Generic selectors
Csak
Keresés címben
Keresés a tartalomban
Keresés hírekben
Keresés cikkekben
Keresés a fórum hozzászólások között
Keresés a fórum témákban
Kategória szerinti szűrés
Classic PlayStation
Comix
E3
EA Play Live 2020
Esemény
Future Games Show: Gamescom 2020
Gamescom
Gamescom 2020
Gamescom 2020 Opening Night Live
Heti hírösszefoglaló
Hírek
Komment
Nacon Connect
New Game+ Expo
Nyereményjáték
PlayStation 5 Showcase
PlayStation Indies
PlayStation Network
PlayStation.Community
Podcast
PS5 Future of Gaming
State of Play 2020. augusztus 6.
Stream
Summer Game Fest
Szavazás
Techno
Tokyo Game Show
Ubisoft Forward

TRIALS OF MANA (PS4)

Rég nem látott JRPG-herceg új köntösben.

Ha valaki feltenné nekem azt a kérdést, milyen stílusú játékok képesek mostanság a leginkább lekötni (ami nem feltétlenül egyenlő azzal, hogy melyik a kedvencem – csupán azt, hogy egy ültő helyemben mivel tudom egyszerre a legtovább nyomni), némi gondolkodás után szinte biztos, hogy az RPG zsánert mondanám. Imádok egy játékban felfedezni, fejleszteni, molyolni az egyéni ízlésre szabott karakterem vagy karaktereim kialakításával, és úgy általában érezni a fejlődést, látni azt az ívet, ahogy egy kezdeti kis gyámoltalan karakterből egy adott játék végére kinézetében és tulajdonságaiban milyen zorall halálosztó válik. Manapság ezt az élményt leginkább az olyan, szóló karakterre fókuszáló, valós idejű harcot alkalmazó RPG-k biztosítják számomra, mint a Witcher, a Skyrim, a Souls széria egyes tagjai, vagy éppen a Diablo.

Nem volt azonban ez mindig így: süldő koromban, még játékos pályafutásom kezdetén, a kis szürke PS1-en inkább a JRPG-k hoztak lázba. Abból is leginkább a Squaresoft (mára Square Enix) játékai tették rám a legnagyobb benyomást. Final Fantasy VII-VIII-IX, Chrono Cross, Vagrant Story, Parasite Eve 1-2 – ejj, be szép idők is voltak azok! Ezért is volt számomra különleges élmény górcső alá venni tesztünk jelenlegi tárgyát, a szintén Square Enix égisze alatt készült Trials of Mana-t, és némi nosztalgiázással felvértezve kideríteni mit tud számomra manapság nyújtani egy ízig-vérig japáni szerepjáték, amikhez az utóbbi időben nem igazán volt szerencsém.

A Mana szériáról tudvalevő, hogy nem ma kezdte pályafutását, ami azt illeti, egy elég régóta futó 2D-s, klasszikus (felülnézetes) JRPG szériáról van szó, amely még 1991-ban vette kezdetét a Secret of Mana elnevezésű epizóddal NES-en. A szigetországban Seiken Densetsu-ra keresztelt széria, amit kezdetben még csupán a Final Fantasy sorozat amolyan mellékágának szántak, hamarosan (egészen pontosan a második résztől kezdve) önálló szériává nőtte ki magát, mely a későbbiekben számos különböző epizódot eredményezett, rengeteg különböző platformon. Ezek közül is kiemelkedik a 95’-ös Trials of Mana, a sorozat szám szerinti harmadik darabja, ami eredetileg Super Famicomon látta meg a napvilágot. Ezen epizód elnevezése nem véletlenül azonos a mostani PS4-es epizóddal, hiszen a legújabb rész annak a most 3D-be ültetett remake-je –de amúgy legfőbb vonásaikban ugyanaz mindkettő: azonos a történetük, a karaktereik, a világuk, egyszóval a modern megjelenítésen kívül szinte minden. A mese, mely egy tipikus kardos-sárkányos fantasy világba van ültetve, a következő:

„Mikor a világot sötétség borította be, a Mana istennője elővette a Mana kardját, hogy lesújtson vele a Benevodonokra, a sötétség nyolc elvetemült szörnyetegére. Miután legyőzte őket, elzárta mindegyiket a Mana köveibe, megakadályozva ezzel a világ pusztulását. Eme önfeláldozó tette viszont annyi energiáját felemésztette, hogy magát egy hatalmas fává változtatva hosszú ideig tartó mély álomba vonult. De sajnos a gonosz erői eközben sem pihentek, és folyamatosan azon munkálkodtak, hogy a Benevodonokat kiszabadítsák a fogságukból. Hogy céljukat elérjék, szörnyű háborúkat indítottak el a világ különböző pontjain, hogy így gyengítsék le a különböző királyságokat. A sok ármánykodás végül elérte hatását – a Mana fokozatosan kezdett eltűnni a világból, és az istennőből lett fa lombja is lassan hervadásnak indult. A gonosz erői mindenképpen győzedelmeskednek, hacsak nem akad pár nemes szívű hős, akik megakadályozhatják őket mindebben…”

Hááát, ha engem kérdeztek, ez a történet sem fog év végén túl sok díjat bezsebelni a legjobb/legeredetibb sztori kategóriában év végén, már csak azért sem, mert később sem lesz sokkal erősebb. Klisés, előre kiszámítható fordulatok tömkelege, butuska dialógusok, egysíkú karakterek – utóbbiban sajnos látványosan elmarad a testvérszéria Final Fantasy kidolgozottabb személyiségei mögött. Nincs ezzel amúgy különösebben nagy baj, az ilyesfajta egyszerűség cselekmény a klasszikus JRPG-k sajátja, tulajdonképpen a bájuk része. Egyébként meg mentségére legyen mondva, ha már eltelt pár óra a játékból és akklimatizálódsz az itteni atmoszférához, a karakterek is igen szerethetővé válnak idővel (belőlem is inkább csak az beszél lehet most, hogy nemrég nyomtam le harmadszor is a Witcher 3-at, és az ott ábrázolt, realitásra törekvő, komplex személyiségekhez képest ezt a váltás most elég nagy kontraszt volt).

Ami mondjuk felettébb érdekes, hogy a játéknak nincs egy meghatározott, előre elrendelt főhőse – pontosabban van 6 potenciális főszereplő, akikből te választod ki a neked legszimpatikusabbat, és akiből a majdani protagonista válik. Ezzel meglévén még két további karakter mellé tehetjük le a voksunkat ugyanebből a brigádból, akik amolyan segítőként asszisztálnak majd kalandozásaink során. Ebből már ki lehet sakkozni, hogy a csapatunk jelen esetben konstans jelleggel csupán 3 főből fog állni – és habár ez JRPG viszonylatban egyáltalán nem számít soknak, de ahhoz a rendszerhez, amit a játék használ, pont elég is. Mindegyik választható szereplő természetesen eltérő kinézettel, személyiséggel, valamint képességekkel bír – van itt például nemes tolvaj, nagyszájú, cserfes lolita, szende szűz papnő, de még farkasemberré átváltozni képes vad kölyök is akad. Nem árt nagyon alaposan meggondolni kikkel is akarod nyomni a bulit, az itt meghozott döntéseink ugyanis utána fixek maradnak, és egészen a játék végéig szólnak. Így amellett, hogy kit találunk ránézésre szimpatikusnak, azt is érdemes figyelembe venni, hogy ki milyen tulajdonságokkal bír, és milyen karakterosztályhoz tartozik (egy tipp: az előbb említett kislányt, Charlotte-ot nem érdemes otthon hagyni, lévén a kisasszony talán a legjobb gyógyító a játékban, ami egy csapatalapú program esetében talán nem annyira elhanyagolható tényező).

Tehát, ahogy említettem volt a Trials of Mana tulajdonképpen egy klasszikus JRPG modern grafikával, de olyannyira tetőtől talpig az, hogy sokszor már-már azt éreztem, az egyetlen különbség a régi és az új kiadás közt mindössze annyi, hogy a képzeletbeli operatőrt a felhőkből leemelve most odapakolták a karakterek mögé – kis túlzással. Ez az érzés már rögtön a játékkal eltöltött első perc után érezhető, amikor is első ízben ismerkedünk meg a minket körbevevő világgal: a városok és települések mindössze pár, egymás mellé szabályszerűen lepakolt kocka – és téglalap forma házakból állnak, belsejük szegényes kialakítású, és a bennük céltalanul tébláboló NPC-k tökéletesen semmitmondó egysorosokkal reagálnak, ha megszólítjuk őket. És így tovább – ha valaha láttál vagy játszottál már hasonlóval, rögtön vágod mi a dörgés.  Játszi könnyedséggel fedezhető fel a játéktér, de nem csak azért, mert annyira minimalista módon van kialakítva az egész környezet, hanem mert a jobb felső sarokban található minitérképen ikonokkal jelezve van minden fontosabb helyszín, így többek közt az is, hogy pontosan hova kell eljutnunk a továbbjutáshoz. Még a különböző településeket összekötő útvonalak is általában csupán egy fő bejárható útvonalra korlátozódnak, amikből aztán csak esetenként nyílnak kisebb leágazások – és amik jellemzően pár lépés után zsákutcába torkollnak. Egyetlen érdemi funkciójuk, hogy valamilyen, már messziről is kiszúrható felvehető tárgyak vannak elszórva rajtuk. Szó mi szó, nem feltétlenül ez lesz az a játék tehát ahol az egyszeri player a karjába harap, mert 3 órája már céltalanul botorkál…

Ami a harcot és annak rendszerét illeti, ebben talán kicsit elüt a stílusban megszokott többi címtől – nem tudom te hogy vagy vele, de ha valaki klasszikus japán szerepjátékot emleget nekem, akkor az első dolog, ami rögtön eszembe jut, az a körökre osztott, csapatalapú harcendszer. Nem úgy itt, vagyis nem egészen. A csapatalap része mondjuk még stimmel is (bár csak 3 taggal, ugye), de maguk a bunyók már valós időben zajlanak. Nincs random betámadás a térképen, vagy semmiből lecsapó szörnyek, az ellenfelek mindig jó előre láthatóak az elénk terülő úton (az már más kérdés, hogy sokszor helyszűke miatt így sem elkerülhetőek, de legalább lehet készülni rájuk). Külön üdvözlendő, hogy amint elkezdődött a csihipuhi, a játék gyakorlatilag nem tölt semmit, a nézőpont se változik, az átmenet tehát elég jó a harcok és a felfedezés közt, nincs olyan durva váltás, mint az a zsánerben pár címre jellemző. Ellenlábasainkat lehet püfölni gyenge és erős támadásokkal, sőt, különböző támadássorozatok, amolyan egyszerűbb kombók kivitelezésére is lehetőség van. A gyenge támadások végére lehet tenni erős csapást, utóbbit pedig hosszan lenyomva tartva olyan felerősített támadást lehet elsütni ami ha betalál, jelentős mértékben megnöveli a speciális támadások elsütéséhez szükséges csíkot, illetve csíkokat (merthogy ilyen is van, és sima támadástól is növekszik). Védekezni gurulás segítségével lehet, a játék még abban is a játékost szolgálja ki,  hogy a következő ránk mért támadások helyét egy piros sávval előre jelzi, ergo baromi könnyű kitérni előlük. A 3 karakter közt bármikor lehet váltani oda-vissza a hátsó ravaszok segítségével, így a rendszert elsajátítva egészen dinamikus és élvezetes csatákat lehet összehozni. Nem beszélnénk viszont persze szerepjátékról, ha csupán ennyiben megállna a dolog: mert természetesen lehetőség van további aktív/passzív képességek feloldására a szintlépések alkalmával, a felszerelések cserélgetésének lehetősége adott, csakúgy, mint a csapattagokkal közösen végrehajtott páros támadások is. Sőt, ahogy halad előre a sztori, úgy dob be a játék újabb és újabb mechanikákat is – ezekből is talán a legkiemelkedőbb, hogy egy adott ponton változtatni lehet némileg az alap hangszerelésű karakterosztályokon: a már meglévőket két, némileg eltérő irányba lehet elvinni, így a dolog szinte sosem válik túlzottan monotonná.

Ahogyan a fentebbiekből talán már le is jött, a harc kétség kívül az egyik legerősebb eleme a játéknak, és nekem is mindössze csak két hasfájásom volt ezzel kapcsolatban. Az egyik, hogy a kamerán, vagyis az operatőr munkáján még lehetett volna némileg dolgozni: harc közben ugyanis az magától nem alkalmazkodik a helyzetnek megfelelően, így ezt nekünk kell manuálisan megtennünk helyette. Igaz ugyan, hogy az R3 lenyomásával a legközelebbi ellenfelet be lehet fogni (á lá Dark Souls), és a kamera utána már csak arra az egyetlen egy ellenfélre fog fókuszálni, de ennek meg az lesz az ára, hogy így meg pont a többi ellenfélből nem fogunk látni semmit. Aggódni mondjuk annyira azért nem kell, mert – és ez volt a másik problémám – maga a harc, hasonlóan a játék többi eleméhez eléggé könnyűre van hangszerelve, nincs igazán tétje. Normál nehézségen tolva az első 5 órában gyakorlatilag egyszer nem kellett gyógyításhoz nyúlnom, ami azért elég sokat elárul a kihívás mértékéről, legalábbis az elején biztosan, bár később se válik túlzottan veszélyessé, feltéve, hogy nem jóval a mi szintünk feletti monsztákat támadunk be. El sem tudom képzelni, mivel lehet még ennél is egyszerűbb a játék a szintén elérhető könnyű és kezdő fokozaton, utóbbinál ráadásul ott támadsz föl végtelen számban, ahol meghaltál, szóval ha valakinek éppen arra van igénye, az akár god mode-ban is letolhatja a cuccot. Konklúzió: ha kihívásra vágysz, érdemes kezdésnél mindenképp a nehéz fokozatra rábökni.

Összességében minden egyszerűsége ellenére annyit azért bőven a javára lehet írni a Trials of Mana-nak, hogy jó érzékkel és megfelelő ütemben dobál be új játékelemeket még a harcon kívül is, így a klasszikus JRPG körfogás (sztori-fejlesztés-harc) sosem válik túlzottan unalmassá. Sőt, egy ponton kissé visszavesz a linearitásból és kicsit kinyílik, szabadon bebarangolhatóvá a világ is, továbbá időről-időre akadnak kisebb melléktevékenységek is: különböző magokat gyűjtve például a világból, elültethetjük őket egy cserépben, melyekből aztán különböző hasznos tárgyak rügyeznek ki.

Ha a jelenleg PS4-re elérhető japán szerepjátékokat elhelyeznénk egy képzeletbeli étlapon, ahol mondjuk az olyan nagyágyúk, mint a Persona 5 vagy a Final Fantasy VII Remake képeznék a lista főfogás részét, ott a Trials of Mana a gyerekmenük listában foglalna helyet. Nem pejoratív értelemben, bántásból mondom ezt, mert a könnyed mivolta nem hiba, hanem inkább egy tulajdonsága. Ez amúgy tényleg szinte minden elemére kivonatkoztatható: mert bár a grafika nem részletes, de ugyanakkor jó ránézni, nagyon jól eltalált, meleg színpalettával dolgozik. A látvány, talán mondanom se kell erősen japános, a cukiságfaktor itt rendesen ki van maxolva – talán sokat elmond az, hogy az első két ellenfél, amivel a játékban találkoztam, egy pattogó gömböc nyuszika és egy a kalapján piros szívecskéket viselő gombaemberke volt, de később is szinte csak Bebe TV kompatibilis teremtményekbe botlottam. A zenék – habár nem mondanám egyik számot se különösebben emlékezetesnek – mégis kellemesek a fülnek, oldott hangulatot teremtenek (és külön plusz pont, hogy bármikor át is lehet váltani a régi soundtrackre!). Ha már úgyis a hangzás szekciónál járunk, itt jegyezném amúgy meg, hogy az angol hangsáv gyakran viszont elég sok kívánnivalót maga után – sokszor nincs szinkronban a szájmozgás a beszédhanggal, és több szereplő sokszor teljesen szenvtelenül, érzelemmentesen mondja föl az amúgy drámainak szánt dialógusokat. De kész szerencse, hogy ez legalább könnyen orvosolható, a nyugati kiadásban ugyanis választható az eredeti japán szinkron is. Maga a kaland nincs különösebben bő lére eresztve, letudható egy laza 20-30 óra alatt, de ha még beleteszel tízet, a platinát is odaadja, sokat nem is igazán kér érte.

Végső soron azok figyelmébe ajánlanám elsősorban a Trials of Mana-t, akik kedvelték vagy kedvelik a ’90-es évek nagy japán szerepjátékait, és most szívesen ülnének föl a nosztalgiagőzösre, esetleg azoknak kíváncsiak rá milyenek voltak a szerepjátékok bő 20-30 éve a világ túlfelén, de tennék mindezt modern köntösben. Vannak ugyan jobb játékok ebben a kategóriában (mint mondjuk a Dragon Quest XI, amire szerintem a nagyobb címek közül leginkább hasonlít), de olyan, ami ennyire jól hozza a régi idők hangulatát, igen kevés. Decens, tisztességes iparosmunka, ha megjött a kedved az ilyesfajta mókára, nyugodtan tegyél egy próbát vele.

(A játékot a Cenega Magyarország biztosította tesztelésre. Köszönjük! Megvásárolható támogatónk, a Platinum Shop budapesti boltjaiban, vagy a linkre kattintva meg is rendelhető. A móka demója elérhető a PlayStation Store-ból.)

Pozitívum(ok)

  • Klasszikus JRPG-ket megidéző atmoszféra
  • Dinamikus és élvezhető harc
  • Kellemes a fülnek és a szemnek

Negatívum(ok)

  • A kamera harc közben
  • Faék egyszerűségű történet
  • Nincs túl sok kihívás benne
7/10
Látványosság:
Játszhatóság:
Szavatosság:
Zene/Hang:
Hangulat:

martin beleszól:

Szerintem borzalmasan szánalmasan néznek ki a karakterek. Förtelmes ez a rajzstílus.

2 hozzászólás

Hozzászólás

  1. Olyan a grafika, mint amikor egy lelkes amatőr, 14 éves ukrán rajongó fan-artot készít egy japán animéhez.

    • És még így is egy komoly upgrade a Secret of Mana Remake után… Nálam ez már a polcon van, a Persona 5 Royal után nekiesek ennek is. A Secret of Mana nosztalgiának jó volt, ezt meg sose játszottam, újszülöttnek meg minden vicc új.