The Last of Us Part II Remastered (PS5)

Mesteri, de kinek? *VIDEOTESZTTEL*

A 2013-ban, még PlayStation 3-ra megjelenő The Last of Us hatalmas visszhangot keltett és igazi klasszikussá nőtte ki magát, köszönhetően egyedi, érett történetmesélésének, amely gyakran a mai napig elég magas mércéje a sztoris kalandoknak. Készült annak is PS4-es remastere, sőt tavaly egy teljes remake-et is kiadtak PlayStation 5-re, ráadásul még egy nagy sikerű sorozat is készült. Bármelyik formátumra is nézünk, egy dolog tagadhatatlan: a The Last of Us igazi klasszikus lett. Joel és Ellie kalandja az apokalipszis közepén egy szívszorító, emberközeli, olykor horrorisztikus utazás, ahol az emberek sokszor gonoszabbak, mint a húsra vágyakozó fertőzöttek. A 2020-ban, PlayStation 4-re megjelent The Last of Us Part II továbbvitte a történetet és bár sok erős vélemény fogalmazódott meg a játékkal kapcsolatban, amelyek a mai napig megosztják az embereket, ez az alkotás is feledhetetlen státuszba került. Alig több mint három évvel a megjelenés után pedig kaptunk egy feljavított verziót PS5-re: ez a The Last of Us Part II Remastered. Mi benne a remastered? Vajon érdemes beruházni rá? Tartsatok velünk és nézzük meg, hogy milyen lett!

Ami maradt

Talán a legfontosabb azzal kezdeni, hogy az alapjáték mit sem változott. Lehengerlő volt már a játék PS4-re is, a mostani generáción pedig alig változott valami, hiába a sok marketing szöveg. A világ továbbra is csodálatos és lenyűgöző, expanzív és részletes, a történet magával ragadó és drámai, a játékmenet pedig realisztikus és borzasztóan brutális. A grafikai változások kiszúrásához igazán sasszeműnek kell lennünk. Nagy eséllyel csak egymás mellett látva a két játékot vehetjük észre az egyáltalán nem szembetűnő különbségeket.

PS5-ön jobban fut a játék, sokkal stabilabb a képfrissítés, és esetleg egy hangyányit élesebbek a dolgok, plusz jobb a terek bevilágítása is, meg persze elérhető a VRR az arra képes kijelzőkön. Talán az egyetlen olyan változtatás, ami abszolút érezhető fizikailag az a DualSense integráció. Immáron a kontroller rendelkezik minden mostani generációs játék visszajelzési funkcióival, mint például a haptikus rezgés, az adaptív ravaszok és a társai. Ezen kívül gyakorlatilag semmi nem változott – már ami az alapjátékot illeti. A The Last of Us Part II Remastered története ugyanaz maradt, semmilyen extra dolgot nem tettek bele az alapélménybe, ami egyrészt előny, mert a történet menete és tökéletes tempója nem tér el az eredeti kiadástól, másrészt viszont ott lebeg a kérdés: akkor mit is kapunk a pénzünkért?

A harc szelleme

A legnagyobb újdonság a No Return mód. Ez gyakorlatilag egy rougelike játékmód, ami kizárólag a játékmenetről szól, tehát a történethez abszolút nem ad hozzá semmit. Lényege, hogy a játék több karaktere közül választhatunk, hogy véletlenszerűen generált pályák sorozatán küzdjük át magunkat. Egy kis menedékben kezdünk választott figuránkkal, majd szépen pályáról pályára haladva teljesítünk küldetéseket. Ezek a játék különféle helyszíneiből vannak átemelve, és pályánként eltérő feladatokat kell végrehajtanunk rajta. Valamikor szimplán le kell vadásszuk az adott frakció tagjait, (mint például az FRK, a szerafiták vagy a fertőzöttek); van, amikor pedig bujkálnunk és menekülnünk kell a ránk vadászó ellenségek elől amíg a számláló el nem éri a nullát. A terepek teli vannak különféle nyersanyagokkal, hogy folyamatosan tudjuk készíteni a túlélésünket szavatoló felszerelést, és adott hullámok végeztével is kapunk extra jutalmat ládákba rejtve, hogy könnyebben menjen a küldetés. Ha az adott pályával végeztünk, akkor visszakerülünk a menedékre, ahol fejleszthetjük magunkat és fegyvereinket, plusz új dolgokat oldhatunk fel. Ha megtörtént a fejlesztés, akkor mehetünk is a következő pályára. A legtöbb esetben látjuk mi lesz a következő szegmensben a feladat és hogy kik lesznek az ellenfeleink, de olykor vannak random küldetések is, amelyek több nyersanyagot kínálnak nekünk. Néha mellénk szegődik egy társ is, hogy segítsen, ami kifejezetten hasznos, ha akarunk spórolni a munícióval. Minden futam végén le kell győzni egy bosst, utána pedig folytathatjuk tovább. Rengeteg dolgot fel lehet oldani, amiből a legizgalmasabbak talán a különböző karakterek, akik nem voltak eddig játszhatóak, mint például Dina, Joel vagy Lev. Minden karakter különböző skillfával, fegyverrel és alapképességekkel rendelkezik, szóval érdemes kiválasztani azt, aki a játékstílusunkhoz igazodik. A legtöbb karakterért gyakorlatilag mindenkivel játszanunk kell egy-két mérkőzést, de. fel tudunk még oldani különböző kinézeteket és fegyver skineket is, amiket aztán használni tudunk a fő sztorinál is.

Aki imádja a játék harcrendszerét az valószínűleg a megszállottja lesz ennek a játékmódnak, amely még közepes szinten is elég nehéz. Minden eszközünket latba kell vetni a túlélés érdekében, és akkor is sokszor megizzaszt majd minket. Jómagam nem vagyok hatalmas rajongója a harcnak. Ne értsetek félre, szerintem elképesztően realisztikus és tökéletesre csiszolták már az alapjátékban is, de nekem mindig csak egy eszköz volt, ami kellett ahhoz, hogy továbbmenjen a sztori. Ennek ellenére tudom, hogy mennyien odavannak érte, és én is nagyon élveztem, mert vagány volt és izgalmas. Biztos vagyok benne, hogy akinek a szenvedélye ez a harcrendszer, az teljesen szerelmes lesz, mert rengeteg extra órányi szórakozást ad a No Return, úgy, hogy nem válik közben unalmassá. A jutalmak és az új kihívások, na meg a napi menetek bőven lekötnek – ha erre vágyunk. Nagyon jól összehangolták ezt a roguelike elemet, hogy kicsit elüssön a zsánertől, de beleilleszkedjen annak szabályaiba és ne rugaszkodjon el az alapműtől se.

Elveszett, de előkerült…

A másik fontos részlete a remasterelt verziónak a Lost Levels. Ez három olyan pálya, amelyet kivágtak a játékból, leginkább a történet tempójának tartása miatt. Ezek nincsenek kész, néhol hiányoznak animációk és hangok, attól függően, hogy mennyi időt foglalkoztak vele a fejlesztők mielőtt kivágták volna a szekvenciát. A három pálya nem tesz ki összesen 30 perc extra tartalmat, bár tagadhatatlan, hogy a fejlesztői bevezetés és kommentár nagyon érdekes, ritka betekintést engedve a fejlesztési folyamatokba. Sok új dolgot megtanulhat az ember a The Last of Us Part II-ről és úgy önmagában a videojáték fejlesztésről, például miként irányítják a játékos figyelmét a helyes követendő útvonalra, vagy, hogyan játszadoznak a játékost ért pozitív és negatív élményekkel. Akit érdekelnek az ilyen dolgok, az nagyon fogja szeretni, még úgyis, hogy elég csiszolatlan gyémánt a Lost Levels. Bár ad neki némi színfalak mögötti érzetet a tény, hogy hiányosak ezek a részek, azért lehet, hogy befejezett állapotban szívesebben megnéztem volna. Egyébként kapott a teljes játék is rendezői kommentárt, így aki újra belevetné magát az élménybe, az akár így is megteheti.

És mi marad?

Ezen kívül pedig nem sok más extrát kínál a remasterelt verzió. Tudjuk most már szabadon nyomatni a gitározást más hangszerekkel is akár, kaptunk egy speedrun módot, meg majd elvileg itt is elérhető lesz egy fejlesztői dokumentumfilm, amit persze YouTube-on is meg lehet tekinteni.

Mindent összevetve úgy gondolom a The Last of Us Part II Remastered patentul össze lett rakva, jó extra tartalmakkal, minimális grafikai változásokkal, illetve szórakoztató DualSense funkciókkal. Viszont jogosan merül a fel a kérdés, mely játékosok számára lehet ez érdekes. Szerintem, ha a játék sztoriján kívül nem érdekel más, akkor lehet, hogy teljesen elég neked a PS4-es verzió. Ha abszolút imádod a harcrendszert a játékban vagy érdekel minden apró kis infómorzsa az alkotásról, akkor nem nagy extra beruházás a már meglévő játékhoz. A The Last of Us Part II Remastered nem lett sokkal jobb vagy több, mint az elődje, mégis kellemes az extra tartalom és a No Return mód nem egy megúszós random odadobott valami, hanem koherens és jól adagolt extra játékmód. Egy igazán különleges alkotásról beszélünk, amely sok embert magával ragadott és szeretnék még tovább élvezni a rajongók, vagy akár megismerni. Mondjuk érdekes, hogy a Sony hasonló roguelike extra tartalmat ingyen kínált a játékosoknak a God of War Ragnarökkel…  

Végszó tehát: egyértelműen „definitive editionként” pozicionálják az alkotást, de ha már játszottál vele, annyival többet nem fog adni. Ha nem, és szánnál rá ekkora összeget, akkor ez a te játékod. Ha pedig élvezed a játékmenetet, akkor is van itt számodra tartalom.

(A játékot a PlayStation Magyarország biztosította tesztelésre. Köszönjük!)