The Lord of the Rings: Gollum (PS5, PS4)

Frissen és csapkodósan!

Jó pár éve már, hogy az internet legsötétebb bugyraiban fürdőzve sokan megunták nyomorúságos életüket, és emiatt útnak indultak ezen minden és mindenki felett utálkozó személyek, akik a videojátékokat is megkörnyékezték, néhol már egyenesen elmeháborodott formában. Példának okáért gondolok itt arra, amikor is a The Last of Us Part II egyik karakterének sorsa végett néhány felhasználó úgy döntött, hogy ők bizony fegyverrel a kezükben megfenyegetik az alkotás történetének íróját. Nos, ez a „hate train” a mai napig nem ért véget, és természetesen mindig irreális szélsőségekbe megy át, mivel az önálló vélemény nélkül rendelkező embertársaink – birka módon – nem igazán voltak hajlandóak saját agytekervényeit használni. Ezen gondolataim azért is fontosak, mivel a következő sorokban általam elemzett The Lords of the Rings: Gollum a világháló nagy megmondóitól olyan pofonokat kapott, amelyeket még talán maga – nyugodjék békében – Bud Spencer sem lett volna képes véghez vinni. A szomorú az egészben az, hogy a „kritikusok” nagy része véleményem szerint bele sem szagolt ezen alkotásba és így alkotott véleményt, mivel ezen produktum ugyan nem világmegváltó játék, de nem is az elmúlt X év legrosszabb projektje, ahogyan sokan gúnyolják. Szméagol megkérdőjelezhetetlenül kulcsfontosságú szereplő a Gyűrűk Ura univerzumában és történeteiben, azonban ezt valamiért sokan elfelejtik. Ez valószínűleg a gyarló emberi viselkedés egyik alapformája, hogy a rossz dolgokat nagyítóval szemléljük, az apróságokat, amik lehet a legfőbb célunkhoz vezettek, pedig olyan egyszerűen megfeledkezünk.

Gollam életének története egy olyan cselekményt vonultat elénk, amelynek végre mi is aktív résztvevői lehetünk. Egyszerűen lenyűgöző volt azt megtapasztalnom, hogy a fejlesztők mennyire igényesen, alázatosan és óvatosan nyúltak az eredeti históriához, mindezt úgy, hogy teljes mértékben a kánonhoz hű események, helyszínek és karakterek elevenedtek meg a televízióm képernyőjén, amelyek összessége által keveredni kezdett bennem a nosztalgia és a friss élmények átélése. Az alaphangon is 20-30 órányi játékidőt kínáló „gameszkó” másik erőssége, a morális kérdések jelenléte, amelyek nem csak amiatt voltak szimpatikusak számomra, mert különféle irányba mozgatták az elbeszélést, de arra is képesek voltak rámutatni, milyen vívódás zajlik le hősünk triumvirátusában, azaz a testében, szívében és az agyában. A legelső ilyen választási lehetőség során egy apró lény életéről dönthetünk, akit főszereplőnk megsajnálhat, de akár saját gyomrára gondolva el is kaphat, hogy később akár eledel céljával elfogyassza. Ezek a momentumok tökéletesen rámutatnak arra, hogy még egy ennyire számkivetettnek is lehetnek érzései, gondolatai és természetesen a túlélés érdekében testi igényei.

A játékmenet szintjén ezen felül lehetőségünk nyílik majd lopakodásra, mászásra, ugrásra, és adott helyzetekben gyilkosságok végrehajtására is. Ezen elemek többnyire jól adagolva kerülnek elő, azonban egyik sem érződik teljesen kiforrottnak, mivel mindegyik esetében sajnos előfordultak hibák és hiányosságok. Az audiovizuális élményért felelős hanghantások, zenei aláfestések és maga a látványvilág is egy elég kettős érzést keltett bennem a kalandozásom során. A párbeszédek és Gollam gondolatainak hangfoszlányai szinte tónusban duruzsolnak fülünkbe a szinkron színészek kiváló hanglejtései által, azonban ezeket valamiért megtörte a zenei aláfestések keveredése, amelyek során sokszor olyan hangos dallamok szólaltak fel, amelyek inkább egy Helm-szurdoknál való csata során lettek volna megfelelő muzsikák. A szemünkre hatást gyakorló grafika megoldások esetében is azt figyeltem meg, hogy néhol egyszerűen varázslatos módon tárta elém Középfölde világát ezen alkotás, más esetekben azonban végig az egyszínű barnás színnel átfestett terep dominált, amelyben fellelhetőek voltak a pixelhibák. Utam végén, amely alatt „lelki társa” lehettem a halacskákat szerető szürkeségnek, arra jöttem rá, amit életem során már más példákból is megtanultam: sokszor az emberi utálat olyan jelenségek felett tör pálcát, amelyekben sokkal több érték van, mint amit először meglátnánk!

Ezen gondolatommal tehát teljesen őszintén és bátran merem állítani, amit már elmélkedésem elején is kifejtettem, miszerint a The Lord of the Rings: Gollum című produktum nem egy bűnrossz, de nem is igazán jó alkotás, hanem valahol a kettő között leledzik. Számomra Szméagol sztorija fogyasztható és végig elég érdekesnek bizonyult, így nem igen akartam magam mögött hagyni ezen számkivetett lényt. Ezért olyan személyeknek tudom csak ajánlani ezt a játékot, akik képesek SAJÁT tapasztalat alapján véleményt alkotni, nem pedig mások generált utálat által birka módon beállni a sorba. Ha erre képes vagy, akkor egy olyan élményben lehet részed, amelyben sokkal több értéket vélsz majd felfedezni, mint amire számítottál. Az igazi Gyűrűk Ura fanoknak pedig már csak a történeti szál miatt sem szabad kihagyni ezt a játékot.

(A játékot a Magnew biztosította tesztelésre. Köszönjük!)