Sorozat - The Last of Us (második évad, első rész)

Valami van a levegőben…

A The Last of Us kiváló első évada után – sőt, gyakorlatilag már lefutása előtt – kiderült, hogy az HBO lehetőséget ad Craig Mazinnak és Neil Druckmannak a folytatásra. Míg az első, kilenc részes etap a teljes első játékot dolgozta fel, idővel kiderült: egy évad nem lesz elég a The Last of Us Part II adaptálásához, és minimum két, de akár három felvonásban képzelik el. Ez valamilyen szinten érthető is, elvégre a játék egyrészt jóval tartalmasabb és terjedelmesebb, mint elődje, másrészt narratív szempontból is jóval sűrűbb. Az már más kérdés, hogy mennyire szerencsés ekkora hézagot hagyni a történet részeinek elmesélése között, és, hogy vajon érzelmileg is tud-e úgy hatni, mint a játékban, ahol folyamatosan folytathatjuk történetünket. Azt semmiféleképp se spoilerezném el, hogy mitől annyira különleges a The Last of Us Part II, de biztos, hogy ezt kihívás átültetni lineáris formába. 

Leginkább azért, mert a bosszúra és erőszakra összpontosító cselekmény egyik jelentős eleme interaktivitása. Játékosként olyan dolgokat kell elkövetnünk, amiket nem biztos, hogy szeretnénk: ez a fajta kényszer jelenik meg a szereplőkben, amit a program kivetít ránk. Az egész így egyszerre tud elképesztően megrázó és kellemetlen lenni, így nagyon kíváncsi vagyok, hogy egy jóval passzívabban fogyasztható formában ez miként kerülhet át. Volt lehetőségünk megnézni a mától már mindenki számára elérhető Future Days című premiert, de a nyitány erre még nem ad választ. Egy biztos: kezdésnek nem rossz, és a változtatások – mint az első évadnál – egyelőre érdemlegesnek tűnnek. 

Az új évadról nem, de az elsőről innentől kezdve fogok spoilerezni!

A második évad ott nyit, ahol az első lezárult. Joel (Pedro Pascal), miután megtudja, hogy az Ellie-ben (Bella Ramsey) lévő immunitás megfejtéséhez a lánynak meg kellene halnia, legyilkol mindenkit a kórházban, és elmenekül vele. Mikor az elkábított lány magához tér, Joel a szemébe hazudja, hogy végül azért jöttek el, mert kiderült: nem tudnak sajnos mit kezdeni helyzetével, és nem tudnak kidolgozni gyógyírt általa. A történet itt öt évet ugrik az időben, és mindketten Jackson városában élnek, ahol eredetileg megtalálták Joel testvérét, Tommyt (Diego Luna). Az egyik legnagyobb változás, hogy Tommynak itt van egy kisfia, aki a játékban nem szerepelt – ennek később lehetnek implikációi Tommy viselkedése és motivációi terén, de erről most nem beszélnék bővebben.

Ellie valamiért nagyon be van rágva Joelre, és a tinédzseri „utálom az apám!” hozzáálláson túl is látszik, hogy feszültség van kettejük között. A lány vele szótlan és mogorva, míg másokkal sokkal lazábban viselkedik. Például Dinával (Isabela Merced), egy vele egykorú lánnyal, akivel látványosan jól kijön. Elég sok időt töltenek együtt, és együtt indulnak egy felderítő útra is: ahol megjelenik egy újfajta, intelligensebb, osonósabb fertőzött, megbolygatva eddigi ismereteiket „ellenségeikről”.

Joelt közben nagyon frusztrálja ez a helyzet, és bár próbál felelős szülő lenni, irritálja a lány viselkedése: főleg annak függvényében, hogy milyen áldozatokat hozott érte. Ennek feldolgozásához egy pszichológushoz, Gailhez (Catherine O’Hara) jár, aki egy kis fűért cserébe kezeli őt. Ez az új karakter kifejezetten érdekes, és saját traumái függvényében viszonyul Joelhez: egyértelmű, hogy közöttük is feszültség van, és egyszerre próbálja teljesíteni szakmai kötelességét, de megélni saját érzéseit is. Maga a terápia, mint koncepció, pazar, elvégre Joel elég brutális dolgokon esett át – egy játékban kevésbé férnének el ilyen jelenetek, míg a sorozat kiváló ahhoz, hogy ezt jobban kibontsa.

Őszinte leszek: a nyitány, a játék ismeretében, számomra kissé félkész maradt. Pontosabban jól működött sorozatként, ugyanis azonnal folytattam volna. Ennek egyik fő oka, hogy itt már a legelején felvezetik Abbyt (Kaitlyn Dever), egy fiatal lányt, aki csapatával – egyelőre ismeretlen okokból – bosszút akar állni Joelen. Ez a kezdeti expedíció kicsit eltér a játék lendületétől, de egyrészt itt más narratív célt szolgál (felkelteni és megtartani a néző érdeklődését), másrészt maga az évad is más ütemben halad. Vizualitását tekintve még mindig pazarul fest a sorozat, és kíváncsi vagyok, hogy a későbbi epizódok miként használják ki a kaland eltérő tájait. Jackson élő városnak hat, a díszletek szuperek, és az új monstrum is remekül hozta játékbeli változatát. 

A színészek továbbra is kiválóak. Pedro Pascal remekül hozza a kemény, de egyre inkább lágyuló egykori csempészt, aki új – második – apaszerepével is viaskodik, miközben saját múltját próbálja feldolgozni. Bella Ramsey talán még jobban is indul idősebb, morcosabb Ellie-ként, és kiváló a dinamikája az új szereplőkkel is – bár az majd kiderül, hogy ez a lendület és kémia fennmarad-e végig. Isabela Merced Dinaként egy dögös, belevaló ellenpólusa Ellie-nek, és erre szuperül rájátszik a színésznő, aki nagyon természetesen kelti életre a játéktól valamennyire eltérő karakterét. Diego Lunából kevesebbet látunk, de ő is nagyobb jelentőséggel bír majd, ahogy Kaitlyn Dever és társai is.

Tény, hogy az első évad sok olyan rajongót vonzott be, akik nem játszottak a játékkal, és a második évadnak egyszerre kell megfelelnie a veteránoknak és az újdonsült rajongóknak, akár ismerik a játékot, akár nem. Az előzetesek és visszajelzések alapján számos kisebb-nagyobb változást eszközöltek az alkotók azért, hogy televízió-kompatibilisebb legyen. Az én legnagyobb aggályom az interaktivitás hiányából fakad, de izgatottan várom, hogy meggyőzzön – ahogy az elsőnél is – az ellenkezőjéről az évad. Egy biztos: aki nem játszott a játékkal, nagy eséllyel nincs felkészülve arra, amit a későbbi epizódok tartogatnak.

(A The Last of Us második évada magyar idő szerint április 14-én debütál a Maxon, és hetente kerülnek fel a részek.)