The Immortal (PS4, PSN)

A labirintus, ahol nem a győzelem a cél, hanem a túlélés.

Az eredetileg 1990-ben megjelent izometrikus akció-kalandjáték, a The Immortal valószínűleg sok olyan gamer álmaiban kísértett annak idején, akiknek „szerencséjük” volt a programhoz. Sok-sok évvel az idegőrlő, kemény és kegyetlen Dark Souls frencsájz előtt az Electronic Arts már nagyban nyomta az ipart, a fent tárgyalt évben pedig piacra dobta a videojátékok egyik nagy dinoszauruszának, Will Harvey-nak a munkáját, ami ugyan idővel a feledés homályába veszett, de akik még emlékeznek rá, azok az EA legrosszabb világra szabadított rémálmának tartják a mikrotranzakciók mellett. A stuff összehasonlítása a Dark Soulsszal és a többi, hasonszőrű Soulslike játékkal már csak azért sem ördögtől való gondolat, mert a cikk tárgya szintén arról szólt, hogy megtanuljuk a game nyelvezetét – ami lényegében abban merült ki, hogy szobáról szobára bele kellett futnod minden csapádba, amik aztán a halálodat okozták, hogy újrakezdve már könnyebben elkerülhesd őket, majd tovább juthass.

Merthogy a The Immortalban lényegében minden meg akar ölni: a nyolc szintes labirintust járva rengeteg csapóajtóval, falból kilövellő mérgezett nyíllal, és egyéb gyilkos eszközzel fogsz találkozni, amelyek garantálják a Game Over feliratot, de jó eséllyel ár a stuff legelső másodperceiben jön a nagy meglepetés, amit a rendszer egy jópofa meta-pillanattal reagál le. Pontosabban figyelmeztet, hogy legközelebb jobban vigyázz – túlzottan ne szokjunk hozzá, ez lesz az utolsó ilyen alkalom.

És ez még csak a jéghegy csúcsa! A mentora keresésére induló ősz hajú, szakállas varázslót terelgetve időnként agresszív NPC-kbe botlasz, akikhez ha elég közel lépsz, a játék hirtelen átvált harci módra – és ember legyen a talán, aki rögtön rájön, hogy mi a kívülről egyszerűnek tűnő, ám gyakorlatban eléggé nehézkes párbajok trükkje. A bal analóg kart jobbra-balra mozgatva térhetünk ki a csapások elől, vagy szúrhatjuk bele a kardunkat az életünkre törő szörnyetegek húsba, illetve egyfajta könnyítésként még különféle varázslatokat is szórhatunk rájuk a megfelelő távolságból. Utóbbi nem mindig áll rendelkezésre, de szerencsére ezeket, no meg a többi mágikus tárgyat (köztük egy különleges, repülő varázsszőnyeget is) megvásárolhatjuk egy titokzatos kereskedőtől, aki csak bizonyos szinteken tűnik fel.

De nem ettől fog kihullani a hajad. Ha kegyetlenségről vagy frusztrációról beszélünk a The Immortallal kapcsolatban, akkor az a tucatnyi halállehetőséggel és az akadályok legyőzésének a módjával hozható összefüggésbe. Előbbiről elég annyit mondani, hogy ha pl. egy kulcsot rossz zárba dugsz, akkor kampec (már ha nem lenne elég az, hogy időnként még a padlólapok formája, színe alapján sem lehet kikövetkeztetni, hogy melyikre kell lépni ahhoz, hogy ne zuhanj le a halálba), utóbbit meg úgy kell elképzelni, mint egy tanulási folyamatot. Szobáról szobára haladva kell meghalnod, egészen addig, amíg nem tanulod meg pontosan, hogy melyik helyiség melyik padlójának része a biztonságosak, milyen tárgyak ölnek meg, és melyik ajtó vezet a következő szintre.

Ez az alapból egy-két órás játékidőt minimum duplájára duzzasztja. A The Immortal igazi túlélőjáték, ahol nem a győzelem, hanem a puszta túlélés az igazi cél – és a jutalom a végén még így sem a jó érzés, hogy túlélted, hanem az, hogy többet nem kell játszanod vele. Biztos jó volt az valamikor gyerekek, csak nem 2023-ban.

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük!)