WARHAMMER 40,000: DARKTIDE (PS5)

Az Impériumban minden alattvaló a Császárt szolgálja.

A Fatshark stúdió által készített, Warhammer 40,000: Darktide című First Person Shooter 2022 végén jelent meg Xbox-ra és PC-re, PlayStationre viszont nem. Hogy ennek az üzleti döntésnek mi volt a hivatalos magyarázata – és hogy nyilvánosságra került-e ilyen egyáltalán -, én már nem emlékeszem, de igazából még WH40K rajongóként sem izgattam magam túlzottan a game „exkluzivitása” miatt. Egyfelől száz százalékig biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb PS5-re is kijön majd a cucc, másfelől a nagyjából 7 pontos átlagot hozó értékelések és a „csapatalapú-túlélő horda-lövölde” besorolás pontosan megmutatta, hogy mire lehet számítani a Darktide esetében, és veszítek-e valamit hiányával vagy sem. Ennek a játékstílusnak egyébként hagyománya van Xbox-on, hiszen ott volt anno a kvázi zsánerteremtő, 2008-as Left 4 Dead, mely soha nem jelent meg PlayStation konzolra. 2024 év végén viszont nagy hirtelen PS5-re is elérhetővé vált a Darktide, én pedig kapva kaptam az alkalmon, hogy elmerüljek a Emberiség Birodalmának másodfrontos háborúiban.

A WH40K univerzumának alapját tudvalevőleg egy társasjáték adja, melyben különféle frakciókba tartozó játékkatonákkal (és dobókockákkal) harcolnak a playerek. Ezért kezdődik minden egyes történet úgy, hogy a „41. évezredben az emberiség számára már nem létezik más, csak a folyamatos háborúskodás”. Nos, itt ugye már egyből külön cikket lehetne írni arról, hogy az interneten, ahol mindenkinek lehet és általában van is véleménye, mégis miért támadja valaki a franchise-ot azzal a kapitális f@szsággal, hogy a háborút propagálja és egyébként is fasiszta eszméket terjeszt – hiszen, ha a lore szerint egyszer csak beállna a nagy, egyetemes galaktikus béke, szépen be is lehetne csukni a boltot, mert nem lenne értelme tovább játszani. Viszont, amikor a WH40K-ról beszélünk, hajlamosak vagyunk szinte kizárólag csak a jövő transzhumán szuperharcosaira, a csodálatos űrgárdistákra gondolni, pedig a háborúkat nem csak ők vívják, hanem gyakorlatilag minden lélek, az agyatlanul fegyvereket olajozó szervitoroktól kezdve a mocskos lövészárkokban lapuló közkatonákon át egészen az átlag halandók által vallásos áhítattal imádott félistenekig. Képzeljük csak el: az Impérium világok millió felett uralkodik a Galaxisban, az ellenfél pedig mindig mindenhol ott ólálkodik és ott csap le, ahol csak tud, legyen szó idegen fajokról vagy legádázabb ellenségünkről, a Káoszról. Ezt a végtelen mennyiségű, folyamatos háborút, harcot és összecsapást nem lehet csak és kizárólag űrgárdistákkal vívni, a Császár fiai nem lehetnek ott mindenütt, mint ahogy a Birodalmi Gárda hadseregeit is képtelenség minden bolygóra odavezényelni, ahol esetleg lázadás üti fel a fejét. Azokat a kisebb-nagyobb lokális problémákat, melyek a távoli, eldugott világokon, a színfalak mögött zajlanak, általában a félelmetes hatalommal bíró Inkvizíció rendezi le.

Az inkvizítorok magasan képzett birodalmi ügynökök, akik rendszerint szabad kezet kapnak abban, hogyan oldják meg a problémákat. Van, amelyikőjük egyedül dolgozik, mások párban, orvgyilkossal, megint mások csapatban vagy katonai kontingensek bevonásával intézik megbízatásaikat. Néha viszont az is megesik, hogy az inkvizítorok nem teljesen törvényes, mondhatni megkérdőjelezhető opciókhoz nyúlnak, de igazából ez sem számít, hisz a WH40K világában a cél mindig szentesíti az eszközt. Valami ilyesmiről szól ez a game is, mely egy hatalmas, ép ésszel szinte felfoghatatlan méretű ipari bolyvárosban, Tertium Hive-ban játszódik, az Atoma Prime nevű bolygó központjában. A több száz szinten egymásra épült, kontinens méretű(!!) bolyváros sokszor-tíz kilométer magasba nyúló tornyai akkorák, hogy már a planétához közeledő űrhajókból is azonnal látszanak, lakosságát pedig sok milliárdra(!!!) becsülik a birodalmi kódexek.

A Darktide egy kifejezetten minőségi filmmel indít, mely a maga idejében a legjobb WH40K animációk közé tartozott. Azóta – és ahogy mostanában mémelik: azóta, amióta a Games Workshop kiengedte a pincéből azokat a tehetséges amatőr animátorokat, akik jobb mozikat hegesztettek, mint a cég – persze már készültek ennél erősebb kontentek is, gondolok itt például az And They Shall Know No Fear-re, de egyedi világát tekintve a Darktide intrója is simán megállja a helyét a mai napig. A film egyik főszereplője és egyben legizgalmasabb figurája egy impozáns hölgy, aki a narrátor is egyben, név (és beosztás) szerint Shipmistress Brahms (Kapitányasszony), aki foglalkozását tekintve Rogue Trader, azaz rendszerint zavarosban halászó szabadúszó-vállalkozó. Brahms 100%-osan lojális kádere az Impériumnak, hűsége megkérdőjelezhetetlen, ráadásul gyakran segít hajóját, a Mourningstart kölcsönözve inkvizítoroknak; most éppen az igen titokzatos Inquisitor Grendylnek, az Ordo Hereticus (Boszorkányvadászok) nevű, eretnekekre és mutánsokra specializálódott szervezet ügynökének. Grendyl azért veszi az irányt Tertium felé, mert a városban elszabadulva tombolnak a káosz mutáns szolgái, akik az Impérium számára kulcsfontosságú ipari termelést veszélyeztetik – ezen a bolygón készítik ugyanis az ikonikus Leman Russ tankok páncéllemezeit. A Mourningstar egy veszélyes, de sikeres warp-ugrás után – mely során a hajó belép a Káosz birodalmába, az Immatériumba, hogy a fénynél gyorsabb sebességgel haladva elképesztő távolságot tegyen meg – rövidesen meg is érkezik a célrendszerbe. A player által megszemélyesített karakter egyébként egy fegyenc, akit valami piszlicsáré ügy miatt ítéltek el. Éppen egy börtönbolygó felé szállítják, amikor is a hajón kitör a káoszlázadás. Emberünk – kötelességtudó állampolgár lévén – a felfordulásban segít egy birodalmi tisztnek is megszökni, így lojalitását bizonyítva lehetőséget kap rá, hogy újra az Istencsászárt szolgálja Grendyl missziójában, a Tertiumon.

(E hosszúra nyúlt bevezetőt csak azért mertem megengedni magamnak, mert magáról a játékról túl sok érdekes infót nem igazán tudok írni. Oké, még azért is, mert durvára tetszik a lore pl. Brahms-szal, aki ékes példája annak, hogy miért nem kell női űrgárdisták után rinyálni. A WH40K világa tele van hősies hölgyekkel, elképesztően bátor, színes és érdekes karakterekkel, közkatonákkal és nővérekkel egyaránt, szóval aki azért veri a nyálát, hogy legyenek női űrgárdisták, az… szimplán hülye, vagy ócska troll.)

Szóval ott tartottam, hogy aki játszott már életében akár egy darab csapatalapú-túlélő horda-shoterrel, az igazából mindegyikkel játszott. Ez a zsáner mindig minden körülmények között ugyanazt nyújtja, ugyanaz az alap-mechanika ismétlődik, és ami változik, az a körítés és a minőség. Hogy éppen fantasy, sci-fi vagy gyakran zombis környezetben darálod a „végtelen” mennyiségben özönlő ellenfelet, az nyilván játékonként eltérő lehet, de a választható kasztok (Veteran, Zealot, Psyker, Ogryn) és a hozzájuk tartozó speciális képességek – melyek elvileg azért vannak, hogy a(z esetünkben) négytagú csapat tagjai egymást segíthessék sikerre – rendszerint ugyanazt a játékélményt prezentálják…

…és ez a játékélmény minden esetben csak és kizárólag attól függ, hogy barátokkal, haverokkal, összeszokott csapattal és értelmes emberekkel működsz együtt, vagy leginkább ön- és közveszélyes mutatványokat meghúzó randók szerencsétlenkedései közepette kúrod fel a vérnyomásod kétszázra, majd keresel inkább valami szólóban űzhető kalandot, megfogadva, hogy soha többé az életben nem multizol. Mert hát tök jól ki van ez a Darktide találva: ott vannak a tipikus kasztok, a nagydarab és erős, a kicsi és gyors, a varázsló, meg a a technikás mesterember, akik, ha összedolgoznak, figyelnek egymásra, és persze a megadott feladatokra koncentrálnak, akkor sikeresen tudják abszolválni a küldetéseket. A játékmechanika rendszerint – így természetesen a Darktide-ban is – úgy van kitalálva, hogy együttműködve kell melózni, a rambózós szólózás leginkább halálra van ítélve. A sok lúd ezekben a csapatalapú horda-shooterekben mindig disznót győz: hiába van a csapatban esetleg egy haladó, már jobban felszerelt és tapasztaltabb player, ha ő elesik és történetesen nem élesztik fel, akkor buktátok a küldetést.

Nekem a teszteléshez nem volt baráti társaságom. Bementem pucér popsival, és hiába loholtam egy már jól öltözött csapattársam után, hiába próbáltam őt védeni, míg ő cipelt egy energiacellát vagy kapcsolgatott valamit, a Káosz megvadult szolgái legyűrtek minket. A másik két csávó meg mit csinált? Az egyik a pálya legelején kempelt arra várva, hogy majd mi megcsináljuk a missziót, ő meg ingyen bezsebeli a fejlődéspontokat, a másik meg valahol teljesen máshol keringett, mint gólyafos a levegőben, és talán a környezetet fotózgatta… amit egyébként még (talán) meg is értenék, mert a pályák elképesztően részletesen ki vannak dolgozva. Eredmény: 40 perc idegőrlő darálás után persze elbuktuk a feladatot. Egyszerűen vérlázító azt látni, hogy próbálsz a küldetésre koncentrálni, de persze levernek, mert a game úgy van kitalálva, hogy időnként valakinek meg kell halnia, hogy a többieknek fel kelljen gyógyítani őt. Te pedig egy sarokban megkötözve váltogatod a kamerát, figyeled, hogy társaid mit csinálnak, mert hát ők is látják, hogy XY fekszik, viszont sz@rnak rád, és inkább egy kicsorbult ásóval próbálnak legyőzni egy akkora ragálydémont, mint egy tank. Aztán őket is legyűrik, köszi puszi, FIN. A játékélmény tehát mondhatni szenzitív. Megfelelő csapattal működik, anélkül teljesen lutri.

Sikerrel vagy anélkül, a küldetések után tapasztalati pontokkal és mindenféle valutákkal gazdagodhatsz. Ezekből karaktered fejlesztheted a bázison, felszereléseket és erősebb fegyvereket vásárolhatsz. Amennyiben elég kitartó vagy, egy idő után mezítlábas, rabruhás nyomoroncodból komolyan feltuningolt katonát tudsz majd faragni, ehhez azonban annyit kell küzdeni, hogy az Istencsászár fénye megérdemelten esik majd rád.

A Darktide 6 darab pazarul kidolgozott bolyvárosi helyszínen kínál két tucat küldetést, melyek különféle nehézségi fokozatokba vannak kategorizálva, hogy szintedhez illőt választhass. A pályák hatalmasak, többszintesek és rendkívül zegzugosak, tényleg tökéletesen hozzák egy felfoghatatlan méretű birodalmi bolyváros elképesztő dimenzióit. Pár nap tesztelgetés után egyébként, amikor az akciót már eléggé untam, nekem is megfordult a fejemben, hogy szenvedés helyett el kéne kezdeni turistáskodni és felfedezni az irdatlan méretű iparváros minden rejtett, gyakorlatilag indokolatlan mértékben kidolgozott szegletét, de eztán erről letettem, mert nem akartam én lenni az a köcsög, aki harc helyett kirándul. Megfordult ugyanakkor a fejemben, hogy a láthatóan lelkes pályatervező kollégák mégis miért pakolták tele berendezési tárgyakkal még a legutolsó folyosót és szobát is egy olyan játékban, ahol egy-egy szegmensben talán két percet töltesz, és akkor sincs időd bámészkodni, mert vagy menekülsz, vagy hadakozol. Másfelől, a környezet szó szerint visszaadja a tipikusan WH40K-s dark kibergót hatást, azaz mindig mindenkor „éjszaka” van, fényt csak a mesterséges források biztosítanak.

A Darktide grafikailag abszolút hozza a „jó” minőséget. Mint egy mondattal korábban írtam, a sötétség az egész játékot dominálja, viszont a részletek kidolgozottsága összességében pazar, teljesen lore-hű. Jó pár (hölgy)karakter arca nekem ugyanakkor kissé baltával faragott hatást keltett, stílusuk azonban kiválóan beleillik abba, ahogyan a hivatalos látványtervek általánosságban illusztrálják azt, hogyan fest a 41. évezred világa.

A game kezelése frankó, a gombkiosztás teljes mértékben igazodik az általános FPS-sémákhoz. A játszhatóság ugyanakkor csak átlagos, köszönhetően annak, hogy ha nincs rendes csapatod, akár a fejed tetejére is állhatsz, akkor is szenvedni fogsz. Ez a game csapatmunkára van kitalálva, ennyike.

Zeneileg és hangügyileg a Darktide a kötelezőt adja. Semmi különösebben izgalmas audio-élményben nem volt részem, egy-két gótikus dallamot kivéve.

A szavatosság – amennyiben persze megtalálod az indokot, hogy egyáltalán játékban maradj – nagyjából átlagos. A game húsz körüli küldetést kínál többféle formátumban is, viszont megjelenés utáni bővítmények (DLC) is elérhetők speciális kihívásokkal.

Hívhatjuk Left 4 Deadnek, Back 4 Bloodnak, Aliens: Fireteam Elite-nek, World War Z-nek, Killing Floornak, Warhammer: Vermintide-nak vagy Dead By Daylightnak, a csapatalapú-túlélő horda-lövölde mindig ugyanazt jelenti: legyen egy jó csapatod, és akkor élvezheted az akciót, egyébként csak futni fogsz a kielégítő játékélmény után, mint egy utánfutó után futó kutya. A Darktide-ban véleményem szerint nagyon erős a WH40K szegmens, kiváló a legendás szerző, Dan Abnett által költött lore, ezt a rajongók nagyon fogják szeretni, minden más viszont még patikamérlegen mérve is csak átlagos. Jellemző, hogy nekem például a legnagyobb hangulatbombát a bázisul szolgáló Mourningstar csatacirkáló fantasztikusan kidolgozott részleteinek csodálása adta, nem pedig maga az akció.

A saját készítésű screenshotok ezúttal sajnos elmaradnak: első szériás PS5-öm pont most adta meg magát, javíthatatlan, kuka, úgyhogy mindenem elveszett.

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük!)