UTAWARERUMONO: ZAN (PLAYSTATION 4)

Köntörfalak.

Vannak azok a dolog, amiket nem szívesen végzel el. A mosogatások. A bevásárlások. A kötelező hétvégi látogatások a nagyinál, amikor 2 órán keresztül hallgatod a politikai felhangú sopánkodást. Maszkban.

Vannak azok a dolgok, amiket halogatsz. Állandóan. A mikor kezdek valami értelmeset az életemmel? A most fogok elkezdeni edzeni. A most már tényleg nem fogok annyit inni, hogy az egész másnapot a WC fölé hajolva kelljen töltenem.

Aztán ott van az Utawarerumono: ZAN… Ugyan korántsem vagyok a pontosság mintaképe, de igyekszem tartani a határidőket és olyan bődületesen sokat nem szoktam késni a dolgaimmal. Írom ezt egy olyan játékról szóló cikkben, amit több mint 1 éve kaptam tesztelésre. Egyszerűen nem tudtam rászánni magam, hogy ezzel a játékkal és pláne a róla szóló recenzióval foglalkozzak. Nem ment 19 őszén. Nem ment akkor, amikor beütött a Covid. Nem ment a húsz húszas magánéleti tragédiák előtt, után és alatt.

Nem mondom, hogy az Utawarerumono: ZAN miatt ábrándultam ki a videojátékokból, de az biztos, hogy nem segített a helyzeten, hogy ez a teszt Damoklész kardjaként lógott a fejem fölött, miközben 180 fokos fordulatot vett a világ és vele együtt (de nem párhuzamosan) én is. Megváltoztak a hobbijaim, megváltozott az, ahogyan és ahol töltöm a szabadidőm, de ami nem változott, hogy ez a cucc makacsan ott figyelt a merevlemezemen arra várva, hogy mikor szánom rá magam arra, hogy letöröljem vagy elindítsam.

Jött a december. Karácsony, család, bejgli, satöbbi és éreztem, hogy eljött az idő. Ez az én napom. A nap, amikor igenis előveszem az Utawarerumono: ZAN-t és úgy istenigazából kipróbálom.

• 5 órával később

Szóval az van, hogy ennek a cuccnak nem csak címe kimondhatatlan, de maga a játék is sz*r. Nem annyira, hogy felvágd az ereid és egy Jackson Pollock festményt készíts vele, csak annyira, hogy ne akarj róla recenziót írni. Legalább egy évig.

Ha a tesztalany címe nem töltött el kellemes bizsergéssel az valószínűleg nem a véletlen műve, hiszen a Utawarerumono sorozat a felénk erősen rétegjátéknak számító visual novel zsánerben indult pár évvel ezelőtt, megborítva az olvasásra épülő játékmenetet némi taktikai RPG jósággal. Az eredmény annyira bejött odaát, hogy készült a cuccból manga, anime, hangoskönyv, valamint Mask of Thruth, illetve Mask of Deception címmel két kifejezetten jól sikerült PS4 / Vita játék is.

A ZAN alcímet viselő cucc a fentiekkel szemben egy Dynasty Warriors szerű akciójáték (avagy musou, ha így jobban tetszik), ahol a taktikázás ÉS a fordulatos sztori is repült a kukába, helyette kapsz egy csomó eszetlen gombnyomogatást meg milliónyi ugyanúgy kinéző ellenfelet.

A Tamsoft javára lehet írni, hogy legalább egy tétova kísérletet tettek arra, hogy a fősodrú Utawarerumono játékokhoz hasonlóan építsék fel a játékmenetet, így egyszerre négy karaktert választhatsz ki a csatákhoz, akik között aztán szabadon váltogathatsz, valamint a karakterek speckó támadásait is a korábbi játékok ihlették.

Sajnos akármennyire is sok lehetőség áll rendelkezésre ahhoz, hogy átrendezd az ellenfelek arcberendezését, az egyszeri gamer hamar ráébred arra, hogy felesleges a karakterek fejlesztésébe nagyobb energiát feccölni, amikor a button mashing tíz esetből kilencszer tökéletesen megoldja a felmerülő problémákat.

Még fájóbb, hogy a történetmesélés sem emelkedik az átlagos musou színvonal fölé, ami az alapok ismeretében különösen bosszantó. Az egy dolog, hogy a sztori a széria legunalmasabb részét öleli fel, ráadásul a tálalás is jócskán hagy maga mögött kívánnivalót, így közel képtelenség ZAN-ban látottak alapján összerakni a történéseket.

A grafika olyan, amilyen (középsz*r), a játékmenet dettó, a történetvezetés dettó, szóval a játékot még a széria ultra rajongóknak sem szívesen ajánlanám, maximum nagyon nagyon NAGYON olcsón. Egyébként meg kösz a türelmet és persze písz + láv.

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük! Ha kipróbálnád az alkotást, akkor a PlayStation Store-ból tötheted le a demóját.)