TINY TINA’S WONDERLANDS (PS5, PS4)

Töltények, varázslat és hatalmas pallosok

(A teszt a PlayStation 5-ös verzió alapján készült.)

Az erdőből kiérve egy faluba érkeztek. Apró faházak ölelik körbe a helység közepén lévő teret, amit egy szökőkút koronáz.
– Korona? Ellophatjuk?
– Nem igazi korona, csak metafora. (Szóval beértek a főtérre, mikor…)
– Ez egy unalmas kaland, mindig ugyanaz történik.
– Rendben, akkor jobbról hirtelen felbukkan az épületek közül egy hatalmas, zöld pikkelyekkel borított sárkány…
– Nagyon eredeti.
– …aminek három feje van, savat és tüzet is köp egyszerre, a hátsójából zombihadsereg özönlik ki, valamint fluoreszkáló mutáns gombák ugranak rátok a tetőről és az égből meteoreső hullik alá.
– Hmm, na ez már valami. Akkor kezembe veszem a goblin-karabélyomat!

Ezen felvezetés alapján nagyjából tisztáztuk is, hogy milyen őrületre számíthat az, aki a Borderlands sorozatról leváló és öntudatra ébredő kiegészítőjét elindítja. Bármennyire is hat újdonságként, hogy a megszokott apokaliptikus sci-fi vonal helyett immáron a fantasy korszak vásznára festik történetünk színeit, az alaptónus bizony még mindig az ismert looter-shooter, csupán az eddiginél kiszámíthatatlanabb körítéssel. Eddig sem volt sétagalopp egy-egy Claptrap sztori, de elég volt a karakterekre, vagy a küldetések meglepetéseire felkészülnünk. Most viszont Tiny Tina felel a történetért, az ő elmebeteg és labilis elbeszélő stílusával, így ezen a Wonderlands túrán kő kövön nem marad, ezt garantálom.

A világ és a játékmenet szintén a Borderlands széria által kitaposott utat követi, csupán most nem a játék világában fogjuk szórni az ólmot, hanem Tina és csapatának asztali szerepjátékában kalandozunk majd, melynek szabálykönyve az elsőre is hívogató Bunkers & Badasses címen fut. Ha ismerős a felállás, akkor nem a Déjà vu játszik veletek, Tinával nem most találkozhatunk először, a második alapjáték DLC-je, az Assault on Dragon Keep már előrevetítette, hogy mire is számíthatunk a csajtól. Semmi jóra, ő látja el ugyanis a Kaland Master szerepét, vagyis a világ úgy épül fel, ahogy azt ő kitalálja. Amikor kitalálja. Ezt pedig tessék szó szerint érteni, ugyanis a küldetések, a minket körülvevő világ egy pillanat alatt képes a feje tetejére állni, ha Tina éppen úgy dönt. Egész békésen be tudnánk jutni a hatalmas kastélyba, úgyhogy hirtelen egy démoni zombihadsereg ostromának közepébe kerülünk. De ugyanígy a pályák felépítése sem állandó. A lövöldözős szekvenciákat megszakítják a terepasztalos részek, melyek inkább a felfedezésre és gyűjtögetésre összpontosítanak. Ezen a felülnézetben látható pályán minden, oda nem illő kacat, kiömlött energiaital vagy elhagyott chips is megtalálható, sőt aktív részét képezi a környezetnek. Ha pedig ezt szóvá tesszük Tinának, akkor egyből kiderül, hogy a sajtos pufi igazából egy égből aláhullott meteor maradványa, aminek megnyitásához egy titkos kulcs szükséges.

Ez pedig minden kétséget kizáróan a játék legélvezetesebb része, persze ha a gamer vevő erre a marhaságra. Az írók tökéletesen elkapták, hogy a papír- és táblaalapú RPG-ket hogyan csíphetik nyakon, mely részeit tudják a legjobban kifigurázni és ezt nem restek akár percenként a képünkbe tolni. Mikor megismerjük újonc karakterünket, Newbie-t, akkor egy szürke, jellegtelen páncélban harcolunk, amit ki is pécéz Dragon Lord, a kaland antagonistája, hisz mennyire amatőrök vagyunk, ha még ki sem festettük figuránkat. Folyamatosan döntögetik a negyedik falat és szórják a muníciót a karikatúra hatlövetűjébe. Jóízűt nevettem a rocker Bárdon, azon ahogy a csapatunk tagjai fülünk hallatára próbálják kitalálni, hogy hogyan tovább. Jót mosolyogtam azon, hogy a terepasztalos részen barangolva nagyfejű hősünket meglephetik random támadók (helló jRPG-k), de ott már fel is nevettem, mikor kiderült, hogy egy határozott maflással még a konkrét harc előtt kiiktathatjuk őket.

Abban, hogy ne kapjunk hülyét a dumagyárosoktól, hatalmas  nagy szerepe van a kiemelkedő szinkronnak. Remek művészek erősítik a csapatot, mint Ashly Burch, mindannyiunk kedvenc Aloy-a, vagy több filmből is ismert Andy Samberg és Will Arnett. Néha viszont így is annyira sok az input tőlük, hogy a nagy hentelés közben esélyünk sincs figyelni a szövegelésekre, úgyhogy akit már az elején frusztrál, hogy mennyire ”hangos” a cucc, az jobb, ha másfelé keresgél (vagy minden Xp-t az immunitásra rak J).

Nem hiába emeltem ki külön, hogy miben is erős a szoftver, ugyanis a humoron és a környezet újdonságán túl sajnos igen hamar látunk be a sorok közé és ismerünk rá a – szerencsétlenebb esetben már ráunt – alappillérekre. Maradt a fékevesztett lövöldözés a 360 fokból ránk támadó különböző ocsmányságokra, amik kihűlt porhüvelyéből és a környező ládából (ezek száma, mint ha meg is növekedett volna) záporként zúdul ránk a sok színes loot. Felesleges bármelyik sorozatvetővel is szorosabban összehaverkodni, mert két pályával később nagy valószínűséggel már nem azt támasztjuk virtuális vállunknak. A rengeteg felszedhető lootot viszont végre mindennél egyszerűbb kezelni, egyfelől a jobbakat automatikusan utánunk küldik, ha elhagytuk volna, illetve már bármikor visszateleportálhatunk a fő bázisunkként funkcionáló várba, hogy túladjunk rajtuk.

Viszont már itt is előjönnek az ismerős elemek, a sok láda, automata, vagy akár a tarisznyánkat és fegyvereink befogadóképességét bővítő asztal, mind-mind copy/paste megoldással köszönnek vissza a Borderlands 3-ból. Sőt, még felszerelésünk is ugyanúgy, szintről szintre bővül. Valahol értem, mert ez nem egy új rész, csak egy spin-off, viszont ezek miatt lesz igen hamar túlontúl ismerős a játékmenet.

Na, meg a grafika. Már a harmadik részről sem lehetett ódákat zengeni, de az eltelt három év és a beköszönt újgenerációs konzolok nem tettek jót a már eleve kopottas külcsínnek. Kopottas, elmosott és elnagyolt textúrákkal találkozhatunk, aminek egyre kevésbé tesz jót a cell-shaded dizájn. De legalább folyamatosan hozza a 60 frame-et másodpercenként, már ha ezen opciót választjuk, ellenkező esetben lesz 4K-nk, de 30-as fps-plafonnal. Ez szintén nem egy PS5-től elvárt teljesítmény, főleg ilyen minőségért cserébe.

A vizualitást ért szájhúzás viszont nem összekeverendő a hangulattal, a színes szagos pályákkal és a sorozattól szokatlan, mégis remekül működő világgal. Meglepően jól áll a cuccnak a középkori szetting, legyen szó akár békés falvakról, elburjánzott erdőkről, netán terebélyes barlangokról és nem számítottam rá, hogy ennyire jól összesimul majd a Fantasy az FPS-sel. Az immerziót segítve azért kapunk egy méretes közelharci fegyvert is.

Amivel ezen felül megpróbálták kicsit feldobni az ismerős receptet, az a kasztok és képességek. Igen részletes menüben tudjuk testre szabni hősünk küllemét, de az igazi érdekesség azt követően, a hat karaktertípussal kezdődik. Ezek ismerős alapokon nyugszanak, mint a barbár (Brr-zerker), mágus (Spellshot) vagy a zsivány (Stabbomancer) és ugyan többnyire az a szerencsés, ha multinál vegyes a csapat, de mivel az elődökhöz hasonlóan most is igen eltérő irányba lehet fejleszteni azonos kasztokat, így tág értelmezésben vegyíthető a társaság. Emellett akkor sincs gond, ha kevésnek éreznénk a választott utunkat, a játék egy pontján ugyanis választhatunk egy második típust is, így bolondítva meg a játékmenetet. Én például Spellshotot indítottam, azon belül is varázslatokra (ezek az itteni gránátoknak felelnek meg) specializálódva, úgy, hogy kettő különböző is lehessen nálam, ráadásul igen rövid újratöltési idővel. Ez jól működött a távolsági harcok során, de a test-test elleni küzdelem kihívásai miatt örömmel bővítettem lehetőségeimet a barbár képességeivel.

Persze akkor az igazi, ha társakkal tudunk belevágni a harcok hevébe, aminek sikeressége az első napokban ugyan nem szűkölködött kihívásokban, ráadásul a progi a saját szerverét is szerette rendre elhajítani, de aztán a gyors javítások egészen helyrerázták a dolgokat, így bátran szólhatunk a haveroknak, hogy a következő 20, de minden egyéb kihívással együtt kb 40 órára ne csináljanak programot. Ha pedig még ezután sem unjátok, akkor jöhet a rouge-like elemekkel megspékelt Chaos Chamber játékmód.

De játszunk-e majd ennyit vele? Az biztos, hogy ha szeretnék egy kicsit lövöldözni és lootokért hajolgatni, akkor előbb venném elő Tina meséjét, mint mondjuk a Borderlands 3-at. Ez viszont azért kellemetlen, mert mire ide eljutottunk, már túl vagyunk megannyi fő és mellék epizódon, aminek köszönhetően, mind a játékmechanika, mind pedig a stílus túl ismerőssé vált. Ezek miatt pedig igen nehéz hosszabb távon őszinte mosollyal halomra lőni a kék kis Murph-öket Butt Stallion oldalán.

(A játékot a Cenega biztosította tesztelésre. Köszönjük! Megvásárolható PS5-re és PS4-re támogatónk, a Platinum Shop budapesti boltjaiban, vagy a linkekre kattintva meg is rendelhető.)