegzetes muzsikáira – gyönyörűek, ellenben sajnos dalokból nincs túl sok, a helyszínenként folyamatosan loopolt számok időnként egy hangyányit zavaróan hatnak. Megesett, hogy az ezredszerre ismételt „áriánál” én már le akartam venni a zenét nullára. Furcsállom egyébként, hogy nem pakolták tele a programot K-pop slágerekkel (lásd: stáblista), ez jól állt volna a kalandnak. A koreai szinkron kifejezetten hangulatos.

A Stellar Blade összességében egy könnyed, vagány, jól játszható, rendkívül ízléses művészeti stílusban megalkotott, tipikusan ázsiai akció-RPG. Legfőbb erőssége egyértelműen a főszereplő Éva, aki egy igazi férfimágnes, ő viszi el a mell… pops… hátán az alkotást.. Nem nehéz, meglepően változatos, akcióban kifejezetten dúskáló, tetszetős cucc. Története ugyanakkor nem csak mókásan egyszerű, de kicsit blőd is, időnként fájóan cringe, de akár azt is meg merem kockáztatni, hogy túlgondolt katyvasz. Kiemelkedő csúcspont igazából egyáltalán nincs sem a játékmenetben, sem a narratívában, ezen a téren nem mutat fel maradandót a game. Az élmény tulajdonképpen olyan, mint egy laza vasárnap délutáni henyélés alatt elfogyasztott kellemes anime, csak éppen nem japán, hanem dél-koreai kiadásban.

(A játékot a PlayStation Magyarország biztosította tesztelésre. Köszönjük! Az alkotáshoz demo is elérhető.)