Minden állat egyenlő, de…
A videojátékok világában nagy hagyománya van a szövegek nélküli alkotásoknak, ahol csupán a környezetekből, a karakterekből és a játékmenetből lehet következtetni az eseményeket – előfordulhatnak persze feliratok vagy rövid mondatok is, de ezeknél az alkotásoknál nem monológokon, párbeszédeken vagy komplex szövegeken keresztül zajlik a történetmesélés. Mivel a játékos aktív, tevékeny része az élménynek, ezért még így is erőteljesebb kötelék alakulhat ki közte és a kaland világa között. Egy ilyen típusú élményt kínál – kisebb nagyobb sikerrel – a White Shadows is.
Főhősünk egy kis madár, aki egy elnyomó rendszerből próbál elmenekülni. Útja során megismerhetjük a diktatúra különböző aspektusait, hol a morbid vagy kegyetlen feladványokon, hol a csupán mászkálást igénylő szegmenseken keresztül. A játék narratívája két fő pillérre épít: az egyik a „mi és ők” elv megjelenése, ahol a madarakat más állatok alsóbbrendűnek kezelik, és a hierarchiában – ami nem is létezhetne, mert papíron minden állat egyenlő – számkivetettek, szolgák és páriák, akik célpontjai minden intézkedésnek és elkövetői minden rossznak. A másik pillér az állattartás jelenlegi, fenntarthatatlan jellege, kiélezve a kapitalizmus pazarló és mértéket nem ismerő jellegére és arra, hogy az élőlényeket milyen, gyakran az állatkínzással határos módon tartják a haszonszerzés céljából.
Ez a témapáros önmagában is elég nyomasztó, amit alátámaszt az alkotás monokróm, a XX. század első felének filmjeit idéző képi világa. Masszív, látványos feliratok hirdetik a polgárokba sulykolandó üzeneteket, hatalmas gépezetek püffögnek és morognak, és Fritz Lang Metropoliszát idéző épületek között masírozva igazán aprónak és jelentéktelennek érezhetjük magunkat, miközben komolyzenei klasszikusok betétei igazán szürreális élményt eredményeznek. A feldolgozóüzemek és gyárak belsejében pedig szenvedő élőlények gépekre kötve igyekeznek kielégíteni a társadalom egyre falánkabb igényeit. Ebben az univerzumban a rabszolgaság jobb analógia, elvégre az elnyomók és elnyomottak is gondolkodni és beszélni képes állatok, ahol az erősebb faj leigázta a gyengébbet, fizikailag, illetve karaktergyilkosságokon keresztül.
Az orwelli üzenetek csak úgy áradnak a programból, ami egy pár órás élményt kínál. Ötletes, bár a műfaji társaitól nem túlzottan eltérő feladványok várnak, amiket egyértelműen a Limbo és az Inside, illetve azok sikerei ihlettek. Egyszerűbb ügyességi kihívások várnak ránk, valamint a környezet elemeit beépítő logikai fejtörők. Karakterünk gyenge és törékeny, így nem tud hatalmasakat ugrani, dobozokat emelgetni vagy dobálni, tehát korlátait figyelembe véve kell életben eljuttatnunk egyik pontból a másikba. Sajnos grafikai és egyéb malőrök azért mérgezik az élményt, így néhol nem csak azért nem sikerülhet valami, mert nem vagyunk elég ügyesek. Nálam olyan is előfordult, hogy az egyik halált követően pár fejezettel később rakott le a program – amit szerencsére a fejezetválasztóval gyorsan orvosolni is tudtam.
A White Shadows készítői igyekeztek egy teljes kulturális és társadalmi körképet adni, ami valamennyire sikerült is a rövid játékidő ellenére. A hol túl egyértelmű, hol túl elvont üzenetek keveredése furcsán egyenetlen szintet eredményez, de maga az élmény elég változatos ahhoz, hogy kitartson elejétől a végéig. A csapat első játékáról van szó, és megjelentek igazán frappáns lehetőségek, a kaland utódjában pedig remélhetőleg mernek saját szavaikkal megszólalni, és nem visszhangozni csupán elődeiket. Ugyanis egyik legnagyobb problémája – a bizarr technikai bakik mellett – az eredetiség hiánya, amitől még a górcső alá vett fontos témák sem ütnek akkorát, amekkorát tudnának.
(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük!)
