Generic selectors
Csak
Keresés címben
Keresés a tartalomban
Keresés hírekben
Keresés cikkekben
Keresés a fórum hozzászólások között
Keresés a fórum témákban
Kategória szerinti szűrés
Classic PlayStation
Comix
E3
EA Play Live 2020
Esemény
Future Games Show: Gamescom 2020
Gamescom
Gamescom 2020
Gamescom 2020 Opening Night Live
Heti hírösszefoglaló
Hírek
Komment
Nacon Connect
New Game+ Expo
Nyereményjáték
PlayStation 5 Showcase
PlayStation Indies
PlayStation Network
PlayStation.Community
Podcast
PS5 Future of Gaming
State of Play 2020. augusztus 6.
Stream
Summer Game Fest
Szavazás
Techno
Tokyo Game Show
Tokyo Game Show 2020 Online
Tokyo Game Show 2021
Ubisoft Forward

Wintermoor Tactics Club (PS4, PSN)

Henrietta Potter esete az Agymenőkkel.

Igazándiból kezdhetném úgy – szokás szerint – ezt a tesztet, hogy az erősen indie formátumú Wintermoor Tactics Club nevű játékot egy jópofa trailer után kértem ki magamnak tesztelésre, de ez nem igaz. Elég volt ugyanis beírnom a leleplező előzetes híre alá, hogy “tetszik”, mire pár hét múlva már jött is a kód automatice’ Molon FSZH kollégától. (Ez egyébként ékes bizonyítéka annak, hogy ha senki más nem is, mi szerkesztők legalább rendszeresen olvassuk itt a PSC-n egymás kommentjeit.)

Ez a game stílusát tekintve felerészben klasszikus mászkálós-beszélgetős kaland, felerészben pedig SRPG, azaz taktikai-stratégiai szerepjáték. Azzal, hogy a játék elején eldöntöd, milyen nehézségi fokozaton akarsz szórakozni, alapvetően határozod meg sorsod. Alapfokozaton ugyanis az SRPG szegmens inkább csak illusztrációként lesz jelen, így végtelenül könnyed formában koncentrálhatsz a történetre, míg nehézre állítva az opciót akár egyetlen hibás lépés is azonnal kártyavárként dönti majd romba ambícióidat.

A sztori egy Wintermoor nevű felsőoktatási intézményben, pontosabban annak campusában (hogy is nevezik ezt, kollégium?) játszódik, valahol Amerikában, karácsony környékén, egy meg nem nevezett évben. (Vagy, ha esetleg nevezett, én elsiklottam felette – ugyanúgy lehetünk a ’90-es években, mint ahogy a kétezresekben is, vagy talán akár napjainkban.) Az “Akadémiának” nevezett iskola – mely valahonnan nagyon távolról a Harry Potter-filmek híres suliját idézi, csak persze valós környezetben – merőben különbözik a megszokottaktól: minden egyes tanulója finoman fogalmazva csodabogár, egy picit nerd, egy hangyányit geek, gyakran jelmezben járó, kissé problémás individuum, valamint elsőtől az utolsóiig mindegyikük valamilyen specializálódott klub tagja. Egy ilyen csapat, pontosabban a címben szereplő “Taktikai klub” tagja a főhős Alicia is, egy feka (remélem ezt még lehet mondani, hogy “feka”) csajszi, aki kis barátaival egy Dungeons & Dragons-ra hajazó táblás szerepjátékot, a C & C-t űzi rendszeresen. Alicia egyébként a brigád oszlopos történetírója, azaz a általában az általa kitalált fantasy-kalandokat játsszák el különféle karaktereket megszemélyesítve. Te ott kapcsolódsz be a történetbe, amikor is az igazgató a suli kissé lapos közösségi életét gyökeresen felbolygatva bejelenti, hogy elég volt a temérdek különféle klubból és hóbortból, itt az ideje egy “végső” klubot avatni, méghozzá egy kieséses alapú hógolyóbajnokság keretein belül.

Az Akadémia tanulói, akik mondhatni eléggé komolyan veszik klubjaikat, természetesen nem örülnek a kezdeményezésnek, hiszen eddig többé-kevésbé békésen megfértek egymás mellett például az Újhullámosok és a Lélekdetektívek, vagy a Lórajongók (brrrr) és a Állatazonosítók, így gyorsan mindenki végletesen háborús hangulatba kerül, immár nem csak az igazgatóság – és a rendszer – ellen lázadva, de egymást is kóstolgatva. Alicia is érzi, hogy csapata fennmaradásának a kulcsa ettől kezdve a pusztítás lesz, ami a többi klub kivéreztetésével és megszűnésével jár majd együtt, de érzékeny lélek lévén azt is tudja legbelül, hogy ez nem feltétlenül a helyes út… hacsak nem a rombolás hozza majd el a megüdvözülést, valami új, valami szebb, valami nemesebb születését.

Én e játék mechanikáját magamban csak “mindent megmutatósnak” kereszteltem el, mert azt aztán nem lehet mondani, hogy a szoftver ne segítené minden lehetséges ponton a playert. Amikor a C & C táblán “csatázva” bizonyos történeti problémákat / fordulópontokat oldasz meg, vagy egyszerűen csak a fantázia karakterek valamelyikének küldetéseit csinálod (összesen van vagy 40 battle), a rendszer mindig azonnal mutatja, kivel hová léphetsz és az épp beállított támadásfajtával meddig érhetsz el, ami üdvözlendő funkció. Nem kell agyonbonyolított kombinációkat és logikátlan funkciókat betanulni, csak egyszerűen választani, lépni, majd támadni. Amikor pedig a kaland rész folyik, azaz a kollégium területén mászkálsz, már a térképen látszik, mely helyszínen melyik szereplő tartózkodik, és akad-e ott esetleg felvehető fő- vagy mellékküldetés. A kaland egyébként nagyjából 20 nevesített, kidolgozott, a történetben valamilyen szerepet játszó karaktert és kb. 10 helyszínt tartalmaz, tehát inaktív NPC-k vagy töltelék pályák nincsenek; elveszni, elakadni kvázi lehetetlen benne.

Rendszerkritika

Az SRPG rész indie játékhoz képest meglepően kidolgozott, ámbátor, ha nagyon őszinte akarok lenni, talán cseppet túldimenzionált is. A küzdelmek az átlagosnál szűkebb területeken, zanzásított formában, a megszokottnál kevesebb lépésszámmal zajlanak, ami annyit jelent, hogy erősen hasonlítanak azokra a klasszikus sakkfeladványokra, melyeknél kapsz egy “félbehagyott” állást, és például adj mattot öt lépésen belül. A feladat legtöbbször az ellenséges csapat, vagy egy bizonyos karakter likvidálása, de előfordulhatnak speciális kitételek is, miszerint egy bizonyos figura nem eshet el, vagy hasonlók. A taktika lényege szinte minden esetben a különféle karakterspecifikus speckók sebészi pontosságú bevetése vagy kombóba fűzése körön belül, például úgy, hogy az ellenfél akár egyetlen ütéslehetőséghez sem jusson. Ez azért nagyon fontos, mert a gyógyítás a rendszerben nincs jelen, azaz a csatákat egy életcsíkkal kell abszolválni. Végeredményben az a szitu, hogy könnyű fokozaton a sokféle csillivilli kunszt, státuszváltozó, buff és debuff leginkább felesleges, nehéz fokozaton viszont – ahogy feljebb mondtam – egy minimális lépéshiba is elég ahhoz, hogy az egész kör azonnal menjen a levesbe, és jöjjön a rage quit. A szegmens kezelése egyébiránt kifejezetten kellemes és egyszerű.

Az adventure-rész – melynek van egy nagyon enyhe, “bohókásan misztikus” felhangja is – teljesen klasszikus módon folyik, mintha csak a kilencvenes évek elejének DOS-os kalandjátékait látnánk. Annyi könnyítés mondjuk van a dologban, hogy mindig minden esetben látszik, ha egy NPC “küldetésképes”, azaz érdemes vele valamiért beszélni. Éppen ezért túl nagy agymunkára nem kell számítani: egyszerűen addig kell járni a helyszíneket és keresgéli, amíg beszélgetésekkel meg nem oldódik az adott feladat. Ami szerintem szuperjó, hogy a fejlesztők belecsempésztek ebbe a szegmensbe némi interaktivitást is: időnként például történeteket kell “költeni” Aliciával, de vicces, visszatérő szerepet kap a sztori során egy “művészi festmény” is, amit a playernek kell megalkotnia… (Így utólag belegondolva nem is igazán értem, hogy miért nem nyúlnak a videojáték fejlesztők gyakrabban ilyen eszközökhöz a modern kalandjátékokban? Sokba nem kerülne, viszont nagymértékben megdobja és perszonálissá teszi a felhasználói élményt.)

Martino da Vinci – Mona Kriszta

A játék egyik legnagyobb erénye a rajzos látvány, ami leginkább a modern ifjúsági képregényekre hajaz. A jellemzően tipikusra vett panelekkel és jellemekkel illusztrált figurák nagyon jópofák és életszerűek. A párbeszédek kifejezetten intelligensek, modernek és naprakészek, és nem tudom, hogy ez valakinek pozitívumként vagy negatívumként cseng le, de az egész játékot egy rendkívül aktuális “polkorrekt” hangulat hatja át, társadalmilag, szociálisan és emberileg érzékeny témákkal, viszont bármiféle túltolás vagy tolakodás nélkül. Szinkron a játékban nincs, csak hanghatások, viszont a zene brutálisan fülbemászó – annyira, hogy kilépés után néha még fél napig a muzsikákat dúdolgattam! Érdekesség és pozitívum, hogy a kötelező körökön túl akad pár ötletes húzás a trófealistát tekintve is. Ami viszont számomra lelombozó negatívumként hatott, hogy a helyszínek között indokolatlanul sokat tölt a program, így, ha gyakran váltasz pozíciót, rengeteg koromfekete képernyőt kell bámulnod.

A Wintermoor Tactics Club egy kedves, jópofa, személyes hangulatú game, de nem árulok zsákbamacskát, valójában nem is több ennél. Nem is tudom hirtelen, hogyan fogalmazzak anélkül, hogy poént lőnék le: úgy érzem, a várt beteljesülés virága végül betokosodik valahol a kaland és az SRPG között és nem nyílik ki, mondhatni fellép a “langyos víz effektus”, a katarzis pedig teljes mértékben elmarad. Én mindenképpen jobban örültem volna, ha nagyobb hangsúlyt és merészebb vonalvezetést kap a kaland rész, mert a hangulat és az irány jó volt, de ez a bravúr remélhetőleg majd az alkotó következő munkájánál összejön, minden alap megvan hozzá. Mondhatnám egyébként azt is, hogy ha szereted az taktikai szerepjátékokat, akkor mindenképpen játszd végig a game-et nehéz fokozaton, aztán majd beszéljünk újra, ugyanakkor szinte kizárom, hogy ilyen sajátságos “főiskolás” körítés mellett – ahol problémás tinédzserek vívódásait / komplexusait / nyomorát kell lelki szemetesládaként végighallgatni és megoldani – egy hardcore SRPG-gémer beruházzon a szoftverre hétezer forintot.

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük!)

★★★
KÖZÉPSZERŰ
Kiadó: Versus Evil
Fejlesztő: EVC
Méret: 709.36 MB
Megjelenés: 2020. szeptember 10.
Ár: 7090 Ft
Feltöltőkártya: PlatinumShop

6 hozzászólás

Hozzászólás

  1. Ez cuki. Nem rettent vissza a 3 csillag. A képek eszméletlen jók! Sztem beszerzem. 🙂

    1
  2. Azt hiszem, ezt beszerzem. A Mona Krisztának pedig a Nemzeti Galériában a helye!

    2