The Midnight Walk (PS5)

Félelmetesen jó séta Agyagországban!

A filmipar egyik legérdekesebb animációs megoldásának a stop motion névre keresztelt technikát tartom. A kivitelezése elméletben egyszerűnek hangzik, de a gyakorlatban mégis óriási munka megalkotni valódi figurákból, díszletekből a világot és annak karaktereit, melyeket aprólékosan mozgatva, és ezeket a mozdulatokat folyamatosan lefényképezve készül el a mozgókép anyag, amiből a megfelelő utómunkával megszületik a végtermék, avagy a film. A „stop-trükkel” készített alkotások a technika sajátosságaiból fakadóan nagyon jellegzetesek, első pillanatra felismerhetőek a képernyőn.

Ezzel a jellegzetességgel emelkedett ki számomra a tavaly szeptemberi State of Play-en bemutatott játékok mezőnyéből a MoonHood Studios által készített The Midnight Walk. A részben a Lost in Random című, szintén egészen egyedi játékért felelős alkotók ezúttal a fentiekben taglalt technika és az agyag felé nyúltak. Ugyan nem egyedi módon, hiszen korábban is készült már ezzel a módszerrel videojáték, például a The Neverhood, az Armikrog, vagy a kicsit frissebb Harold Halibut, ám szinte annyira „gyakori” egy-egy ilyen alkotás, mint amennyire gyakran készül ilyen technikával film vagy sorozat, netán zenés videoklip – szóval viszonylag ritkán. Egy ilyen alkotás az én szememben magas művészeti értéket képvisel, hiszen tulajdonképpen részben egy kézműves dologról van szó. De egy jó játékhoz azért még kell egy pár „apróság”.

A The Midnight Walk egy FPS nézetű horror-kaland móka, ami egy sötét hangulatú, szigorúan idősebbeknek szóló mesevilágba kalauzol minket. Játékosként a Megégetett nevű karakter bőrébe bújunk, és hamar összebarátkozunk a bájos Potboy-jal, akinek edényszerű fejéből aprócska láng pislákol. A párosnak fontos küldetése van a játék helyszínéül szolgáló, egykor szebb napokat látott világban. Történt ugyanis, hogy a Nap megszűnt létezni, örök sötétségbe borítva a tájat. Önmagában ez is elég lenne a káoszhoz, de ezt tetézi a rémálomszerű lények megjelenése, melyek tűzzel táplálkoznak, és enyhén szólva sem kérik szépen a lakókat a táplálékhoz való hozzájutás biztosítására. Ezért a címadó éjféli sétára indulunk, célunk a Hold Hegység, feladatunk pedig a fény visszaadása a világnak.

A játék öt fő fejezetre tagolódik. Ezekben egy-egy önálló történetet ismerhetünk meg, melyek mindegyike a tűz és a fény, valamint a sötétség témaköre körül forog. Természetesen nem szeretnék spoilerezni, kedvcsinálóként mégis szeretném megjegyezni, hogy olyan alkotások inspirálták ezeket, mint például Hans Christian Andersen A kis gyufaárus lány című szomorú klasszikusa. A program ezekhez csak inspirációként nyúl, nem egy az egyben emeli be ezeket a saját cselekményébe, a megismerésre váró sztorikban bőven van eredetiség.

A kalandban lineárisan haladunk előre, harcrendszer nincs, de ahogy már utaltam rá, ez nem jelenti azt, hogy nincs mitől félteni agyag-seggünket. Fejezetenként eltérő rémségek törnek ránk, kilétük és motivációik a történet részét képezik, így nem csak azért vannak jelen, hogy lehessen mitől rémüldözni. Mivel a sötétség hívta elő őket, ebből következik, hogy a nagy világosságot kerülik, nekünk pedig fegyver hiányában csak az az egy eszközünk van a futás és bujkálás mellett, hogy fényt csináljunk a pályákon elszórt viaszgyertyák meggyújtásával, részben a távoltartásukra, vagy az elcsalogatásukra.

Magunk is intézhetjük ezt az elszórtan kihelyezett gyufásdobozokból gyufát vételezve, mi több, egy ponton túl rendelkezésünkre áll egy ezeket magából kilőni képes puska is, a távolabbi gyertyák elérésére. Nem kell viszont mindent magunk csináljunk, Potboy készséggel áll rendelkezésünkre a feladat teljesítésére, csak utasítanunk kell. Erre nagy szükségünk lesz, sokszor fogunk ugyanis olyan logikai feladattal találkozni, amikor a megfelelő sorrendben, vagy akár egyszerre több gyertyát is meg kell gyújtani például egy kapu megnyitásához. De ahhoz is Potboy fog kelleni, hogy egy liftként funkcionáló platformot feljebb emeljünk a továbbjutáshoz egy tartály felmelegítésével. Minimális gondolkodást igénylő logikai feladatok ezek, de ötletességükkel színesítik a játékmenetet.

A játék kiemelkedő spatial audio technológiával, magyarul háromdimenziós térhangzással rendelkezik. Ennyire jót videojátékban rég hallottam, de kell hozzá egy jobb fejhallgató, ami mondjuk amúgy is adja magát, ha az ember horrorjátékot játszik. A The Midnight Walk ezt nem csak a játékos audiovizuális lenyűgözésére használja, hanem erre építi fel a játékmenet másik fontos részét is. Sok esetben találjuk magunkat szemben olyan kihívással, ahol a hallásunkra kell hagyatkoznunk, a látásunk kizárásával. Funkció van arra, hogy behunyjuk a szemünket, ami által hallásunk élesebb lesz, így meglelhetjük azt, amit éppen keresnünk, de egyes szörnyek megjelenésén is „szemet kell hunynunk” a túléléshez.

Utunk során számos gyűjtenivalót pakolhatunk virtuális szatyrunkba, melyeket aztán Housy-ban, a minket saját lábán követő házunkban tekinthetünk meg. Ezek gramofonlemezek, shellphone-ok, filmtekercsek és agyagfigurák formájában lelhetők fel, és nem csak a platina trófea megszerzése céljából érdemes velük foglalkozni, de azért is, mert a játék lore-ja ezek által is bővül.

A nagyjából hét-nyolc órás játékidőt páran lehet, hogy keveselni fogják, de megnyugtatok mindenkit, hogy elégnek fogjátok érezni – a The Midnight Walk remekül tölti meg a rendelkezésre álló órákat. A Tim Burton munkáit idéző lenyűgöző világ – ami a tévé előtt és PS VR2 sisakban egyaránt felfedezhető – egyértelműen a játék legerősebb része. Emiatt, és az alkotás „kézműves” jellege miatt engem teljesen lenyűgözött. Csak javasolni tudom, hogy induljatok el ti is az éjféli sétára: hátha az úton ti is meglelitek az év egyik legjobb indie játékát!

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük!)