Trine 4: The Nightmare Prince (PS4, PSN)

Ketten-hárman a programkód ellen.

Az „innováció” kétélű: a folytonos újításvágy egyrészt a kreativitás fenntartásának alapvető szükséglete, másrészt viszont felesleges és szükségtelen megvalósításokhoz is vezethet. A videojáték-ipar iteratív: mind technikai, mind mechanikai, mind művészeti szempontból. Épít az elődökre, táplálkozik belőlük, de ha igazán elismert és sikeres akar lenni, akkor kell, hogy adjon valami pluszt is – ennek a szemléletnek köszönhető megannyi örökzöld klasszikus. A Trine esetében az innováció a harmadik fejezetnél fordult visszájára, és szerencsétlen fejlesztőcsapatnak mintha semmi sem akart volna összejönni: elhagyták azt, ami jó, és olyannal bővítették, ami ebben a formában, ebben a helyzetben egyszerűen nem volt életképes. Tanultak azonban hibájukból, és ennek eredménye a príma Trine 4: The Nightmare Prince.

A csapat negyedik kalandja – reagálva a harmadik fejezet 3D-s világának negatív fogadtatásából – visszavitte gyökereihez a sorozatot, így újból a hagyományos, „térbeli figurák síkban” (2.5D-s) pompájában ügyködhetjük végig a történetet. Az íjász tolvaj, a pocakos lovag és a szeleburdi varázsló ezúttal egy herceget próbál visszaterelni a varázslók akadémiájába, aki különleges, de irányíthatatlan képességének köszönhetően életre tudja kelteni saját és mások rémálmait. Hőseink útnak erednek tehát, és sok pályán, feladványon, álomszörnyön átküzdve próbálják visszaszerezni a csatangoló tinédzsert.

A játékmenet alapvetően két szegmensre oszlik: egy jól bevált, de briliáns logikai részre, illetve egy fantáziátlan, unalmas és már-már nihilista harcira. Szerencsére előbbi élvez fölényt az arányokban, de ettől függetlenül érdekes, hogy két, kreatív szempontból egymástól ennyire eltérő elemet hegesztettek össze a Frostbyte-nál.

Karaktereink mind sajátos képességekkel rendelkeznek, amelyek bevetésével kerekedhetünk felül a különféle, gyakran fizikaalapú akadályokon. Tolvajunk messziről tud íjazni, illetve nyilaira kötelet kötve függhet, de hidakat is létrehozhat, vagy tárgyakat köthet össze. A varázsló különféle tárgyak megidézésével befolyásolhatja környezetét, míg a harcos súlyát és pajzsát használhatja ki: testével bezúzhat padlókat, pajzsával pedig a fényt verheti vissza, vagy folyadékok áramlását terelheti el. A kaland remek ütemezésének része, hogy kezdetben külön-külön melegíthetünk be a kalandorokkal, majd fokozatosan építi a közös munkára és a készségek egymásra hatására.

Egyedül és másokkal is szórakoztató és stimuláló: minden pálya hoz valami újítást, valami apró csavart, ami variál egyet a megszokott sémán. Egyszerre előnye és hátránya, hogy a feladványokat többféleképp is meg lehet oldani: így azonban elkerülhetjük a „rendes” megoldásokat, és akarva-akaratlanul egy „olcsóbb” kimeneteleket választhatunk. Ettől függetlenül igazán kreatív volt a csapat, és sok frappáns ötletet passzírozott bele az egyébként nem túl hosszú játékba – bár ezeket az elképzeléseket már mind láttuk más kalandokban, de ezzel nincs baj. (Külön előny, hogy szinte feladatonként látogathatunk újra el a pályákhoz, így ha valami kimaradt, akkor nem kell végigcsörtetni mindene.)

A remek játékmechanika, illetve a szórakoztató feladványok mellett nagy mértékben hozzájárul az élményhez a fenomenális környezet, amiben törhetjük a fejünket. A hátterek színekben pompáznak, és mindegy, hogy épp egy barlangrendszerben, kazamatákban barangolunk, vagy virágokkal teli mezőn battyogunk, esetleg álomszerű világban mászkálunk, a terep mindig gyönyörű, kidolgozott és változatos. Ilyen atmoszférával pedig sokkal élvezetesebb minden egyéb.

Pontosan emiatt roppant frusztráló a félkegyelmű harcrendszer, ahol egyáltalán nem ösztökél a változatosságra és a különböző karakterek bevetésére a játék. Célszerűbb választani egy jól bevált taktikát, amivel le lehet zúzni az egyenlényeket – akik mellesleg egy idő után aránytalanul sok életet kapnak –, hogy minél előbb vége legyen. A móka álomszerű tájai és szórakoztató feladatai mellett ezek az összecsapások teszik ki az igazi rémálmot.

Mindent egybevetve a Trine 4: The Nightmare Prince igazi feltámadás a sorozat számára. Magába foglal mindent, ami kedvelhetővé tette a régi részeket, elvetette a harmadik epizód silányságait, és így vált egy egyedül és másokkal is fogyasztható, igazán szórakoztató – bár nem túl egyedi – csomaggá. Ha klasszikus problémamegoldásra és egy könnyed kalandra vágysz – vagy vágytok –, akkor remek választás!

Onimushaman véleménye

A Trine többjátékos szegmense egy mondatban összefoglalva eddig erről szólt: „Ezzel a karakterrel márpedig én leszek!” Az erősebb kutya toszik alapon befoglaltuk az adott epizód legjobbját, majd indulhatott a veszekedés. Jó hír, hogy mostanra egy gombnyomással cserélhetőek a hősök, a rendszer pedig megengedi ugyanazon figurák használatát. Összességében elmondható, hogy ez lett a legjobban balanszolt rész a figurák terén, így ritkán kell semmit téve várni egy adott feladatnál, amíg a többiek dolgoznak. Többen játszva a megoldások picit bonyolultabbak (például több kapcsolóval kell operálni), viszont olyan gusztustalan módon lehet “szétcsalni” a kaland nagy részét, hogy azt már jó nézni. Rengeteget nevettünk, ahogy egyre filléresebb megoldásokat találtunk ki, ami igazán megdolgoztatja a szürkeállományt. Biztosan közönség kedvenc résszé válik, mert könnyedén szórakoztató, remek játék.

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük!)

★★★★
REMEK
Kiadó: Modus Games
Fejlesztő: Frozenbyte
Méret: 5,52 GB
Megjelenés: 2019. október 8.
Ár: 8990 Ft
Feltöltőkártya: PlatinumShop

Hozzászólás