Generic selectors
Csak
Keresés címben
Keresés a tartalomban
Keresés hírekben
Keresés cikkekben
Keresés a fórum hozzászólások között
Keresés a fórum témákban
Kategória szerinti szűrés
Classic PlayStation
Comix
E3
EA Play Live 2020
EA Play Live 2021
Esemény
Future Games Show: Gamescom 2020
Future Games Show: Spring Showcase
Gamescom
Gamescom 2020
Gamescom 2020 Opening Night Live
Gamescom 2021
Gamescom 2021 Opening Night Live
Heti hírösszefoglaló
Hírek
Komment
Nacon Connect
New Game+ Expo
Nyereményjáték
PlayStation 5 Showcase
PlayStation Indies
PlayStation Network
PlayStation.Community
Podcast
PS5 Future of Gaming
PS5 Tudtad?
PSC Gyorsszavazás
State of Play 2020. augusztus 6.
State of Play 2020. február 25.
Stream
Summer Game Fest
Szavazás
Techno
The Game Awards
The Game Awards 2020
Tokyo Game Show
Tokyo Game Show 2020 Online
Tokyo Game Show 2021
Ubisoft Forward

Zene – AC/DC: Power Up

Amikor már azt hitted volna, hogy halott a rockzene…

Az AC/DC nevű zenekart vélhetően senkinek sem kell bemutatni. Az ausztrál illetőségű csapat idestova majdnem fél évszázada vetette meg a lábát a rockzene színpadán, ahonnan mind a mai napig képtelenség őket kirobbantani. Hatalmas sikerektől és a szinte már megsemmisítő buktatóktól sem mentes pályafutásokat több mint egy tucat album, világszerte nagyjából 200 millió eladott lemez, egy sor felejthetetlen, manapság is rendkívül népszerű sláger, számtalan kasszarobbantó turné és arénakoncert, valamint olyan betonbiztos és hűséges rajongótábor fémjelzi, akik túlzás nélkül bármit megvesznek, bármit „elfogyasztanak”, amin ott a bűvös négy betű, középen a villám-logóval. Hosszú, nehéz és kemény munkával kivívott státuszukat és a zenéléshez való tehetségüket megkérdőjelezni tehát felesleges, de minimum óriási ostobaság. Persze mostanság, amikor az internet és a közösségi oldalak mindent elsöprő térnyerésével egyhuzamban felfejlődött a fikageneráció miatt – akik szerint a banda tulajdonképpen két lemezt készített ötven év alatt, és azt tolja folyamatosan, azaz ötven éve ugyanolyan minden, és ez unalmas – ma már az AC/DC-nek is magyaráznia kellene a bizonyítványát, de szerencsére ennek feleslegességével az igazi hardcore fanok és valószínűleg Angus Youngék is tökéletesen tisztában vannak. Ilyen példaértékű, legendás szakmai pedigrével a hátuk mögött azt tesznek, amit akarnak, akkor, amikor akarják, és úgy, ahogy akarják. Azaz esetükben hatvanpluszosan is szívvel-lélekkel nyomják az igazi, hamisítatlan rock ’n’ rollt, és még ha van is némi igazságalapja azon negatív kritikáknak, hogy megújulás helyett maradnak a kaptafánál, azt csont nélkül felülírja az a tény, hogy ha másképp tennének, az már nem lenne AC/DC (hiszen az igazi rajongók mindig ugyanazt akarják, és tudják, hogy mire számítsanak tőlük), és az, hogy bár a banda 1973 óta ugyanolyan, de cserébe 1973 óta ugyanolyan jó is.

…és most megérkezett a legújabb, várva várt lemezük, a Power Up, ami kőkemény bizonyítéka annak, hogy még mindig ott vannak a zenei porondon, még mindig tele vannak szenvedéllyel és lelkesedéssel, még mindig gőzerővel élik a rock ’n’ roll életstílust, és annak, hogy az utóbbi évek nehézségei nem gyűrték le őket teljesen – pedig egy ideig úgy nézett ki a dolog, hogy ennek ellenkezője valósul meg. A banda utoljára 2014-ben jelentkezett friss anyaggal, az egyébként remek Rock or Busttal (aminek – és ez személyes meglátás – pont azt a kiemelt figyelmet és hatalmas rivaldafényt kellett volna megkapnia, mint amiben az amúgy eléggé felemás Black Ice részesült, még 2008-ban), és az azóta eltelt hat évben sem volt eseménytelen az AC/DC élete. Malcolm Young időskori demencia miatt már az album megjelenésének évében visszavonult a zenéléstől, majd 2017-ben sajnos el is távozott az élők sorából (ezzel az AC/DC gyakorlatilag vér szerinti és biológiai apját is elveszítette: Malcolm bandája volt ez, már az elejétől fogva, ezt öccse, Angus is őszintén elismeri), aztán Phil Rudd dobos nézett szembe a törvénnyel, gyilkosságra való felbujtás és drogbirtoklás vádjával, ami miatt nem tudta vállalni a turnézást, ezt követően az 1980 óta a zenekar frontembereként tündöklő Brian Johnson volt kénytelen otthagyni a csapatot, egyre romló hallása miatt (ugyanis, ha folytatja, azzal a teljes megsüketülést kockáztatta volna), helyére a nagy meglepődést kiváltó Axl Rose került (persze nem volt ez más, mint ideiglenes kisegítő-pozíció, ez mára nyilvánvalóvá is vált), végül Cliff Williams basszusgitáros is bejelentette, hogy a turné végeztével neki ennyi volt a zenélés. És ha ez még nem lett volna elég, mintegy tragikus, de nem elhanyagolható mellékzöngeként Angus másik bátyja, az AC/DC karrierjében szintén fontos szerepet játszó George Young is elhunyt 2017-ben – így Angus három hét leforgása alatt két testvért is elveszített.

Nem túlzás tehát azt mondani, hogy az AC/DC nem volt ekkora mélyponton Bon Scott halála óta – viszont, ahogy a klisészámba menő mondás tartja, innen szép visszajönni. Ebből a szempontból már volt némi tapasztalatuk, és végül hosszú várakozás és némi számadás után a banda visszatért a (majdnem) eredeti felállással (Welcome back Cliff Williams & Brian Johnson!), és egy vadonatúj albummal, hogy megmutassák, hol is lakozik pontosan a rock ’n’ roll atyaúristene. Angus többször is lenyilatkozta, hogy a Power Up egy olyasféle tiszteletadás Malcolm Young felé, mint amilyen anno a Back in Black volt Bon Scott számára – márpedig ha egy ilyen korszakos tehetség ilyen nevekkel dobálódzik (jelen esetben a rockzene egyik, ha nem a legnagyobb és legjobb lemezével), az egyszerre kelt izgalmat és egyszerre félemlíti meg a rajongókat. Mindkettő evidens: előbbi az amúgy is felfokozott várakozást lendíti egy még magasabb szintre (hiszen, ha Angus ezt állítja, akkor az már csak jelenthet valamit, nem?), utóbbi viszont nagyon könnyen sülhet el rosszul, mivel hiába hozzák összefüggésbe a Power Up-ot a banda legnépszerűbb és legzseniálisabb anyagával, mindenki tisztában van vele, hogy nemhogy felülmúlni, de még csak megközelíteni sem fog sikerülni annak színvonalát. Így hát a hype szempontjából ez talán nem túl szerencsés, a fanok agyába berögzült tények ellenére is meglehet az esélye annak, hogy az új lemez mindenképp csalódás lesz, hisz jól tudjuk: sok mindenre képes az a bizonyos leszálló, sűrű köd.

Pedig a Power Up teljesen korrekt album, még úgy is, hogy azért megvannak a maga problémái. Az AC/DC-hez hasonló nagy múltú, több évtizedes pályafutást magukénak mondható zenekaroknál szinte már elsődleges cél, hogy ha kijönnek egy új lemezzel, akkor annak hallgatása közben ne érezz csillapíthatatlan kényszert arra, hogy elővedd az adott banda valamelyik régebbi, klasszikus korongját. A Power Up, bár az elejétől a végéig színtiszta hard rockot szolgáltat az arra éhező közönségnek (némi blues-beütéssel), és fő küldetéséül tűzi ki, hogy megingathatatlan látleletet adjon arról, hogy a bandának van még létjogosultsága, valamint friss ötlete, a dalok déja vu érzete mégis pont az ellenkezőjét hozza ki az emberből. Az album nyitó ”Realize” a harminc évvel korábbi ”Thunderstruck”-ra emlékezett, a ”Shot in the Dark” a ”Stiff Upper Lip”-et idézi meg, a ”No Man’s Land” (a lemez egyik csúcspontja) mintha a Blow Up Your Video-korszakból maradt volna itt, a ”Demon Fire” tökéletesen beilleszthető lenne a Ballbreaker tracklistje közé, a ” Through the Mists of Time” feelgood hangulata rendelkezik némi ”Moneytalks” áthallással, a lemezt záró ”Code Red” riffje pedig kísértetiesen emlékeztet a ”Back in Black”-re. És a hasonlóságok itt még korántsem érnek véget: a Power Up kifejezetten nosztalgikus lemez, amely dalról dalra letűnt korszakokat idéz, ami annak is betudható, hogy a számokat fel nem használt ötletekből rakták össze. Az elmúlt évtizedekben a Malcolm és Angus által félretett dal-foszlányokból dolgoztak, amit utóbbi válogatott, majd pofozott ki, így az a furcsa helyzet állt elő, hogy előbbi még úgy is szerepel dalszerzőként a korongon, hogy az ő sávjait itt már Angus unokatestvére, Stevie Young játszotta fel – egyébként kifogástalanul.

És ez a banda többi tagjára is igaz, ahogy magára a lemezre is simán ráaggatható ez a pozitív jelző. Mindannyian példás teljesítményt nyújtanak, és általuk a Power Up is egy zúzós cucc lett, ahol minden a maximumra van tolva. Angus Young a hatodik x után is úgy nyúzza a gitárt, akár egy zabolátlan iskolásfiú, a rövid szünet után visszatérő Cliff Williams is legjobb formáját hozza, de aki ezúttal még közülük is csont nélkül kiemelkedik, az Brian Johnson. Noha teljesen logikus, egyben szükséges lépés volt, hogy hallásproblémái miatt meg kellett válnia a bandától, mégis kissé ridegen és érzéketlenül jött le az, hogy Angusék csak úgy kidobták azt, aki 1980 óta tart velük a rock ’n’ roll vonaton, attól függetlenül, hogy nyilván nem egyik napról a másikra született a döntés, és Angusék sem tették túl magukat egy pillanat alatt azon, hogy Johnsonnak mennie kell, arról nem is beszélve, hogy a dolog biztosan mélyen megérintette a zenekar összes tagját. Azonban Brian hallását egy kísérleti kezeléssel sikeresen megmentették, így ő is visszatért, hogy teljes erővel énekelje fel a Power Up dalszövegeit. Érezni is rajta némi bizonyítási kényszert, ami az utóbbi néhány év történéseinek fényében nem csoda, de ezzel semmi baj, mert még mindig olyan pimaszsággal és tökösséggel énekel, amit nem lehet nem szeretni, a csillapíthatatlan tűz és a csúcsra járatott lelkesedés elegyeként kis túlzással a csillagokat is ledalolja az égről – ezen felül a megszokott háttérvokálok és Rudd dobjátékai is tartják vele a fékevesztett tempót.

Ami a dalszövegeket illeti, ott sem kell különösebb újdonságra számítani. A ”Money Shot” és a ”Witch’s Spell” túlfűtött erotikus témáival igyekszik képet adni a modern szexizmusról, Johnson a tőle megszokott szemtelen orgánummal tudatja is, hogy az orvos gyógyszerként napi három szeretkezést írt fel neki (vagy annyit, amennyit csak lehetséges). A ”Systems Down”-ra akár még egy politikai metaforaként is tekinthetnénk, ha nem az AC/DC-ről lenne szó, és ha nem utasítanák el élből azt, hogy progresszív zenekar legyenek – helyette ismét csak azt adják, amit mindig is: jó öreg, régimódi, nyers rock ’n’ rollt. Épp annyira haladnak a korral, amennyire azt ők szükségesnek érzik, se többel, se nem kevesebbel. De a rajongók pont ezt várják el tőlük, és lassan már fél évszázada ezt szokták meg: semmi köntörfalazást, csak igazi rockzenét, pont úgy, ahogy arra manapság szükség van.

Persze könnyen illethető a Power Up és maga az AC/DC is azzal, hogy képtelen a megújulásra, és hogy a mai rockzene csúcsát ironikus módon pont egy olyan album és egy olyan banda jelenti, akik kvázi lassan ötven éve ugyanazt nyújtják – mondani lehet, és mondják is rendesen, ugyanakkor mindez csak felesleges, haszontalan szőrszálhasogatás és okoskodás. Egyrészt, mint már utaltam rá, a fanok erre vágynak a legkevésbé, és valószínűleg pont ez ijesztené el őket (egyébként sem volt soha jellemző a bandára, hogy slágeresebb, kommerszebb dalokat gyártsanak, hogy így feleljenek meg a közönség igényeinek), másrészt úgy egyébként is megújulni – főleg hatvanpluszosan – mégis minek? Pontosan ennek köszönhetően őrzik mind a mai napig utánozhatatlan stílusukat, ezért szeretik őket az emberek – most komolyan, csak meg kell hallgatni erről az albumról a már említett ”Systems Down”-t vagy ”Code Red”-et. Mindkettő olyan riffet tartalmaz, amit csak és kizárólag ez a banda képes megalkotni. Mondom ezt úgy, hogy nyilván nem lesz halhatatlan klasszikus ebből az albumból, ahogy a dalokból sem. De, hogy ismételjem magam, nincs ezzel gond, és jól van ez így. A Power Up egy full energiával, vérprofin és példamutató módon megfogalmazott üzenet az AC/DC hallgatóinak és a világnak, hogy még mindig itt vannak, és nem hajlandóak leállni – mert az ilyen legendák csak akkor hagyják abba, ha már a föld alatt lesznek.

A Power Up azt nyújtja, amit az ilyen, rockzenét illetően ínséges időkben elvár az ember egy veterán csapattól. Jó album, egyesek szerint az eddigi legjobb az 1990-es The Razor’s Edge óta, amivel én személy szerint vitatkoznék, de annyi baj legyen, ez már nem oszt, nem szoroz az összképen. A rajongóknak így is-úgy is tetszeni fog. A többiek meg kit érdekelnek?

13 hozzászólás

Hozzászólás

  1. Nekem az Ac/Dc mindig is olyan zenekar volt, hogy szerettem pár számukat, de mindig az volt bennem, hogy mindegyik valahogy olyan egyforma.

  2. Miután mondtad, hogy jön ez a lemezbemutató, meghallgattam az albumot és azon agyaltam, vajon nekem rossz a fülem, amikor nem tudom eldönteni, hogy egy korábbi AC/DC lemez szól, vagy az új. Egyetlen egy olyan dalt nem hallottam, amiről egyértelműen ki mertem volna jelenteni, hogy ez egy új szám, mindössze azt, hogy ez biztosan AC/DC. Ugyanakkor ez még mindig a jobbik megoldás, mert lehetne például az is, mint a Tankcsapdánál… (Lukács, kérem ne haragudj rám, hogy ezt le mertem írni.)

    • Az a fajta megújulás, ami a Tankcsapdát jellemzi, minden zenekar rémálma. Tökéletes példája annak, hogy hogyan kell a régi rajongókat magunkra haragítani az állandó rinyálással. Az AC/DC ezen albuma kapcsán pedig már az is csoda, hogy egyáltalán megjelent. Ráadásul SOKKAL több emlékezetes momentum van rajta, mint a Black Ice-on és Rock Or Bust-on együttvéve. A Through The Mists Of Time például szerintem simán ki fogja állni az idő próbáját.

      • A Rock or Bust szerintem magasan a legjobb, amit a banda összehozott 1990 óta, gyakorlatilag egyetlen egy olyan dalt sem tudnék mondani róla, amit skippeltem. Elejétől a végéig tetszik, ami nálam nagyon ritka, és az AC/DC esetében utoljára ilyen a Back in Black-nél fordult elő.

    • Igen, ezen az albumon eléggé kísért az “ezt hallottam már valahol” érzés, de ez végeredményben szerintem rendben van, majd’ 50 év zenélés után már ha akarnának, sem tudnának megújulni, és összességében nem is érdemes. Ugyanazt hozzák már, de azt legalább magabiztosan, bizonyítaniuk már nem kell.

    • Igen, a Tankok elmentek egy teljesen populáris téma felé, amik köszönő viszonyban sincsenek a régi dalok hangulatához, témáihoz.
      Hallgatva az új albumokat, azon agyaltam, hogy még egy trágár szó sincs talán a dalokban, témáiban meg 3 album óta arról szól egy csomó szám, hogy az ellenük szólóknak (akiknek nem tetszenek az új lemezek) írnak válasz dalokat.