Generic selectors
Csak
Keresés címben
Keresés a tartalomban
Keresés hírekben
Keresés cikkekben
Keresés a fórum hozzászólások között
Keresés a fórum témákban
Kategória szerinti szűrés
Classic PlayStation
Comix
E3
EA Play Live 2020
EA Play Live 2021
Esemény
Future Games Show: Gamescom 2020
Future Games Show: Spring Showcase
Gamescom
Gamescom 2020
Gamescom 2020 Opening Night Live
Gamescom 2021
Gamescom 2021 Opening Night Live
Heti hírösszefoglaló
Hírek
Komment
Nacon Connect
New Game+ Expo
Nyereményjáték
PlayStation 5 Showcase
PlayStation Indies
PlayStation Network
PlayStation.Community
Podcast
PS5 Future of Gaming
PS5 Tudtad?
PSC Gyorsszavazás
State of Play 2020. augusztus 6.
State of Play 2020. február 25.
Stream
Summer Game Fest
Szavazás
Techno
The Game Awards
The Game Awards 2020
Tokyo Game Show
Tokyo Game Show 2020 Online
Tokyo Game Show 2021
Ubisoft Forward

The Dark Pictures Anthology: House of Ashes (PS5, PS4)

Mindenki a saját háborúját vívja.

(A teszt a PlayStation 4-es verzió alapján készült.)

A Supermassive Games 2015-ös, nagy sikerű, Until Dawn című játékának farvizén úszva, nagyjából két évvel ezelőtt indította útjára The Dark Pictures Anthology című sorozatát, amely nevéhez hűen antológia-formátumban, egymással nem összefüggő, különálló történetekkel adózik a horror-műfaj hátborzongató, hosszú múltra visszatekintő oltárán. E széria eredetileg arra volt hivatott, hogy minden egyes epizódja eme sokszínű zsáner valamely konkrét ágát dolgozza fel – de hogy ez eddig mennyire sikerült neki, az már más lapra tartozik (véleményem szerint nem végeztek rossz munkát a fejlesztők, még ha a mára már kult-játékká avanzsálódott Until Dawn színvonalát azóta sem tudták megközelíteni). A Man of Medan egy egyébként valóban létező, eltűnt tengerjáró hajón játszódott, a manapság újra hatalmas népszerűségnek örvendő kísértethistóriák keretein belül, a Little Hope pedig egy Silent Hill típusú, félreeső amerikai kisvárosba kalauzolt el minket, és sztorija közben nagyban merített a hírhedt, vérzivataros salemi boszorkányperek eseményeiből. Evidens, hogy a következő, szám szerint már harmadik felvonásban a Supermassive Games teamje ismét csavart egyet a dolgon, és az előző két epizódhoz képest egy jóval eltérőbb témával próbálkozik.

A House of Ashes az iraki háborút helyezi középpontba, azon belül is a Saddam Hussein állítólagos tömegpusztító fegyverei után folytatott elkeseredett, egyre hasztalannak tűnő hajszát. 2003-at írunk, az amerikai hadsereg tévedhetetlennek és tűpontosnak vélt műholdas megfigyelőrendszere egy vegyi fegyver lerakatot fedez fel Kadar egyik kis falujában, így a CIA titkos akciót szervez a terület felderítésére és felszámolására, egy csapat tengerészgyalogos és az ügynökség néhány odaküldött, magas beosztású emberének részvételével. A művelet nem alakul valami fényesen, az amerikaiak összetűzésbe keverednek a helyi erőkkel, amely során a föld beszakad alattuk és elnyeli őket a mélység – fegyverraktár helyett azonban egy sötét barlangrendszerekkel és keszekusza útvesztőkkel tarkított ősrégi akkád templomban találják magukat, ahol nem az életben maradt iraki katonák jelentik rájuk a legnagyobb veszélyt. Ugyanis nemsokára kiderül, hogy a több évezredes romokat ijesztő és gonosz erő lakja, ami cseppet sem díjazza a túlvilági borzalmakra felkészületlen betolakodókat.

Hogy miféle rémisztő, vérfagyasztó fenyegetés les ránk úton-útfélen, hogy hogyan lehet kijutni a halálos labirintusból, kik fogják túlélni a brutális kalandot, valamint hogy az ősi templomban csapdába eső szemben álló felek képesek-e összefogni a közös ellenséggel szemben, annak kiderítése szokás szerint teljes mértékben ránk van bízva. A House of Ashes ismét felsorakoztat egy rakás főszereplőt (Eric Kinget, az USA légi erejének hadnagyát, feleségét és a CIA egyik tisztjét, Rachelt, két tengerészgyalogost, Jason Kolchek főhadnagyot és Nick Kay őrmestert, valamint az iraki hadsereg hadnagyát, Salim Othmant), akiknek élete csak és kizárólag a mi kezünkben van – a karaktereket terelgetve hol kisebb, hol pedig nagyobb döntéshelyzetekbe kényszerít minket a játék, melyek vagy a szereplők közti viszonyt formálják, vagy komolyabban meghatározzák későbbi sorsukat. Ezúttal sem lesz könnyű dolgunk, ha mind az öt hőst életben akarjuk tartani, ugyanis a stuff igencsak vad és akciódús tempót diktál, nem gyakran adódik lehetőség két durva csörte között pihenni, a fenyegetettség érzése végig ott lesz bennünk, a veszély pedig, amely gyakorlatilag minden sarkon les ránk, várva a megfelelő alkalmat, hogy kivethesse halálos karmait, szintén nem arról híres, hogy sűrűn nyugovóra térne.

A Supermassive Games tényleg nem aprózott el semmit, a House of Ashes képében maximumra tolta a műfajra jellemző nyugtalanító, heves vérmérsékletű hangulatot: ízig-vérig igazi akció-horror, amely jól ismert, örökzöld klasszikusokból szemezget (A bolygó neve: Halál, Predator, A barlang, Az őrület hegyei), miközben elődeinél sokkal jobban megtornáztatja figyelmünket és reflexeinket. A QTE- szekvenciák legtöbbször őrletes tempót diktálnak (természetesen be lehet állítani, hogy ezeket a pillanatokat előre jelezze a játék), és ezek elmulasztása vagy egy rossz gomb megnyomása már nem csak abban merül ki, hogy megbotlunk vagy elesünk valamilyen tereptárgyban, hanem – mivel sokat látott, tapasztalt katonákról van szó – esetleg nem a megfelelő helyre célzunk, illetve tüzelünk a fegyverünkkel, és ennek gyakran lehetnek súlyos következményei is.

A fejlesztők valószínűleg érezték, hogy a hosszú évek óta működő, ám kicsit kopottas és avíttas gameplay ide már kevés lesz, ezért több helyen is belenyúltak a játékmenetbe. Ennek eredménye, hogy az interakciók tetemes részét nem köteles elvégezni a játékos, például nem muszáj a puskatusunkkal fejbe verni egy iraki foglyot kihallgatás közben, vagy nem kötelező egy szakadék szélén rostokolva elvágni azt a kötelet, amelynek másik végén épp egy társunk lóg le a mélységbe, és folyamatosan lejjebb húz minket a súlyával – ez utóbbi egyébként később komoly kihatással lesz az eseményekre és bizonyos karakterek kapcsolatára. De a legszembetűnőbb különbség az előző két részhez képest nem ez, és nem is az, hogy a legjobb, leghelyesebb úthoz nem mindig a kedvesség, az empátia és a segítőkészség vezet (erre amúgy nem árt odafigyelni), hanem a rögzített kameranézet elhagyása. Igen, immár szabadon nézelődhetünk, egy két-ritka kivételtől eltekintve TPS-módban, és ez kifejezetten előnyös is, mivel jobbára szűk, klausztrofóbiát előidéző folyosókon, barlangokban és kis járatokban fogunk bóklászni, ennek megfelelően nagy szerepet játszik eme helyek gyér megvilágítása. Zseblámpánkkal többé-kevésbé persze könnyen tájékozódhatunk, de mégis ott van a fenyegetettség érzése, hiszen sosem tudjuk, mi vár minket a következő sarkon befordulva. Az egész hihetetlenül zsigeri és rémisztő, főleg amikor egy-egy helyre odavilágítva nem csupán sziklákat vagy romokat látunk, hanem észreveszünk egy mozgó lábat, árnyat, vagy hosszú karmot – ha a messzi vagy épp közeli kattogó, sikoltó hangok nem lennének elegek a hátborzongató élményhez.

A grafika és a narratíva gyakori hiteltelensége és logikátlansága viszont már jóval ellentmondásosabb. Előbbi legjobb esetben is erős közepes, mivel hiába látszik meg az aprólékos munka a motion capture-on, a karakterek mimikái, arckifejezései és a testbeszéd hagy némi kívánnivalót maga után. A Rachel szerepében (egyébként kifejezetten jól) domborító Ashley Tisdale járt a legrosszabbul, ugyanis irreálisan hatalmas szemei gyakran bezavarnak a képbe – a szereplők arcai és időnként a PS3-as generációt idéző környezet közti szembeötlő különbségekről nem is beszélve. A gyakori sötétség és a szegényes fényforrások persze nagyrészt elterelik a figyelmet ezekről a gondokról, igaz, a világosban játszódó jeleneteknél rögtön kibukik a probléma, jelesül, hogy a grafika két év alatt szinte semmit sem fejlődött, és már az első epizódnál sem volt túl acélos – ezt elmosódott vagy lassan betöltődő textúrák súlyosbítják. Utóbbi, azaz a narratíva bizonyos pontjai is megérnek egy misét, mert bár fentebb dicsőítettem az alapötletet, a sztorit, és összességében tényleg hangulatos, jól felépített, de azért itt is akadnak gikszerek. A karakterek reakciói láttán néha-néha biztosan a szemöldökünket fogjuk húzogatni (a legjobb példa erre a már korábban is említett köteles eset: a kötél rosszabbik végére került szereplő elhalálozása annak ellenére sem ráz meg egy másik figurát a dolog kiderülésekor, hogy igencsak közeli kapcsolatba kerül az illetővel, már hetekkel a történet kezdete előtt – és nem ez az egyetlen ilyen pillanat), ahogy az sem túl szerencsés, hogy a történet már a legelején, egy rövid nyitányban, alig pár percben letisztázza félig-meddig, hogy mivel is állunk szemben. Végeredményben nagyobb, rémisztőbb élmény lett volna a főszereplőkkel együtt felfedezni, megismerni a rejtélyeket, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a House of Ashes-t milyen filmek és könyvek inspirálták.

Az antológia első felvonása anno kellemes szórakozás volt (amin sokat dobott az akkoriban és azóta is méltatlanul mellőzött kísértethajós köntös), a második sikeresen rádobott még egy lapáttal a koncepcióra. Hogy a House of Ashes színvonala hol is helyezkedik el az előzményekhez képest, nem nehéz megválaszolni: én nagyjából a kettő közé tenném – egy fokkal jobb, mint az első, de nem olyan remekbe szabott, mint a második. A fejlesztők szándéka, hogy elszakadjanak végre a korábban jól bevált, de mára már kissé megkopott, egyhangú formulától, vitathatatlanul dicsérendő, ugyanakkor a vegyes grafikával és az egyéb, a szériára jellemző gyermekbetegségekkel az „egy lépést előre, egy lépést hátra” jól ismert elve érvényesült. A House of Ashes ettől függetlenül is élvezetes cucc. Ismét megtalálhatóak a különböző játékmódok, az online igényeket kiszolgáló Shared Story, a Movie Night, amelyben öt játékos, a kontrollert egymásnak adogatva láthat neki a véres túlélő-túrának, a Theatrical Cut, és nem utolsó sorban a megszokott Curator’s Cut verzió, ami ismét különböző jeleneteket mutat be más karaktereket szemszögéből, újfajta választásokkal és következményekkel.

Noha a Supermassive Games nem mostanában fogja leverni az Until Dawnnal felállított lécet, ezúttal is kitettek magukért: a House of Ashes képében egy újabb horror-zsánert vettek górcső alá, amelyről sokaknak inkább az akció-műfaj fog beugrani, mintsem a zsigeri borzalom, azonban akiknek tetszettek a korábbi epizódok, azok ebbe a friss részbe is nyugodtan belekezdhetnek – egyáltalán nem lóg ki a sorozat felfogásából és stílusából. Aki viszont így is hiányolja az igazi horrort, várja meg a következő felvonást, melyből természetesen már itt láthatunk egy rövid előzetest, és ami könnyen lehet, hogy a legrémisztőbb lesz az eddigiek közül. Akárhogy is, a fejlesztők egyúttal azt is határozottan megüzenték nekünk, hogy ez még csak a kezdet…

(A játékot a Cenega Magyarország biztosította tesztelésre. Köszönjük! Megvásárolható támogatónk, a Platinum Shop budapesti boltjaiban PS4-re vagy PS5-re, vagy a linkekre kattintva meg is rendelhető.)

★★★★
REMEK
Kiadó: Bandai Namco
Fejlesztő: Supermassive Games
Megjelenés: 2021. október 22.

1 hozzászólás

Hozzászólás

  1. Köszi a tesztet 😉
    Elolvastam pár napja, gondoltam majd beszerzem valamikor. Aztán belebotlottam az áruházban 20€-ért és hazahoztam. Ps5-ön teljesen jól fut, most fog beindulni a story, nagy tetszett eddig.