Wargroove (PlayStation 4, PSN)

Kő, papír, olló, aztán egy rossz lépés, és a hajad kihulló.

Vannak gémerek, akik csak és kizárólag akkor érzik igényeiket kielégítve, ha az általuk használt konzolon elérhető lehető legjobb, vagy azt nagyon megközelítő technikai minőségben tudnak játszani, ami értelemszerűen leginkább a látványvilágra vonatkozik. Nos, nekik semmiképpen sem ajánlanám a Chucklefish stúdió alkotását, a Wargroove-ot – még annak fényében sem, hogy itt most egy abszolút remek, kifejezetten szórakoztató, elsöprően tartalmas szoftverről van szó.

Most, hogy rögtön az elején eljutottunk ide, erre a sarkalatos pontra, és túlestünk a szelektáláson, meg is magyaráznám a dolgot: a Wargroove grafikájának részletességét tekintve valahol a Commodore 64 és a Super Nintendo tudása között helyezkedik el, és ha erre azt mondod, hogy az bizony a 8-bites NES lesz, akkor nem is jársz messze a valóságtól. Egy középkori fantasy környezetben játszódó, teljes mértékben felülnézetes, körönkénti harcrendszerrel dolgozó taktikai-stratégiai, sakkjellegű programról van szó, mely kiválóan kalibrált játékmenetével és élénk kihívásaival az agyadat, kedvesen old-school történetvezetéséével a szíved, bájosan hülye poénjaival pedig a lelked tartja formában.

A látványos, amerikaijapán stílusú rajzfilm-intróval beköszönő game története egy csavarosnak mondható eseménnyel indít, melynek gyilkosság, vezéráldozat és háború a vége. A történések hatására a player Cseresznyekő ifjú, hirtelen lett uralkodójának bőrében találja magát, akivel egy birodalmakon és frakciókon átívelő, grandiózus utazás során kell megvédenie országát és megbüntetnie a bűnösöket. A nagy kaland alatt egy méretes földrészt bejárva – mintha csak egy táblás társasjáték mezőin lépegetnénk! – kell a sorban megnyíló fő- és mellékküldetéseket teljesíteni kisebb-nagyobb szcenáriók, vagyis “sztorialapú csaták” megvívásával, miközben az egyre újabb szereplőkkel és adalékokkal gazdagodó történet szépen lassan kibontakozik.

Maga a harc a lehető “legklasszikusabbként” aposztrofálható kő-papír-olló elvén működik. Minden egyes szcenárió, – legyen az a történet egy fontos fordulópontja, vagy egy fakultatív alapon elvállalt kisebb kitérő – egy mesélős felvezetéssel indít, ami után egységeink sakklépésekkel való mozgatása során vívhatjuk meg az összecsapásokat. Az ellenfélnek rendszerint ugyanolyan típusú (lásd: kő-papír-olló) figurái vannak, mint nekünk – az egységek értelemszerűen csak küllemükben különböznek -, így aztán a harcok kimenetele soha nem attól függ, hogy ki mennyire tudta előzetes gründolással felfejleszteni katonáit (ez nem RPG), hanem attól, hogy ki mit lépett és arra a másiknak hogyan sikerült válaszolnia.

Érdekes tény, hogy a game alapállapotban “hard” fokozaton nyit. (A beállított nehézségi fokozat természetesen a pálya végi értékelésnél is dominál, amikor is a szoftver a nyújtott teljesítményt díjazza, többféle szempontot is figyelembe véve.) Ha most azt kérdezed, hogy nehéz-e a játék, annyit tudok mondani, hogy valójában nem nehéz, hanem inkább katonásan könyörtelen. A Mesterséges Intelligencia minden egyes lépésnél az elevenedbe harap, a véknyádba, azaz oda üt, ahol a legjobban fáj. Soha nem hibázik; kőre mindig papírt tesz, papírra pedig ollót, és ha neki 1 ollója van fent, neked pedig 2 papírod, akkor azt a papírt fogja megvágni, amelyik a legvékonyabb. Elmondható tehát, hogy a program várható lépéseit tekintve nagy meglepetésekre, bénázós hibázásra vagy vérlázító csalásra nem kell számítani. Itt nincs Miss, azaz melléütés: az, hogy ő mint fog lépni, hogy ő kit vagy mit tud elérni és megcsapni, semmi mástól nem függ, mint attól, hogy te milyen állást hagytál ott neki az előző kör végén.

Ez az egyszerű alaphelyzet pedig hamar megfontoltságot követel a player részéről. Pár mellényúlás vagy elsietett kitörés után nyilvánvalóvá válik, hogy itt szinte mindig a klasszikus 2:1 felállás a legbiztosabb kulcsa a sikernek, azaz akárki is üti az elsőt, mindig te üsd az utolsót, és ha neked odavernek eggyel, te verj oda kettővel. Ennek azonban két komoly vonzata is lesz: egyfelől nagyon óvatosan és megfontoltan kell lépegetni, másfelől gyakran kel használni a pontmentés áldásos funkcióját, mely egy váratlan esemény vagy egy hibás döntés után a totális idegbajtól menti meg a kedves játékost.

Mert események azok vannak dögivel! A készítők egy halom tényleg kiváló, sőt egyenesen felüdítő változó beiktatásával tágították ki a kereteket: van, ahol a védekező harc mellett civileket kell szekérrel kimenteni a háborús zónából, máshol felderítő harci ebek bevetésével lehet a tájat takaró ködöt feloldani, és olyan misszióval is találkoztam, ahol egy várba betörve, celláról cellára járva kellett foglyokat szabadítani, akik aztán csapatunkat erősítve az utánpótlás szerepét töltötték be. A játék egyébként már magával a betanítással sem foglalkozik külön, tehát a sztori mód egymás után következő állomásain ismertet meg a kezeléssel és az egyre újabb lehetőségekkel, melyekből egyébiránt meglepően sok adódik, hogy színesítsék a játékmenetet. Néha épületeket kell elfoglalni, amiket aztán az ellenség megpróbál megszerezni, vagy “kaszárnyákat” birtokolni, melyből utánpótlás szerezhető, de fontos szerepet kap a taktikázásban az egységek ilyen-olyan formán való gyógyítása, vagy a sorban bemutatkozó, nevesített hősök speciális hatásokkal járó képességeinek jól időzített bevetése is.

A játékmechanika összességében, bár pofonegyszerűnek tűnik, elképesztően sokféle lehetőséggel és karakterrel / egységgel kecsegtet, változatos, szuper kihívásokkal teli. Egészen meglepő szerintem, hogy egy ilyen 8-bites kis izéből ennyire sokat ki tudtak hozni! A kezelés egy-két kisebb részlettől eltekintve hibátlan, ráadásul olyan kényelmi funkciókkal van tele, mint az ellenség körének továbbtekerése, vagy a villámmentés. Szintén impozáns emellett a game szavatossága, mely csak a történetes mód küldetéseit tekintve MINIMUM 40 órát takar, gyakran akár 50 perces csatákkal, melyek maximális koncentrációt igényelnek a hadvezérek részéről. Ezen felül kompetitív és kooperatív multiplayer (online + helyi) mód is került a játékba, mely az igazi kötélidegekkel rendelkező stratégák szórakozása lehet, és ha arra van valakinek ingerenciája, akár saját térképeket, csatákat is lehet komponálni!

Remélem a fentiekből egyértelműen kiderül, hogy Wargroove véleményem szerint egy nagyon fain játék! A pixeles grafikával megalkotott, gyakran hahotázásra késztető dumákkal operáló átvezető jelenetek és a bájos, mókás szereplők nagyon aranyosak. A sztori fordulatos és kalandos. A hangok kedvesek és viccesek. A kihívás pedig a sok komolytalanság ellenére… hát hogy is mondjam… vér komoly. Ez a játék nem csak ár-érték arányban kiváló: minden egyes komponensét tekintve klasszikus minőséget hordoz!

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük!)

★★★★
REMEK
Kiadó: Chucklefish
Fejlesztő: Chucklefish
Méret: 367 MB
Megjelenés: 2019. július 23.
Ár: 5790 Ft
Feltöltőkártya: PlatinumShop

8 hozzászólás

Hozzászólás

  1. Az Advance Wars annak idején nagy kedvenc volt, reggeltől estig képes voltam vele játszani egy ültő helyemben annak ellenére, hogy sima GBA-m volt, amin nincs háttérvilágítás. Emlékszem, egyszer egy több órája tartó map végén majdnem lemerült az elem a gépben, és nem volt több otthon… Persze az összes bolt bezárt már, úgyhogy a házban lévő kütyükből fosztogattam ki az elemeket, a szüleim meg csodálkoztak, hogy nem tudják bekapcsolni a távkapcsolóval a tv-t. Régi szép idők. 🙂
    Azóta a Fire Emblem sorozatnak és a Final Fantasy Tacticsnak is nagy rajongója lettem, de az Advance Warshoz egyik sem volt igazán hasonló. Ez a játék viszont nagyon emlékeztet rá. Tervbe is volt véve, hogy valamikor beszerzem, a teszt pedig csak megerősített ebben az elhatározásban.

  2. jopofa jateknak tunik tetszik ez a retro kinezet kicsit a regi final fantasykre emlekeztet szivesen tennek vele egy probat

  3. Sokat játszottunk éjszakás műszakban annak idején Advance Wars-t. Akkor tetszett meg ez a stílus ami mássabb mint a Heroes sorozat és még is megtetszett pedig stratégia játékból nem igen játszottam. Darkest Dungene-n kívül nincs más stratégiám Ps4-en így igen örülnék, ja és nagyon tetszik a megjelenítése is. Olyan GameBoy Advances ha szabad ilyet írni

  4. Sok hasonló stílusú körökre osztott stratégiai játékkal játszottam már. Az Advance Wars Dual Strike és Day of Ruin Nintendo DS-en jut eszembe leghamarabb, talán ez áll a legközelebb a Wargroove-hoz, de a Fire Emblem több epizódjával is játszottam de a legemlékezetesebb az Advance Wars volt és a Battle Isle 2. Ez utóbbit 486-os PC-n játszottuk egy gépen körönként átadtuk egymásnak a billentyűzetet de szólóban az MI ellen is, ilyenkor viszont ki kellett várni azt a sok időt amíg az MI meglépte a saját körét.
    Azért szeretem a stratégiai játékokat mert úgy érzem elég jól boldogulok velük, imádom építeni a saját seregeim és taktikázva nyerni amikor nincs semmi szükség a kézügyességre és reflexekre. De a másik végletet is legalább annyira szeretem.

  5. Jópofának tűnik.
    Mostanában nagyon vágyom a stratégiai és taktikai játékokra. Szerintem ezt majd kipróbálom.