Generic selectors
Csak
Keresés címben
Keresés a tartalomban
Keresés hírekben
Keresés cikkekben
Keresés a fórum hozzászólások között
Keresés a fórum témákban
Kategória szerinti szűrés
Classic PlayStation
Comix
E3
EA Play Live 2020
EA Play Live 2021
Esemény
Future Games Show: Gamescom 2020
Future Games Show: Spring Showcase
Gamescom
Gamescom 2020
Gamescom 2020 Opening Night Live
Gamescom 2021
Gamescom 2021 Opening Night Live
Heti hírösszefoglaló
Hírek
Komment
Nacon Connect
New Game+ Expo
Nyereményjáték
PlayStation 5 Showcase
PlayStation Indies
PlayStation Network
PlayStation.Community
Podcast
PS5 Future of Gaming
PS5 Tudtad?
PSC Gyorsszavazás
State of Play 2020. augusztus 6.
State of Play 2020. február 25.
Stream
Summer Game Fest
Szavazás
Techno
The Game Awards
The Game Awards 2020
Tokyo Game Show
Tokyo Game Show 2020 Online
Tokyo Game Show 2021
Ubisoft Forward

The Dark Pictures Anthology: Little Hope (PS4, PSN)

“Boszorkányok márpedig nincsenek.” – Könyves Kálmán.

Azt hiszem, már többször pedzegettem itt a PSC virtuális hasábjain, hogy mennyire szeretem a horrort, mint műfajt. Ennek ellenére mondhatni ölég’ válogatós is vagyok ilyen téren: a vámpír-romantikától hupililát tudnék hányni, a zombis témát már akkor utáltam, mikor divatba jött úgy egy jó évtizede talán, a trancsírozós tinihorror pedig halálosan untat. Az angol illetőségű Supermassive Games 2015-ös játéka, az Until Dawn, bár első ránézésre az utóbbi kategóriát erősítette, mégis kivételt képezett nálam. A parádés prezentáció, a dicsérő kritikák, és végül egy jófajta Store-os leárazás mind arra sarkallt, hogy ebből a buliból ne maradjak ki, úgyhogy végül csak beadtam a derekam – és szavamra, nem is bántam meg! Amúgy is imádom a sztori alapú játékokat (nekem a walking simek se kompromittálnak, ugye), de amikor a döntéseinknek valódi súlya van, akkor az még külön plusz pont (arról nem is szólva, hogy a langyos tinihorroros kezdés ellenére a sztori a végére átment folklór irányba, amit viszont személy szerint én NAGYON csipázok). Nem volt mese, addig toltam a cuccot, míg a platinát ki nem dobta, ami mondjuk nem volt egy nehéz menet, de kellett némi eltökéltség ahhoz a 3-4 végigjátszáshoz zsinórban. 

A dolog egyébként annyira bejött, nem csak nekem, hanem kritikai és közönség szinten is, hogy a Supermassive Games azóta sem tudta elengedni azt a narratív horror vonalat. Kis túlzással szinte évente ontják ki az újabb és újabb címeket a témában, bár ha egészen őszinték akarunk lenni, akkor azért az halkan megjegyzendő, hogy egyetlen azóta általuk készített cumó sem tudta azokat a magasságokat elérni, mint azt az Until Dawn tette anno. Tavaly óta a brit srácok nagyobb fába vágták a fejszéjüket, és most már sorozatban gondolnak: ennek eredménye a Dark Picture Anthology széria, amire inkább úgy érdemes gondolni, mint kisebb horror történetek egy gyűjteménye, ahol a különböző sztorikat (játékokat) szinte semmi nem köti össze, térben és időben máshol, máskor játszódnak eltérő szereplőkkel és témával. Az egyetlen kapocs köztük jóformán, hogy ezeket a történeteket egy kurátornak nevezett személy vezeti föl és kommentálja a történet egyes pontjain, nagy ritkán pedig homályos utalások formájában segíti a játékost a kedvező végkimenetel felé.

Tavaly jelent meg a sorozat első részének szánt Man of Medan, ami enyhén szólva is vegyes fogadtatásban részesült (én sem kifejezetten lelkesedtem érte, bár inkább a témája miatt, a szellemhajós sztorik sose tudtak nagyon bevonzani), a most megjelent Little Hope viszont rögtön megnyert magának a boszorkányos sztori miatt, úgyhogy Halloween napján őt tettem meg a “kiválasztott” játéknak. Na, de lássuk is mi sült ki belőle!

A sztori kissé klisésen indul: az amerikai New England egy kietlen, sűrű erdőkkel és pöttömnyi községekkel borított részén, éjnek évadján egy távolsági busz utasai balesetet szenvednek, miután a sofőr egy, az út közepén hirtelen semmiből megjelent kislányt meglátva félrerántja a kormányt, ezzel felborítva a járművet. A hamarosan magukhoz térő túlélők (3 tinédzser, Andrew, Taylor, Daniel, valamint idősebb korú tanáraik, Angela és John) bár szerencséjükre mindannyian megússzák nagyobb sérülések nélkül, azonban hamarosan felfedezik, hogy a sofőr szőrén-szálán eltűnt, és az egyetlen lehetőség, ahonnan talán segítséget tudnának kérni egy ilyen kietlen helyen, az Little Hope elnéptelenedett városkája, ahol a szóbeszéd szerint évszázadokkal ezelőtt boszorkányokat végeztek ki…

Ennyi a felütés, ám gyakorlatilag 20 percnek sem kell eltelnie a játékból, hogy lássuk, ennél azért sokkalta többről van szó: a fő jelenkori szál mellett kisvártatva megjelenik másik két idősík is. Van egyrészt nekünk itt egy XVII. századi vonal, ami az előbb említett boszorkányüldözések körül zajlik egy kis puritán közösségben (nem véletlen a hasonlóság a Salemben történtekkel), másrészt van egy ’70-es évekbeli szál, egy rövid, de annál borzalmasabb végkimenetelű mellékzönge, ami egy család tragédiájára koncentrál. Ami rögtön feltűnhet, hogy ez utóbbi két idősík szereplői ugyanazokkal a fizimiskájú szereplőkkel játszódnak, mint a jelenkori szálé -ám furfangos módon a játék semmiféle felvilágosítással nem szolgál arra vonatkozólag, hogy mi az összefüggés a látszólag semmiféle kapcsolatban nem lévő történetszálak között. Aggódni azonban nem kell, ahogyan talán erre már most következtetni lehet, lesz majd egy nagy fordulat a cselekményben, ami szépen helyére tesz mindent.

Nekem a setting nagyon bejött. Ahogy fentebb említettem, engem a történelmi/boszorkányüldözéses téma az elején megvett, az meg csak hab a tortán, hogy Little Hope ködben úszó, kihalt városkája nagyon erős Silent Hill-érzést vibrál magából. Annál is inkább, mert a játékban megjelenő, elkárhozott, bosszúszomjas entitások torz kinézetükkel szimbolizálják azt, hogy hajdan volt emberként miképpen haltak meg (sőt, mindezt még nyakon önti egy kis Blair Witch-es érzéssel sűrű, fekete erdők formájában, így számomra kész is a nyerő recept).

Maga a sztori úgyszintén 5 csillagos, amiről sajnos spoileres okokból nem sokat mesélhetek, de mesterien írták meg olyan szempontból, hogy a végigjátszás során rengeteg az apró utalás arra, mi történt, de ezek pont úgy vannak tálalva, hogy azokból ne jöjj rá a nagy csavarra. A többségük is csak akkor nyeri el tényleges értelmét, ha az ember másodjára-harmadjára rugaszkodik neki a városka felfedezésének.     

Egyébként nem véletlen, hogy ennyit ömlengek a történetről, hiszen – akárcsak a Supermassive Games más ilyen jellegű programjánál – ez a játék fő alkotóeleme, aminek alá van rendelve minden más, így maga a játékmenet is. Amikor előbb Silent Hillhez hasonlítottam a játékot, abból most ne arra következtess tévesen, hogy felépítését tekintve is hasonlatos ahhoz: Little Hope városkája nem szabadon bejárható, maga a program iszonyatosan lineáris, 90%-ban másból sem áll, mint hogy a főbb szereplők közt váltogatva apróbb bejárható szakaszokon navigáljuk a karaktert A-ból B pontba, esetleg próbáljuk megtalálni azt a tárgyat, amit megérintve tovább gördül a sztori. Elakadni, mint olyan, lehetetlen, logikai feladatok szinte nincsenek (hacsak azt nem vesszük annak, hogy sokszor dönthetünk arról, hogy egy adott problémát hogy oldunk meg, pld. hogy egy lezárt épületbe az ablakon keresztül vagy a tűzlétra segítségével hatolunk be). És bár akadnak adrenalin pumpáló, felfokozott QTE szegmensek is, de azok annyira könnyűek, és annyira nincs tétjük (még ha elrontod őket, akkor sem!), hogy szinte említésre sem érdemesek. 

A fejlesztők nagyon büszkék voltak arra korábbi címeik kapcsán, és gyakorta hangoztatták is, hogy a játékaikban ún. “pillangó-effekt” működik, ami annyit takar, hogy ahogyan egy aprócska  pillangó szárnyrebbenése szélvészt kavar a Föld másik pontjára érve, úgy a mi játékban meghozott döntéseinknek is messzemenő következményei vannak. Ez úgy nagyjából igaz is volt korábbi címekre (pld. az Until Dawn esetében nagyon), itt inkább csak felemás módon működik ez a formula. Mert ugyan a nem egyszer 10-15 perces összekötő animációkban most is sűrűn mi választhatjuk ki, hogy hogyan kívánunk válaszolni egy feltett kérdésre, vagy reagálni egy adott szituációra, de ezek inkább csak a karakterek jellemének formálására és a köztük lévő kapcsolat kialakítására vonatkozik, ami apró cseppekként alakítja ki, mi fog végül kikerekedni a történetből. Ez némileg visszalépés a korábban látott Supermassive játékokhoz képest, ahol egyetlen rosszul meghozott döntésnek is komoly szerepe volt.

A Little Hope kétség kívüli legnagyobb hibája azonban nem a fentebbiek valamelyike, hanem az eszeveszett rövidsége: laza, kényelmes tempóban olyan 5-6 óra körül mozog a végigjátszás, de ha csak rohansz a vége felé, akkor ez a szám inkább valahol 4 óra körül mozog. Ezért a Little Hope-ra érdemesebb klasszikus értelemben vett, nyúlfarknyi hosszúságú játék helyett inkább egy rohadt hosszú filmként gondolni, vagy amolyan interaktív drámára, ahogyan egyébként is szeretné magát aposztrofálni.

Az újrajátszási érték viszont magas, köszönhetően a különböző befejezéseknek és gyűjthető biszbaszoknak. Arról meg nem is szólva, hogy a játék nem csak egyedül, de többedmagunkkal is tolható online, de akár egy TV előtt is, eltérő karaktereket irányítva, a kontrollert egymás közt cserélgetve!

Mindezen fentebb említett hibák ellenére én azt mondom, hogy a Little Hope mégsem leírható, hiszen mint horror, remekül működik! A sztori nyomasztó, az ijesztgetések megfelelő sötétítés és hangosítás mellett remekül működnek, az atmoszféra, a hangulat, párját ritkítja. De hogy is ne tenné ilyen parádés kidolgozás mellett: minden rövidsége ellenére a játék nem kevesebb, mint 70 gigát(!) foglal a merevlemezről, ami talán jól érzékelteti a grafika részletességét. Az arcok -amelyeket egyébként most is létező színészekéről mintáztak – olyan részletes kidolgozásúak, hogy a pórusok és az izzadság szabad szemmel kivehetőek rajtuk, az arcmimikáról nem is szólva, minden szereplő érzése, hangulata, reakciója rögtön, már csak rájuk pillantva leolvasható. Remek példája annak, hogy így a generációváltás közepén is még bőven maradt szufla a lassan leköszönő PS4-ben. A grafika egyébként is pengeéles, és olyan szépen játszottak az effektekkel, hogy a kihalt erdőben szinte harapni lehet a ködöt, vagy a leveken megérinteni a harmatot. Egy horror esetében különösen nagy hangsúly van a grafika által teremtett atmoszférán, és ez itt bőven működik -elég talán ha annyit hozok fel ezzel kapcsolatban példaként, hogy a játék egy pontján ellátogatunk egy boszorkánymúzeumba is, ahol egy ponton bábuk vannak felakasztva, illusztrálva az egykori babonás vallási hisztériát -de úgy lengedeznek ott a félhomályban, hogy még az én horroron edződött szívem is kicsit jobban kalapált a közelükbe érve.

Mindezen elmondottak alapján kinek ajánlanám a Little Hope-ot? Horror rajongóknak egyértelműen megkerülhetetlen, de mindenki másnak is ajánlom legalább egy végigjátszásra valamikor, ha mást nem, hát legalább a bődületes prezentáció miatt. A program csökkentett árcédulával került forgalomba, ami még így is kicsit borsos, ha csak egy végigjátszásban gondolkozik valaki (akkor már érdemes inkább kivárni egy leárazást), de ha platinát is tervezed kipiszkálni belőle és/vagy minden titkát felfednéd, esetleg kipróbálnád a szólóban /multiban nyújtotta eltérő élmények végett, akkor körülbelül azt mondom rendben is van ennyiért.

Az Until Dawn színvonalát ugyan ez a program sem éri el, de a tavalyi Man of Medannál sok szempontból jobb, és külön örvendetes, hogy ezúttal ha apróbb dolgokban is, de változtattak a formulán, mertek kicsit kísérletezni. Én csak remélni tudom, hogy a Dark Pictures Anthology-ból hátralévő két epizód ezt a vonalat viszi tovább. A jól kiválasztott téma nálam már fél siker (a soron következő rész, a House of Ashes trailere alapján ez ott is garantálva lesz), úgyhogy most már csak azt kell megtudnunk, hogy a kurátor utolsó könyvén feltüntetett tájoló vajh milyen horror történetet takarhat majd. Borzongva várom a fejleményeket.

(A játékot a Cenega Magyarország biztosította tesztelésre.  Köszönjük! Megvásárolható támogatónk, a Platinum Shop budapesti boltjaiban, vagy a linkre kattintva meg is rendelhető.)

★★★★
REMEK
Kiadó: Bandai Namco
Fejlesztő: Supermassive Games
Megjelenés: 2020. október 30.
Ár: 9990 Ft
Feltöltőkártya: PlatinumShop

2 hozzászólás

Hozzászólás

  1. A horrort szeretem. Az Until Dawn tetszett. Nem is tudom, miért maradt ki az előző rész, de a pótlása mellett ehhez az epizódhoz is megjött a kedvem. Sőt! Várom a folytatást is.

  2. Az előző részt kifejezettem szerettem, szóval számomra ez is kötelező, viszont a következő fejezetet a katonás-háborús téma miatt sokkal jobban várom.