Generic selectors
Csak
Keresés címben
Keresés a tartalomban
Post Type Selectors
Keresés a fórum hozzászólások között
Keresés a fórum témákban
Kategória szerinti szűrés
Classic PlayStation
Comix
E3
EA Play Live 2020
EA Play Live 2021
Esemény
Future Games Show: Gamescom 2020
Future Games Show: Spring Showcase
Gamescom
Gamescom 2020
Gamescom 2020 Opening Night Live
Gamescom 2021
Gamescom 2021 Opening Night Live
Heti hírösszefoglaló
Hírek
Komment
Nacon Connect
New Game+ Expo
Nyereményjáték
PlayStation 5 Showcase
PlayStation Indies
PlayStation Network
PlayStation.Community
Podcast
PS5 Future of Gaming
PS5 Tudtad?
PSC Gyorsszavazás
State of Play 2020. augusztus 6.
State of Play 2020. február 25.
Stream
Summer Game Fest
Szavazás
Techno
The Game Awards
The Game Awards 2020
Tokyo Game Show
Tokyo Game Show 2020 Online
Tokyo Game Show 2021
Ubisoft Forward
Videó

THE DIOFIELD CHRONICLE (PS5, PS4)

Csatára fel!

(A teszt a PlayStation 5-ös verzió alapján készült.)

Számos történelemóra telik úgy, hogy emlékezetes csatákról tanulunk. A háromszáz spártai csatája, a nándorfehérvári diadal, a török hódítások, Mátyás hadjáratai – mind-mind érdekesek, de általában csak számadatokat és a győztes feleket ismerjük ilyenkor meg. Ritkán fordul elő, hogy a taktikákról, felszerelésekről, katonákról többet tudj meg, mint amit az 1-2 mellékelt mondat tartalmaz. Ezért is voltak érdekesek számomra például azok a múzeumi látogatások, amikor a csaták helyszínéről egy ólomkatonás terepasztal volt felállítva, ami illusztrálta a történéseket. Így láthattuk a csata menetét, a katonák felszereltségét, kvázi mindent, amit hiányolhattunk a tankönyvek unalmas leírásából. Ezen csaták újraalkotása és az ólomkatonák elkészítése is már önmagában egy érdekes hobbi, aminek szintén több évszázados története van. A hobbisták rendszerint mélyen beleássák magukat az adott összecsapásokba, hogy minél részletesebben be tudjanak mutatni minden harctéri eseményt.

Sok köze van ennek a videojátékokhoz is, ugyanis több helyen összeszövődnek ezek a kedvtelések. Rengeteg stratégiai csataszimulátort is eredeztethetünk a terepasztalokból! Vegyük például a Total Wart, vagy a Warhammert. A Warhammer játékok, bár nem valós történelmen alapulnak, de terepasztalos gyökerekkel rendelkeznek, és rengeteg leírás, történet és figura segítette a videojátékok létrejöttét is. Vannak történetileg kevésbé erős, de szórakoztató alkotások is, mint az EA által eltemetett Black and White 1-2 játékok, ahol ötvözték a civilizációépítést, a valós idejű csatákat és az állatnevelgetést. Itt a háttér valamennyire kapcsolódott valós kultúrákhoz, de azon kívül minden más kitalált volt. Van egy közismertebb példa is, mint a Nintendo Fire Emblem játékai, A Gyűrűk Urát idéző fiktív történelmi részletességgel és szövevényes narratívával, melyek részről részre már több évtizede szögezik a stratéga-játékosokat a képernyőkhöz. De miben rejlik a műfaj népszerűsége? 

Ahogy a terepasztalok a könyvekhez, úgy hozzák közelebb ezek a játékok történetükkel az embert a hadseregeikhez: nem számokat és élettelen babákat láthatunk a terepen, hanem katonákat, akiknek szükségük van valakire, aki győzelemre vezeti őket, aki megvédheti területeiket, családjukat. Ez máshol általában működik – de itt sajnos elbukik a The DioField Chronicle.

A program indításakor egy rövid bevezető fogad minket, ami elmagyarázza a történet magját: egy DioField nevű kontinensen járunk, ahol háborús idők zajlanak. Három különböző ország csatározik, itt indul eleinte kicsiny seregünk története. Izelair (kard+pajzs), Fredret (ló+lándzsa) és Andrias (assassin) nevű ifjú lovagok rablóktól mentik meg Lorraine Luckshaw-t, aki Hende grófnak dolgozik és a gróf zsoldos magánhadseregét menedzseli. Felfigyel a három barát képességeire és állást ajánl nekik, amit ők gyorsan elfogadnak, lehetőséget látva arra, hogy hírnevet szerezzenek maguknak. Később hozzájuk csapódik Iscarion az íjász, és Waltaquin a mágus, hogy teljes legyen a főszereplőink köre. Izelar kivételével (akiről gyakran megfeledkezik a játék) négyen megalapítják a Kék Róka lovagrendet, ami Hende neve alatt teljesít megkereséseket, és próbálja rendben tartani Alletain királyságát. 

Ha akarnék se tudnék mondani többet a történetről, mivel papírvékony az egész. Az átvezetők, beszélgetések csak fillerként szolgálnak a csaták előtt, 1-2 perc alatt letudhatóak. A szereplőkről felületes infón kívül nem igazán lehet sokat megismerni a játék első néhány órájában, és a később megnyíló archívum is csak pár extra tudnivalót tartalmaz. 

Küldetéseink általában kimerülnek rablók és szörnyek legyőzésében, vagy a korrupt nemesség által fogadott lovagi csapatok elpusztításában. Eközben kapunk infomorzsákat az országban zajló eseményekről, de ezek nem többek sivár leírásoknál. Rengeteg stratégiai-RPG-hez volt szerencsém, de a DioField vitte a legunalmasabb történetért járó „trófeát”. A game követte más, szórakoztatóbb SRPG-k felépítést, de pocsolya-mély sztorija nyújtott motivációt a csaták megvívására. Mellékküldetésekkel szerezhettünk még katonákat, akiknek gyakran érdekesebb személyisége volt, mint főszereplőinknek, de ők se mozgattak meg túl sok vizet.

A csaták érdekesebbek voltak szerencsére. Adott egy átlátható,döntötten felülnézetes térkép, amin láthatjuk saját katonáinkat és az ellenségeket – ezen a terepen fogjuk kiadni parancsainkat. Kijelölhetjük a karaktereket csoportosan vagy egyenként, és egyszerűen elküldhetjük őket szinte bármerre. Nincsenek korlátozott lépések, bármerre szabadon mozoghatnak, ha nincs ott másik egység vagy területi elem. A csaták valós időben zajlanak néhány kivételével, viszont parancsaink kiadása közben nem peregnek a másodperceink.

Karaktereinket kijelölve használhatjuk képességeiket, és egyszerre akár az összes szereplőt is bevethetjük. Idővel, ha több lovagunk lesz, beoszthatjuk őket mások alá: ez azt jelenti, hogy egy egységet fognak képezni, és képességeiket felváltva süthetjük el. Például egy mágus-lovag egység használatakor alkalmanként csak egyikőjük képességét indíthatja, és ez után várni kell pár másodpercet az egység képességeinek újracastolásáig.

Minden szereplő rendelkezik ezzel a pici várakozási idővel, de általános támadást eközben is hajthatnak végre. Sok karinak van negatív státuszt okozó képessége (lassulás, égés), ezeket is halmozhatjuk, viszont, ha bossok ellen harcolunk, ezek egymásutáni újracastolása nem működik. 

A cikk elején az ólomkatonák emlegetése nem volt véletlen, kizoomolva így jelenik meg a pályán minden, ami egy rendkívül szórakoztató vizuális funkció.

A harcokat a program különböző nehézségi szintekkel osztályozza, ami összhangban van a szereplőink szintjével. Viszont ez nem teljesen fedi a valóságot, gyakran azonos szintű pályák lehetnek nevetségesen könnyűek, illetve csak sokadjára teljesíthetők. Nehezebb terepeket is ki lehet játszani úgy, hogy kikerüljük az ellenfél látóterét, és hátba támadjuk őket, ezt viszont nehezíti a mesterséges intelligencia kiforratlansága. 

Ha kijelölünk valamilyen ellenfelet a messzeségben, de meg akarjuk kerülni, hiába küldjük körbe szereplőinket, ők inkább a legrövidebb útvonalat választják akkor is, emiatt így terelgetni kell őket. Máskor, ha meghal a kijelölt ellenfél, a távolabbi szereplők (avagy íjászok és mágusok) gyakran nem támadnak másra automatikusan, hiába ütik már az ellenfelet más szereplőink. Emiatt mindent manuálisan kell dirigálni.

A csaták során találhatunk kincsesládákat vagy gömböket, amik visszatöltik az életet vagy a képességek használatát és a summonok megidézését. Ezeken kívül minden csata rendelkezik egy cél-listával, amit teljesítve különféle jutalmakat szerezhetünk. Ide tartoznak az emlegetett summonok, amik a szokásos mitikus állatokként testesülnek meg, mint például a mindent elpusztító Bahamut – ezek különféle mennyiségű megidéző energiát használnak fel. Funkcionálhatnak támadóként és supportként, eleinte egyszerre kettőt vihetünk magunkkal a harcokba. Minden csata előtt kapunk egy ablakot, ahol opcionálisan felszerelhetjük karaktereinket, meglátogathatjuk a boltot, a képességfákat fejleszthetjük tovább pontokkal; tehát megtehetünk mindent, hogy felkészüljünk a harcra. Ez rendkívül hasznos, de feleslegessé teszi a játék HUB-ját, a bázisunkat. 

A bázis, avagy a kastély bejárható, több szobája és részlege van, ahol a korábban említett fejlesztési opciók és boltok ténylegesen is megtalálhatóak. A terület nagy, ami viszont egészen felesleges, mivel egy gombbal felhozhatunk egy gyorstéképet, így egyes szobákra kattintva azonnal odateleportálhatunk, ahova akarunk. Ezért sok értelme nincs a területnek, az egyetlen itt található extra az, hogy az osztagunk karaktereivel beszélgethetünk, ők adnak mellékküldetéseket, amiket mi villámgyorsan letudhatunk. 

A terület egyébként sötét és unalmas, nehéz megkülönböztetni a szobákat egymástól, ami sajnálatos, mivel a világ és pályák designja egész érdekes. Lehetett volna ez is tematikusan megoldva, hasonlóan az ólomkatonás részhez, mivel így egészen elhanyagoltnak tűnik. Egyetlen pozitívum az, hogy ahogyan gyűlnek a zsoldosaink, úgy annál több ember lesz a bázison, akikkel minimálisan beszélhetünk. Viszont ők oda vannak ragasztva egyes helyekhez, nincs túl sok animációjuk.

A bázison található boltban vehetünk fegyvereket és felszerelést is, és idővel fizethetünk a bolt fejlesztéséért. Az üzlet mellett található az a láda, ahonnan a DLC tartalmak érhetőek el. Alkimistákkal beszélve megnyitható a fejlesztési fa, ahol a küldetésekből kapott pontokkal egyenként feloldhatjuk a képességeket, vagy azok erősítését, valamint fejleszthetjük summonainkat. Az archívumban megnézhetjük a leírásokat, a jelenlegi politikai állást és a korábbi csatáinkat. Van még egy kisebb asztal korábbi csaták újrajátszásához, ha elmulasztottuk volna valamilyen jutalmat.

A csatateremben találjuk a high-tech kerekasztalt, ahonnan indulhatunk küldetésekre. Harcok között mindig kapunk több opcionális küldit, ezt egy zöld ikonnal jelöli a térkép, és egyszerűbb feladatokról van szó, amik kimerülnek beszélgetésekben vagy miniharcok teljesítésében. A jutalom lehet pénz, amivel továbbfejleszthetjük a bázist vagy a szereplőinket, valamint egy érdekesebb éremrendszer is van, ami minden szintlépéssel megkönnyíti a fejlődésünket. Szintenként több XP-t, nagyobb jutalomszorzót és új opciókat oldhatunk fel.

A világ ötvözi a középkori fantasyt a sci-fivel, viszont egészen egyedi módon kivitelezi ezt, a városok és a környezet inkább A steampunkot idézik, bár sokkal több figyelmet is fordíthattak volna a kidolgozásra. 

A grafikai megvalósítás sajnos kétélű lett: egyrészt kaptunk gyönyörű, Final Fantasyt és Granblue Fantasyt idéző rajzolt háttereket és karakterportrékat, amiket mindig öröm volt látni, valamint ugyanazt a 3D és CG grafikát, mint amivel a Final Fantasy Strangers ment. (A Strangers cikkemben is sokat szapultam annak a minőségét, sajnos itt se lett különb a látvány.)

A karakterek ruhái szépen néznek ki és a térképek messziről látványosan lettek megalkotva, a színhasználat is jó lett, de minden más élettelenséget sugárzik. A szereplők arca, mozdulatai teljesen a PS3 éra gumibabáit idézik, az átvezetők is mintha onnan lettek volna átemelve. Tönkreteszik a hangulatot, amit a rajzolt elemek teremtettek. Erős a gyanúm, hogy több tárgy és textúra lett újra felhasználva a Strangersből, ami csak rontott az atmoszférán. 

Szerencsére ott is volt pár dolog, amit dicsértem, mint például a képességek, amik a DioFieldben szintén jól festenek, valamint érdekes módon kaptunk kis animációt a summonok kiválasztásához, amit inkább mobiljátékokban szoktam látni, de itt is jól festett. 

Az átvezetők váltogatják a grafikai stílust, de sajnos csak a háborús-politikai jelentések 2D-sek, és minden más szegényesen fest. Valamilyen bizarr okból kifolyólag amikor több karakter folytatott a bázison belül diskurzust a képen, egymástól mindig több méterre állva tették ezt, ami a jelenlegi „szociálisan távolságtartó” helyzetre reflektálva mindig megnevettetett.

A zenék és a hanghasználat terén nem éreztem kiemelkedőnek a programot, a zenei aláfestés ment a hangulathoz, de nem volt emlékezetes. A lokalizáció egy brit stúdióban történt, emiatt megkapjuk Britannia teljes akcentuskavalkádját. Szerencsére sikerült olyan hangokat szerezni, akiknek stílusa illett az általuk bemutatott karakterhez, legyenek azok szegényebb cockney beszédű rablók vagy az echte brit nemesek. Ez tükröződött a játék feliratain és szövegén is, így legalább kitűnt a többi SRPG közül.

Összességében egy játékmenetében szórakoztató, de repetitív, történetében gyenge, prezentálásában átlagos program lett a DioField. Inkább érződött egy lapos történelemórának, mint egy olyan játéknak, amit valaki élvezetből játszana. Nincs benne semmi, ami ösztönözné a játékost, de nem is annyira borzalmas, hogy szórakoztasson bugosságával. Inkább olyasvalami, aminek a nevét és megjelenési dátumát elolvassuk évekkel később, és tovább is siklunk felette. Furcsa módon 20 ezer forint feletti árat kapott, így nincs indok, amivel még a legelvetemültebb stratégia rajongót is bátorítani tudnám a vásárlására.

(A játékot a Cenega biztosította tesztelésre. Köszönjük! Megvásárolható a PlayStation Store-ból, ára 20900 Ft.)

Pozitívum(ok)

  • Kaptam hozzá digitális artbookot, gyönyörűek a látványtervek; ha csak 10-15 perceket játszik egyszerre az ember, szórakoztató; muris szinkron

Negatívum(ok)

  • Fájó nézni a lapos átvezetőket; otromba mesterséges intelligencia; nincs motiváció a haladásra
4/10
Látványosság: Átlagos
Játszhatóság: Átlagos
Szavatosság: Átlagos
Zene/Hang: Átlagos
Hangulat: Gyenge

martin beleszól:

7 hozzászólás

Hozzászólás

  1. Elég feketék a screenshotok, nincs a programban brightness kalibráló?

  2. Én platináztam, nekem nagyon bejött ebből is látszik,hogy nem vagyunk egyformák 👍 Mondjuk én imádom ezt a stílust,is…nálam 8 pont simán!

    • Örülök, hogy tetszett, rengeteg hasonlóval játszottam mostanában, és nagy kedvenceim is vannak, csak úgy érzem azért a Square tud többet is ennél.

      1
  3. A látványtervek mesésen szépek, mint egy Vagrant Story.