Top 10 – 2019 legjobb filmjei

Sorra vesszük a tavalyi év legjobb filmjeit.

Nemrégiben egy újabb évet zártunk le, amely tele volt változatosabbnál-változatosabb és persze jobbnál-jobb filmekkel. A nagy csalódások után most ezekről lesz szó!

Megjegyzés: a lista természetesen erősen szubjektív (még egyszer, a gyengébbek kedvéért: SZUBJEKTÍV), és azok a filmek kerültek nagyító alá, amelyeket Magyarországon 2019. január 1. és 2019. december 31. között mutattak be a mozikban, vagy kerültek fel a Netflixre.

Kezdjünk is neki!

10. Alelnök (Vice)

Amikor hosszú-hosszú hányattatás után végre már kezdtem elfogadni, hogy a régi Hollywood egyik nagyágyúja, Oliver Stone soha a büdös életben nem fog már jó filmeket csinálni, hirtelen jön egy Alelnök-kaliberű alkotás a semmiből, és megint szöget üt a fejemben a keserű gondolat: a fenébe, ezt a remekművet akár ő is rendezhette volna. Mint ahogy annak idején rendezett is jó pár ilyet (JFK – Nyitott dosszié, Nixon – hogy csak a hasonló illetőségű klasszikusait említsem), csak ezúttal annyi a dolog pikantériája, hogy az Alelnököt az az Adam McKay hozta tető alá, aki a jópofa, könnyed vígjátékokból nyargalt át, először a pénzügyi (A nagy dobás), most pedig a politikai szatíra világába. És aki, bár letagadhatatlan, hogy saját munkájához Stone stílusát vette alapul, de azt megszórta még jókora fekete humorral és egy rakás vicces gimickkel. Az Alelnök annak a Dick Cheneynek az életét meséli el, aki még Richard Nixon első elnöki ciklusa közben lépett az USA politikai színterére, ahol az évek során számos fontos szerepet és pozíciót töltött be, mígnem George W. Bush alelnöke lett – ezzel pedig egy csapásra olyan hatalom került a kezébe, amivel nagy hatást gyakorolt, nem csupán Amerikára, de majdhogynem az egész világra is.

McKay egy háttérben megbúvó és csendben figyelő ravasz ragadozóként mutatja be Cheneyt, aki külső szemmel nézve a legjobb esetben is egy teljesen hétköznapi politikus (mint ahogy sokak szerint az is volt), azonban a felszín alatt egy hataloméhes manipulátor gazember, aki a Bush-kormányzat alatt voltaképp többedmagával (azaz alapos precizitással összeválogatott csapatával) irányította két elnöki ciklus alatt is az egész országot, befolyásolta mind a bel, mind pedig a külpolitikát, háborúba küldte országa fiait, és egy kényelmes bőrszékben ülve döntött életről és halálról. Az ő értelmezésében maga a megtestesült ördög, mi több, az árnyékban rejtőzködő bábmester, és mint ilyen, úgy játszott kiemelt szerepet a XX. század második felének és az ezredforduló elejének történelmében, hogy tulajdonképpen szinte végig észrevétlen maradt. Christian Bale szokás szerint óriásit játszik Cheneyként (persze ő mikor nem?), ahogy a stáb többi tagja is emlékezetes alakítást nyújt, szó se róla, de mégis a lendületes forgatókönyv és az energikus rendezés az, ami egyben tartja az egészet. Ahogy az előbbi, úgy utóbbi is gyakorlatilag jelenetről jelentre bevet valami nagyszerű ötletet, amely során McKay egyszer a Bush-kormányzatba áll bele kőkeményen, máskor már-már parodisztikusra veszi a figurát, megint máskor az amerikai társadalom felé is erőteljes, hízelgőnek nem éppen nevezhető kritikát fogalmaz meg. Teszi ezt néhol kifejezetten ötletesen és viccesen (Cheney és felesége hirtelen Shakespeare színpadias modorát utánozva kezdenek el szónokolni), néhol a lehető legfeketébb humorral (Cheney és hű alattvalói a „menüt” vizsgálják egy étteremben ülve), máskor frappáns filmnyelvi eszközökkel (még a film felénél sem járunk, amikor legördül egy kamu stáblista), megint máskor a negyedik falat áttörve (az egész sztorit egy titokzatos férfi narrálja – de hogy ki, az legyen meglepetés), és mindezek fényében utólag visszatekintve nem is tűnik annyira mesterkéltnek és erőltetettnek, amikor az első harminc percben a még szárnyait bontogató Cheney megkérdi a már akkor vezető politikus Donald Rumsfeldet, hogy végeredményben miben hisznek, mire az hosszú hallgatás után gúnyos nevetésben tör ki.

Az Alelnök ugyanakkor minden humora ellenére riasztó, már-már félelmetes képet fest a jelenkori társadalomról és a világot irányító politikusokról. Egy személyen keresztül mutatja be milyen tud lenni és milyenné tud válni egy olyan ember, akinek furmányos esze és kivételesen jó emberismerő-képessége csillapíthatatlan hatalomvággyal párosul. Ebből a szempontból Cheney (legalábbis ahogy McKay ábrázolja) tökéletes mintapéldánya korunk egyes vezető politikusainak. És bár a film nyilvánvalóan erősen Amerika-centrikus, a jelenetben, amikor a texasi kormányzó nyilvánosan kér bocsánatot Cheneytől a kellemetlenségekért, amiket el kellett szenvednie, miután az akkor már alelnök vadászat közben véletlenül (bár erről mindmáig megoszlanak a vélemények) meglőtte Harry Whittington 78 éves austini ügyvédet (Cheney egyébként azóta sem fejezte ki sajnálatát az incidenssel kapcsolatban), valami olyan bicskanyitogatóan röhejes, paródiába illő, ámde valóban lezajlott pillanat, amelynek az a szomorú végkövetkeztetése, hogy az ilyesmi simán megtörténhetne egy az egyben Magyarországon is.

Persze amellett, hogy az Alelnök jó film, azt nem szabad elfelejteni, hogy sok helyen eléggé kiszínezi a valóságot, és inkább egy megtörtént eseményeken alapuló biopic, mint a történteket pontról pontra szigorúan felmondó dokumentumfilm. Mindazonáltal billenjen bármennyire is a mérleg nyelve a fikció felé, még mindig erre a verzióra mondom azt a legkönnyebben, hogy mindez a valóságban is hasonlóképpen lehetett, mint ahogy ebben a filmben bemutatják.

9. Az aszfalt királyai (Ford v Ferrari)

Az eszemet sem tudom, mikor láttam utoljára igazán jó, intelligensen felépített, tehetségesen megrendezett és briliánsan eljátszott autós filmet (és nem, ebben a meghatározásban Vin Dieselnek meg a családnak nincs semmi keresnivalója). Talán Ron Howard 2013-as Hajsza a győzelemért című rendezése volt az, ami igazi régi vágású moziként hozta vissza az autós- és a versenyzős-filmek minden báját és hangulatát – és ezzel vége is a sornak, mert ahhoz hasonló azóta sem született a filmtörténelemben. Egészen mostanáig: Az aszfalt királyai szintén egy letűnt korba kalauzol el minket, két nagy hatású ember történetét elmesélve (természetesen a sztori igaz történet, mi más…), akik az autógyártó mamutvállalat, a Ford Motor Company szárnyai alatt nekikezdenek, hogy megépítsenek egy olyan versenyautót (a gyengébbek kedvéért minden idők egyik legnépszerűbb és legkönnyebben felismerhető járgányáról, a Ford GT40-ről van szó), ami képes lehet legyőzni a Ferrarit az 1966-os Le Mans-i versenyen.

James Mangold (Logan) szerencsére tökéletesen érti a dolgát, és amellett, hogy egyértelműen ősrégi, ezerszer használt klisékből és sablonokból építkezik, minden elemében hangulatos, néhol vicces, máskor viszont kifejezetten drámai filmet hozott össze, mindezeken túl pedig nem felejtette el hűen megidézni a ’60-as évek elavult, de impulzív és vonzó korszellemét. Egy olyan időszakot varázsolt a vászonra, amelyben a férfi még férfi volt, a vagányság és a macsóság pedig egyszerű emberi jellemvonás, ami hozzátartozott a kor férfitípusához, ennek megfelelően főszereplő párosunk (a nagyszerű Christian Bale és Matt Damon tolmácsolásában) a kapzsi, farokméregető nagyvállalatok árnyékában hajszolják vágyaikat, szenvedélyesen hajtanak előre és lényegében a kötöttségek ellenére padlógázzal hajtva élik meg saját álmaikat. A produkció egy sokkal ideálisabb, egyszerűbb és bizonyos szempontból jobb évtized szószólója.

Egy olyan korszaké, amely tele volt emlékezetes történelmi pillanatokkal, nagy, tiszteletre méltó emberekkel és még nagyobb tettekkel – köztük a ’66-os Le Mans-i futammal, ami teljes mértékben megérdemelte, hogy egy tisztelettel és odaadással megszerkesztett jó film készüljön belőle. Az aszfalt királyai képében ezt meg is kapta.

8. Mi (Us)

Amikor Jordan Peele író/rendező 2017-ben jelentkezett debütáló filmjével, a Tűnj el!-lel, egy csapásra kikiáltották őt a modern horror új fenegyerekének (meg is támogatta az Akadémia egy Oscar-díjjal), moziját pedig az utóbbi évek egyik legeredetibb zsánerfilmjének. Egy ilyen volumenű hatalmas siker után persze simán megtehette volna, hogy második projektjében is az első témájával és mögöttes üzenetével adja el magát – mint ahogy lényegében azt is tette -, de a Mi című filmben, bár többször is meg-megcsillan a Tűnj el! szatirikus felhangja és éles társadalomkritikája, maga a sztori és a mondanivalója szinte gyökeresen más irányba terelődik. Sőt, az összkép itt mérföldekkel komolyabb és félelmetesebb, mint korábban. Már maga a felütés is elképesztően hátborzongató és erős, majd a kötelező bevezető után átcsap az egész egy klasszikus home invasion horrorba (egy vakációzó négytagú család találkozik gonosz és torz hasonmásával), végül pedig fényt derít a gyilkos ösztönnel működő doppelgangerek eredetére, végül ezen elemeken keresztül fogalmaz meg egy metaforákkal, filozófiai, morális és társadalmi kérdésekkel teli erős és határozott kritikát korunk emberei, Amerika és maga az amerikai álom klasszikus mindmáig hevesen hangoztatott parafrázisai felé.

Maradjunk annyiban, hogy szó szerint rengeteg mindent bele lehet látni a filmbe, kezdve a jelenkori amerikai politika kettészakadásától, az amerikai álom hazugságain át, az osztálykülönbségekig és a szegények-gazdagok egyre szélesebbé nyíló ollójáig bezárólag. Többek közt ezért is fog fennmaradni még jó ideig a köztudatban, hiszen felvetéseiről, audiovizuális utalásairól és szimbolikus stílusáról gazdag eszmecseréket lehet folytatni, hogy mikor mit akar mondani Peele, melyik szimbólum mire reflektál, és mi minek az allegóriája. Ugyanakkor van egy problémája, ami miatt mégsem lehet mestermű. Nem azzal van a baj, hogy a sztori mögött meghúzódó üzenetek szájbarágósak lennének (amennyiben nem gondoljuk azt, hogy már maga a film eredeti címe – Us – is a meghasonlott amerikai társadalom allegóriája), inkább azzal, hogy annyira belemélyed abba, hogy átadja a nézőnek a kívánt üzenetet, hogy közben teljesen figyelmen kívül hagyja a hétköznapi logikát – ami rengeteg bakit és kínos kérdést eredményez. Mindazonáltal a Mi így is üde színfoltja a tavalyi évnek, sőt, szerény véleményem szerint többször is csont nélkül lekörözi Peele debütáló filmjét – de hogy ezerszer félelmetesebb és hátborzongatóbb annál, az biztos.

Manapság kevés olyan horror készül, ami igazán nagy és mély hatást tud gyakorolni a nézőre, ami mélyen bekúszik a bőr alá és még napokkal később is meg-megborzong az ember, ha eszébe jutnak belőle bizonyos jelenetek. A Mi határozottan ezekkel van egy szinten, tökéletes párja a nemkülönben félelmetes Örökségnek. Lehet, hogy sokan már a Tűnj el! után csodagyereknek és Hollywood egyik legnagyobb reménységének kiáltották ki Peelet, de igazán a Mi-ben ad erőteljes bizonyítékot arról, hogy minden esélye megvan rá, hogy méltó legyen ezekre a pozitív jelzőkre. Mert félreértés ne essék, egy modern zsenitől még messze van, ugyanakkor néhány hasonló minőségű alkotás után könnyen válhat belőle az Álomgyár következő élő legendája.

7. Házassági történet (Marriage Story)

Nagyon-nagyon ritka az olyan alkalom, amikor egy műben (legyen az film, könyv, vagy akár zene) az adott alkotó a szavak, a képek és a hangok erejével a lehető legteljesebb mértékben tud visszaadni valamit azokból a dolgokból, amelyek leírhatatlanok, megfogalmazhatatlanok és visszaadhatatlanok. Olyan szinten lelki, univerzális és elmondhatatlan dimenziókat, amelyekhez minden szó felesleges és üres, minden azon irányba történő erőfeszítés, hogy kézzelfogható alkotást adjanak ezeknek a gondolatoknak és érzelmeknek, már eleve kudarcra vannak ítélve – nagyjából az esetek 99 százalékában. Ugyanis nagy ritkán előfordul, hogy egy alkotás elmondja az elmondhatatlant, átadja az átadhatatlant, és jelen esetben filmre viszi a megfilmesíthetetlent. Noah Baumbach író/rendező pontosan ezt tette a Házassági történettel: intelligensen, realistán és messzemenőkig életszagú stílusban mesél nekünk egy házasság végéről, egy válás lélekőrlő folyamatáról és annak nem kevésbé megsemmisítő lelki hatásairól – úgy, ahogy azt kevesen tették meg eddig a filmiparban.

Már a nyitány is briliáns: a két főszereplő, a férj Charlie és a feleség Nicole egymás után narrálja, hogy mit szeretnek egymásban, kis montázsok kíséretében, amely során lényegében egy boldog, idilli család rajzolódik ki előttünk. A forgatókönyv röpke pár perc alatt felskicceli a karaktereket, de valami olyan mesteri módon, hogy azt tanítani kellene. Aztán jön a hideg zuhany: kiderül, hogy ez a két ember valójában egy párterápián ül, ahol romokban heverő házasságukat akarják megmenteni, a kedves mondatok pedig, amelyekkel egymást jellemzik, valójában leírt szavak csupán, amit nem akarnak egymás előtt hangosan felolvasni. Illúzióink egy pillanatig se legyenek: ez a film nem a békülésről, maximum annak szándékáról szól, az is csak nagyjából az első húsz percéig tart. A Házassági történet ugyanis lényegében egy válást mesél el, így a sztori végén nincs könnyes összeborulás és hollywoodi happy end – csupán a kőkemény valóság, lecsupaszítva és szikár formában. Egyszerre humoros, bohókás, kedves, nyers és szomorú, nem utolsósorban pedig pokolian őszinte. Egy rakás érzelmes és szívszorító jeleneten keresztül mutatja be a dolgok folyamatát (érdemes megjegyezni, hogy EGY házaspár válását, nem A Válást úgy általában – és ez nagyon fontos!), az egymást szerető, tisztelő, de együtt élni képtelen karaktereket, a válás közben előbukkanó problémákat, az új helyzethez való alkalmazkodás nehézségeit, majd az egyre jobban elfajuló, válóperhez és bírósághoz vezető konfliktusokat (Ray Liotta, de főleg Laura Dern tökéletes mellékszereplők válóperes ügyvédekként), aztán az elkerülhetetlen veszekedést, amikor a két fél dühösen, remegve és üvöltve zúdítja egymásra minden nyűgjét, mérgét és haragját. Legvégül pedig az elengedést.

Persze ez mit sem érne kiváló színészek nélkül: mind Adam Driver, mind pedig Scarlett Johansson zseniálisak, karrierjük egyik legjobbját hozzák (az előbb említett veszekedős jelenet maga a színjátszás magasiskolája), főleg utóbbi bizonyítja be, hogy valóban tehetséges, elismerésre méltó színész, nem csupán egy ügyes csinibaba, aki jól mutat egy kétszáz milliós blockbusterben. Rengeteg mindent lehetne még írni a Házassági történetről, de minden további felesleges szócséplés lenne csupán. A tavalyi év, de egyben az elmúlt évtized egyik legjobbja, amely időnként kifejezetten nagy mosolyra késztet, de közben egy-egy könnycseppet is kifacsarhat a nézőből. Épp annyira vidám, hogy ne csapjon át tipikus álomgyári giccsbe, és pont annyira lélekörlő, hogy később is bármikor újra lehessen nézni.

6. Álom doktor (Doctor Sleep)

Az elmúlt évtized Hollywoodja (főleg a blockbuster irányzat) szinte másról sem szólt, mint régi klasszikusok felmelegítéséről, tűzön-vízen, még a legsűrűbb szarviharon át is végigvitt erőltetett nosztalgiáról, és letűnt korok bájának, cukormázának görcsös megidézéséről. Persze az Álomgyárban mindig is jellemző volt, hogy eredeti ötletek helyett inkább frencsájz-építésbe, spin-offokba, feldolgozásokba, előzmény- és folytatásfilmekbe ölnek bele kőkemény dollármilliókat, de ez a 2010-es években eddig soha nem látott mértékig hatványozódott. Ez pedig odáig fajult, hogy a filmeseknek sikerült olyan, egykor nagy tekintélynek örvendő klasszikus frencsájzokat leköpni és földbe állítani, mint az Alien, a Predator, a Szellemirtók, a Die Hard, vagy épp a Star Wars – csak hogy a leghíresebbeket említsem. Túlzottan nem is lett volna meglepő (még az egyébként tényleg jó regény ellenére sem), ha az Álom doktor is beáll a sorba, főleg, hogy a filmadaptáció óriási feladatot vállalt magára: pontosabban azt, hogy folytassa mind Stephen King történetét, mind pedig Stanley Kubrick 1980-as Ragyogását.

Mike Flanagan azonban valami olyan nagyszerű bravúrt hajtott végre, ami utoljára Denis Villeneuvenak sikerült a Szárnyas fejvadász 2049-cel. Az író/rendező a cselekmény első kétharmadában egyáltalán nem akarja felülmúlni Kubrick klasszikusát, nem élősködik azon, és nem is fűz fel mindent a nosztalgiára. Helyette egy önálló sztorit mesél el, amely egyszerre képes működni a Ragyogással és attól függetlenül is – sőt, leginkább úgy. Flanagan ügyesen lavíroz a nosztalgia és a különállóság farvizén, egyszerre idézi meg a Ragyogást (a könyvet és a filmet is), és egyszerre tartja tiszteletben, miközben a folytatás történetét meséli. Az utolsó harmadig lassan, tudatosan és intelligensen építkezve helyezi előtérbe a „ragyogás” képességét, annak forrásával, működési elvével, eszközeivel, különböző változataival együtt, anélkül, hogy feleslegesen túlmagyarázná azt. Aztán, mikor már eleget bizonyított, belök egy hegynyi méretű szénkupacot a nosztalgiavonatba, és úgy rákapcsol, hogy attól kezdve a stáblistáig nincs megállás. Az utolsó felvonásban megérkezünk a Panoráma Hotelbe, megidéződnek a klasszikus kameraállások, felcsendülnek a jó öreg dallamok, egymást követik a heves eufóriát okozó audiovizuális ingerek, lassan elszánkázunk a Sziklás-hegység megszelídíthetetlen vidéke felett, és máris a hírhedt szálloda előterében, halljában, báltermében és szobáiban vagyunk – csak most negyven évvel később.

Az Álom doktor büszkén és példásan emelkedik ki az ötlettelen, rókabőr-szagú folytatások csapnivaló posványából, olyan magasságokba, ahová eddig csak nagyon-nagyon kevés folytatásfilm jutott el. Remek ritmusérzékkel, a mostani átlaghoz képest sokkal lassabb tempóval építkező, néha-néha Kubrick zsenialitását idéző produkció, amely csont nélkül megmutatja, milyennek kellene lennie egy régi, nagyra becsült, tiszteletre méltó klasszikus hosszú évek múltán elkészült folytatásának. Bárcsak mindegyik legalább ennyire jó lenne, mint az Álom doktor.

5. A nevem Dolemite (Dolemite Is My Name)

Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy Eddie Murphy az utóbbi húsz évben hány jó filmben szerepelt. Hollywood és úgy en bloc az egész világ egykori, szebb napokat látott szupersztárja jó ideje enyhén szólva sem a régi már, és egy-két meglepetés-alakítástól eltekintve mást sem csinál már két évtizede, mint huszadrangú, Zs-kategóriás szemetekben és Arany Málna-díjakat érdemlő, baszós-fingós poénokkal operáló vígjátékokban pocsékolja el megmaradt tehetségét. Valószínűleg (legalábbis én nagyon-nagyon remélem) ő is érezhette már egy kicsit, hogy hosszútávon nem lesz ez így jó, és tavaly egy olyan filmmel tért vissza (jobban mondva megtett egy nagy lépést a karrier-reboot felé), amelynek főszerepe nem csak, hogy teljes mértékben illik rá, de amelyben végre egy kicsit visszatalálhatott egykori önmagához.

A nevem Dolemite egy bizonyos Rudy Ray Moore nem mindennapi (természetesen igaz történeten alapuló) sikersztorija. Emberünk sok minden volt életében, mosogatófiú, prédikátor, katona, night club táncos, énekes és komikus is. Gyerekkora óta az volt az álma, hogy betör a szórakoztatóiparba, és szupersztár lesz, azonban a ’70-es évekig egyáltalán nem ért el komolyabb sikereket, sőt, egyre inkább kiábrándult, és akkorra már kezdte azt hinni, hogy élete végéig egy névtelen senki marad. De a sors tartogatott még számára meglepetéseket: Moore az évtized elején egy Los Angeles-i lemezboltban dolgozva találkozott egy hajléktalannal, aki egy Dolemite nevű striciről szóló humoros történeteket mesélt. A sikerre szomjazó úrembernek sem kellett több, a hallott sztorikat felhasználva öltötte magára a rímekben beszélő, káromkodó szuperfeka figuráját, és előadásaival sikerült végre megragadnia az addig közömbös közönség figyelmét, és innentől kezdve nem volt számára megállás. Fellépések Amerika-szerte, sikeres hanglemezek, több tízezer rajongó, majd pedig egy hosszú hányattatás és különböző nehézségek után elkészült mozifilm, amelynek köszönhetően Moore tényleg igazi sztár lett, afféle self made man, aki tűzön-vizén át képes volt keresztülvinni elképzeléseit, és amikor a fejesek egy-egy meredeknek tűnő ötletére azt mondták, hogy hagyja a fenébe, vagy felejtse el, ő csak felállt, és azt válaszolta: „Kapjátok be, azért is megcsinálom, de nélkületek.” A nevem Dolemite az amerikai álmot tárja elénk tehát, immáron sokadszorra, ugyanakkor azzal a csavarral teszi, hogy érzelgős és giccses, komolykodó dráma helyett humorral, sok-sok poénnal, könnyedebb formában és őszintén mutatja be nekünk Moore életét, Dolemite figurájának felfedezésétől kezdve, az első filmjének bemutatójáig bezárólag. Közben megmutatja azt a rengeteg buktatót, nehézséget és kihívást, amivel Moore szembesült, barátaival együtt, akiket mind-mind bevont a munkálatokba – ugyanis sokan segítették őt az útja során, de azt nem lehet elvitatni tőle, hogy mindvégig az ő szíve hajtotta a gépezetet és egyértelműen saját sikerének nagyszerű, talpraesett kovácsa volt.

Ez a bájos, feelgood stílus pedig semmit sem érne Murphy nélkül, akinek zseniális alakításán mindvégig érződik az őszinte lelkesedés és a maximális tisztelet azon ember iránt, aki többek közt az ő példaképe is – egy pillanatig sem gagyizik. De a többiek is kiteszik szívüket-lelküket, különösen Wesley Snipes, aki Murphyhez hasonlóan szintén évtizedek óta nem volt ilyen jó. A film minden ízében méltó tiszteletadás Moore személyisége, munkássága és öröksége felé. Pont olyan, amilyen ő maga is volt: nem komolykodni vagy megríkatni akar, csupán megnevettetni és szórakoztatni – és ezt a lehető legőszintébben, csupaszív módon csinálja. És ezek után nagyon-nagyon bízom benne, hogy még sok ehhez hasonló alakítást láthatunk Murphytől. Itt lenne már az ideje.

4. Pókember: Idegenben (Spider-Man: Far From Home)

A Marvel Kapitány és a Bosszúállók: Végjáték után elég szar érzés volt szembesülni azzal, hogy ezek a képregény filmek már nem nekem készülnek, és hogy nem én vagyok a célközönség. Így komoly előítéletekkel viseltettem a Pókember: Idegenben felé, és gyakorlatilag nem is vártam tőle nagyon semmit. Ennek ellenére hihetetlen élmény volt, mikor a moziteremben rádöbbentem, hogy a Hálószövő második MCU-s szólófilmje nemhogy kifejezetten nagy meglepetés (ugyanúgy, mint anno elődje, a Hazatérés is, még 2017-ben), de simán megverte az utóbbi évek Marvel stúdiós filmjeit, a Végtelen háború kivételével.

És ez legfőképp az Idegenbent ledirigáló Jon Watts érdeme. Az alkotás tulajdonképpen egy ’80-as évekbeli John Hughes-film, amelynek könnyed, humoros, de mégis drámai hangvételére szuperhősfilmes tematikai elemeket húztak. Watts láthatóan érzi és érti a klasszikus Pókember-képregények esszenciáját, ennek köszönhetően hosszú idő után végre valahára született egy olyan Marvel-mozi, ami (többé-kevésé) tényleg vicces, és egy-két ritka kivételtől eltekintve (ugye cicc?) nem óvodás szintű, agysejt zabáló poénokkal akarja az utolsó görcsös lónyerítést is kierőszakolni a tisztelt publikumból. Azonban a szuperősős felszín alatt az MCU Falmászó-értelmezése még mindig egy őszinte és szellemes tinivígjáték, tele helyzetkomikummal és persze sziporkázó karakterekkel (Tom Holland remekül hozza a más támogatására nem számítható, megfelelni akaró és identitást, valamint új apafigurát kereső Peter Parkert), kellemes mellékszereplőkkel (Zendaya MJ-je itt egy kifejezetten kedvelhető, aranyos karakter lett, a közte és Peter között fűződő szerelmi szál pedig magasan kiemelkedik az utóbbi évek sematikus képregényfilmes próbálkozásai közül), és nem utolsósorban egy emlékezetes főgonosszal (Jake Gyllenhaal túlzás nélkül brillírozik Mysterioként, alakítása még úgy is fenomenális, hogy a film úgynevezett „nagy fordulatát” valószínűleg még a hozzá nem értők is messziről kiszagolták). Bár a forgatókönyvbe kb. ezer helyen bele lehet kötni, nagyon kellett már egy ilyen film.

Az Idegenben bravúros és vérpezsdítően üde színfoltja a tavalyi évnek. Látványfilmnek legalább annyira jó, mint szuperhős-produkciónak és alázatos képregényadaptációnak. Nem csupán egy zseniális blockbuster – annál sokkal, de sokkal több!

3. Élősködők (Gisaengchung)

Kétségtelenül filmtörténelmi pillanat volt, amikor a legutóbbi Oscar-díjátadón az Akadémia négy aranyszoborral (legjobb film, legjobb rendező, legjobb eredeti forgatókönyv és legjobb nemzetközi film) jutalmazta Bong Joon-ho legújabb, természetesen dél-koreai illetőségű alkotását, az Élősködőket. Nem csupán azért, mert erre enyhén szólva sem számított senki, még csak nem is azért, mert ennek köszönhetően minden bizonnyal nagyobb figyelem hárul majd a jövőben a dél-koreai filmgyártásra, hanem mert az Élősködők egyenesen zseniális film, amely teljes mértékben megérdemelte a díjakat, amiket kapott.

Nagyon nehéz tömören, kizárólag néhány rövid bekezdésben írni róla, mert ha van film, amely megérdemli a bővebb, terjengősebb kifejtést, akkor ez az. A rendező lényegében ugyanarra a témakörre húzta fel filmjét, mint a szintén remek, de ettől azért egy fél fokkal gyengébb Snowpiercert. A sztori középpontjában egy négy tagú (apa, anya, fiú- és lánygyermek) csóró család áll, akik a szegénység ellenére próbálnak valahogy éldegélni (pl. a film elején dobozokat hajtogatnak), és közben megőrizni humorérzéküket (meglepő módon sikerül nekik). Azonban mégsem képesek egyről a kettőre jutni, de aztán megérkezik a nagy lehetőség: a fiú – magát másnak kiadva – beépül egy gazdag család életébe, mint magántanár, és rövidesen viszi magával húgát, apját és végül anyját is. Az Élősködők egy kifejezetten bájos és sziporkázó vígjátéknak indul, tisztességtelen, de nem aljas karakterekkel, akik a nagy lehetőséget megragadva szépen lépésenként igyekeznek felépíteni saját egzisztenciájukat és megalapozni új, immáron sokkal több pozitívummal kecsegtető jövőjüket. A film műfaja azonban (híven a dél-koreaiak stílusához) komédiából szép lassan kőkemény thrillerbe csap át, a humoros vonal egyre feketébb lesz, legvégül pedig már a slasher-horror zsánere felé kezd kacsintgatni – de nem akarok spoilerezni, ezt mindenkinek látnia kell. Közben remekül elénk tárják napjaink egyik legnagyobb problémáját, az osztálykülönbségeket, a társadalmi rétegződést és a szegények és gazdagok közti egyre csak táguló szakadékot. Előbbi csoport tagjai maximum csak álmodozhatnak olyan mértékű luxusról, amely a világ csak nagyon-nagyon szűk részének adatott meg: végeznek valamiféle munkát, de egyre inkább fásultak, napról napra jobban huny ki belőlük a láng és a szenvedély, ami miatt csupán egy helyben toporzékolnak, lanyhuló kedvük pedig maradék tehetségüket is elemészti. Nem rossz emberek, ámde idővel bebizonyosodik az a szomorú és fanyar végkövetkeztetés, hogy csak más emberek félrelökésével jutnak előrébb.

Eközben utóbbiak remekül elvannak saját kis világukban, a lakosság nagy részének helyzetével és életkörülményeivel mit sem törődve. Nem kifejezetten rosszak ők sem, a szegények sem zavarják őket, amíg ott maradnak természetes közegükben, csendben szenvedve és megdögölve, nem bolygatva ezzel fényűző, idilli életüket. Bong Joon-ho nem foglal állást egyikük mellett sem (a film címe már alapjában véve is kérdéseket vet fel, hogy végeredményben akkor most ki élősködik kin), egyszer megnevettet, máskor elszomorít, aztán megint máskor gombócot idéz elő a torkodban, és ahogy halad előre a sztori, a hangos kacagás is fokozatosan változik át fanyar mosolygássá. Amíg az elején a vidám hangulat késztet nevetésre, a közepe és a vége felé inkább már csak kínodban röhögsz. Rettenetesen ritka az ilyen forgatókönyvírói bravúr, ugyanakkor Bong Joon-ho a mögöttes tartalom mellett éles kérdéseket fogalmaz meg a társadalom, a világ vezetői, a tehetősebb réteg és úgy en bloc az egész emberiség felé. Miszerint: meddig lehet még leszarni a jelenkor problémáit? Vajon meddig lehet még figyelmen kívül hagyni a nagymértékű szegénységet, meddig tehetnek még úgy a gazdagok, mintha ez az egész egyáltalán nem létezne, meddig fordíthatjuk el a fejünket és foglalkozhatunk más, nekünk jobban tetsző dolgokkal, miközben mindezek a problémák napról napra nagyobb gondot okoznak? Vajon meddig tehetjük ezt meg, mielőtt visszafordíthatatlanul elfajulna az egész?

Bong Joon-honak minderre határozott válasza van: az Élősködők tulajdonképpen egy felmutatott középső ujj, minden illúzió és felesleges optimizmus nélkül.

2. Az ír (The Irishman)

Szerintem nem vagyok vele egyedül, ha azt mondom, hogy nagyon kellett már egy ehhez a filmhez hasonló maratoni hosszúságú, zseniálisan eljátszott és briliánsan megrendezett gengsztereposz. Az ír Charles Brandt, Hallom, szobafestő vagy című könyvéből készült, amely annak a Frank Sheerannek az életét mutatja be, aki nagyjából harminc évig volt a maffia bérgyilkosa, és ez idő alatt rengeteg embert tett hidegre, köztük Jimmy Hoffát, akinek eltűnését és feltételezhető halálát mindmáig sűrű homály fedi – ugyanis a Sheeran által elmondott dolgokat azóta sem sikerült bizonyítékokkal alátámasztani. Egy ilyen több évtizedet felölelő, rengeteg karaktert mozgató, grandiózus gengszterfilmet természetesen csakis a veterán Martin Scorsese rendezhetett meg – ilyen életművel a háta mögött ez a minimum.

Az ír azonban a felszín alatt sokkal, de sokkal többről szól, mint egy hosszan építkező gengsztersztoriról, amely bűnös férfiak barátságáról, szövevényesen összefonódó sorsokról és egy letűnt korról mesél. Ezek miatt is nagyszerű film, szó se róla, de nem ez a valódi lényege. Russell Bufalino, Frank Sheeran és Jimmy Hoffa karakterén keresztül kapjuk meg a jelenkori Scorseset: aki bőven túl van már élete fénykorán és karrierje csúcspontjain. Nem az a buzgó, gyermeki szenvedéllyel és fiatalos lendülettel felvértezett újhullámos, mint egykor, hanem bölcs, megfontoltabb, ha lehet ezt mondani, öregesebb gondolkodással élő és lélegző legenda, aki ezek alapján készíti filmjeit. Scorsese visszatekint saját életművére és karrierjére, számot adva színes, szerteágazó és sikerekkel teli pályafutásáról. Az ír ennek a csillogó borítékba becsomagolt búcsúlevele. A film ezért az utolsó harmadban vesz egy éles kanyart, és hirtelen elkezd mesélni az idő múlásáról, magának az elmúlásnak a kikerülhetetlen tényéről, ezzel együtt magával hozza azt a szomorú felismerést, hogy minden nagyszerűsége ellenére Scorsese is el fog távozni egyszer – ahogy mi mindannyian. Az ír, miután hosszú órákon keresztül papolt a bűnről, gengszterekről, korrupcióról, politikusokról és miegymásról, hirtelen az öregedés, az elmúlás, a rengeteg elvett és elrontott élet, és ezzel együtt a vészesen közeledő, elkerülhetetlen halál kerül pellengérre. És hirtelen azt veszed észre, hogy kifejezetten szomorú lesz számodra végignézni, ahogy ezek az egykor életerős és nagy hatalmú keményfiúk demens, megvénült, tolószékes aggastyánokként vegetálnak, és várnak a szinte már-már megváltásként is felfogható Kaszásra.

Manapság már egyáltalán nem készítenek és valószínűleg még jó ideig nem is fognak készíteni ehhez hasonló nagyívű, régi iskola szerinti gengszterfilmeket. Bár nyilván Scorsese még viszonylag messze van attól, hogy az utolsókat kezdje rúgni, de ha mégis úgy alakulna a dolog (mint ahogy persze nem fog), ennél szebb búcsúfilmet nehezen lehetne elképzelni több mint fél évszázados pályafutásához.

1. Volt egyszer egy… Hollywood (Once Upon a Time in Hollywood)

Ha Quentin Tarantino új filmet rendez, annak premierje piros betűs ünnep sok-sok rajongó naptárában. Olyan, amivel számolni kell, és olyan, amelynek nagy valószínűséggel ott lesz majd a helye az adott esztendő legjobbjai között. A Volt egyszer egy Hollywood simán 2019 filmje: nem holmi művészi, öntömjénező maszturbálás (bár kétségkívül megtalálhatóak benne elvétve ennek jellemzői), inkább egy lazaságtól, vagányságtól és gyengédségtől fűtött szexi korkép – azaz személyes is, meg nem is. Mivel talán még egyetlen egy Tarantino-film se szólt még ennyire közvetlenül és egyenesen hozzánk, nézőkhöz, mint ez.

A Volt egyszer egy Hollywood (ahogy azt sokan leírták már) egy nyílt szerelmeslevél a ’60-as évek végi amerikai filmgyártás felé. Kevésbé Tarantino-mozi az átlagnál, ennek ellenére mégis esszenciális darabként foglal helyet az életművében, mi több, egy új, eddig ismeretlen oldaláról is megismerhettük a legendás rendezőt. Egyszer enyhe gyengédséggel, máskor sűrű melankóliával mesél, karakter- és történetközpontú dialógusokon keresztül, a korábbiaknál jóval meglepőbb hangsúlyossággal. Újfent felcserélődtek a funkciók, ezúttal maga a történet kapta a „mellékzöngés” szerepet: hagyományos értelemben vett sztori kvázi nincs, nem arról szól az egész, hogy a szereplők eljussanak A pontból B-be. Mivel a Volt egyszer egy Hollywood szerelmeslevél, valósággal hemzseg az utalásoktól, az apró kikacsintásoktól és a referenciáktól, csakúgy, mint a rendező korábbi munkái, de ebben az esetben valóban annyi, de annyi jópofa pillanat, sokatmondó kameraállás, gesztus, vagy félmondat van, ami majd csak a többszöri újranézés alkalmával tűnik fel, vagy esik le. Ezért talán a Volt egyszer egy Hollywood lesz az eddigi legmegosztóbb Tarantino-film, pedig egy rakás A-kategóriás szupersztárral és majdnem 100 milliós költségvetéssel, plusz a nagy Quentin nevével (aki már rég nem az a független filmes fenegyerek, mint egykor) gondolhatnánk, hogy alapból mainstream az egész, de nagyobbat nem is tévedhetnénk: annak néz ki, annak van álcázva, de valóbaján a lehető legmesszebb áll tőle. 

A Volt egyszer egy Hollywood egy újabb mestermű, nem csupán egyetemes, de tarantinós mércével mérve is – sőt, ezúttal jóval több is, mint egy következő zseniális klasszikus. Kedvenc rendezőnk ezúttal egy új arcáról mutatkozik meg, amit eddig csak nagyon ritkán, vagy egyáltalán nem láthattunk – ez pedig mindenképp dicsérendő, főleg, hogy ilyen hosszú karrierrel a háta mögött képes volt előállni valami újjal és valami mással, még ha nem is mutatott teljesen fityiszt megszokott stílusának. Olyat adott nekünk, amit ilyen elbűvölő, laza és menő, egyáltalán nem erőlködő, mindenféle műmájer izzadságszagú vagánykodást nélkülöző módon csakis ő tud. És tulajdonképpen totálisan magától értetődő, hogy ezt a ’60-as évek végének megidézésével érte el: elvégre kisgyerekként ennek a korszaknak a filmjeibe szeretett bele, ez az időszak inspirálta a legjobban, és többek között ennek a dekádnak köszönhetjük, hogy itt van velünk.

És most ti jöttök! Nektek melyek voltak a legjobb filmek 2019-ben?

8 hozzászólás

Hozzászólás

  1. Nagyon amerikacentrikus lista.

  2. Kellemes kis lista. Amik még simén odaférnének szerintem: El Hoyo, Dogman, The Favourite

  3. Joker?

    “de simán megverte az utóbbi évek Marvel stúdiós filmjeit, a Végtelen háború kivételével.”
    Amúgy ezzel egyetértek. Utóbbi évek legnagyobb meglepetése volt a Far From Home. Milyen könnyed, mégis tartalmas és látványos. Ritka kombináció.

    • “Joker?”

      http://playstationcommunity.hu/mozijoker/

      Azt itt ne nagyon keresd, max. a legrosszabb filmek listáján találnád meg.

      • Az a vicces, hogy a cikkel egyetértek, de sztem ez a film (Joker) magasan túlmutat a filmen.
        Ha csak a filmről beszélnénk, azt mondanám, a Taxisofőr közepes felidézése, de ez sztem több annál, egy egész életérzés és mellette a képregény világ tökéletes megidézése, ami sztem a Dark Knight (és esetleg a Watchmen) óta nem történt meg. A Civil War és a Batman vs Superman próbálkoztak ezzel de a Joker nyílegyenesen a közepébe sétált annak, hogy mi a baj a valósággal.

  4. Hú de jó kis válogatás! Megint igazán mély, a dolgok mélyére lenyúló, feltáró kritikák lettek. De rögtön az első film ki is maradt az életemből, nem is hallottam róla, pedig úgy tűnik hiánypótló, bemutatja az évezred első évtizedének politikai trágyaságait. Már megérte elolvasni a cikket. C. Bale-t is talán végre megszeretem, bár az Aszfalt királyai után már amúgy is kezdtem értékelni.
    Az Álomdoktorhoz nekem egy igazi meglepetés volt. Kubrick nehéz, és mai szemmel nehézkes alapműve után igazán problémás volt egy ilyen folytatást összehozni. Amit egy frappáns stílusváltással oldottak meg. Illetve azzal, hogy a kötelező visszautalásokat is mértékkel adagolták. Kevés igazán jó King adaptáció van, és ez az. A film élvezetében mondjuk segített, hogy a könyvet még nem olvastam, nem azzal voltam elfoglalva, hogy azzal hasonlítgassam. 🙂
    Köszi még egyszer a cikket!

    • Christian Bale-t nem szeretni? Persze, nagyon szubjektív téma, de ha nem láttad ezen filmek valamelyikét, akkor mindenképp pótold: A gépész, Amerikai Pszicho, Tökéletes Trükk hatalmas filmek amikben már bőven bizonyított.

      • Meg még ott van A Nap birodalma, a Nehéz idők, a Börtönvonat Yumába, A harcos, A harag tüze, az Amerikai botrány, A nagy dobás, vagy a Hostiles. Mindegyikben hatalmasat alakít és maguk a filmek is nagyon jók.