Generic selectors
Csak
Keresés címben
Keresés a tartalomban
Keresés hírekben
Keresés cikkekben
Keresés a fórum hozzászólások között
Keresés a fórum témákban
Kategória szerinti szűrés
Classic PlayStation
Comix
E3
EA Play Live 2020
EA Play Live 2021
Esemény
Future Games Show: Gamescom 2020
Future Games Show: Spring Showcase
Gamescom
Gamescom 2020
Gamescom 2020 Opening Night Live
Gamescom 2021
Gamescom 2021 Opening Night Live
Heti hírösszefoglaló
Hírek
Komment
Nacon Connect
New Game+ Expo
Nyereményjáték
PlayStation 5 Showcase
PlayStation Indies
PlayStation Network
PlayStation.Community
Podcast
PS5 Future of Gaming
PS5 Tudtad?
PSC Gyorsszavazás
State of Play 2020. augusztus 6.
State of Play 2020. február 25.
Stream
Summer Game Fest
Szavazás
Techno
The Game Awards
The Game Awards 2020
Tokyo Game Show
Tokyo Game Show 2020 Online
Tokyo Game Show 2021
Ubisoft Forward

THE CENTENNIAL CASE: A SHIJIMA STORY (PS5, PS4)

A hosszú élet titka.

(A teszt a PlayStation 5-ös verzió alapján készült. A cikkben a japán nevek és kifejezések átírásánál a Hepburn-változatot alkalmazom, hacsak nincs jól bejáratott magyar verzió egy adott szóra.)

Az élőszereplős videojátékok egyfajta reneszánszát éljük, és egyre több úgynevezett „FMV”, azaz „full motion video” szegmenseket bevető alkotás születik. A ’80-as évek játéktermei bőven kaptak ilyen, ma már hírhedt kalandokat, ahol az animált és virtuális karakterek helyett hús-vér színészeket láthattunk a képernyőn, és különböző jelenetek játszódtak le a bevitt parancsok függvényében. Miközben a 3D-s grafika, a merevlemezek és CD-k újabb dimenziót nyitottak meg az iparnak, az FMV alkotások pedig először az otthoni konzolokra, majd a feledésbe merültek. Több videojáték is alkalmazott azóta egyes szegmensekhez élőszereplős megvalósítást, de nem ez lett a norma. A kezdeti adathordozók és a formátum miatt pont abban nem voltak erősek, ami létfontosságú egy videojátékban: az interaktivitás és az újrajátszhatóság. Ehhez pedig a B-kategóriás, gyenge rendezés és színészi játék társult, ami erős kontrasztot jelentett az addigra egyre kifinomultabb narratívájú alkotásokhoz. Az elmúlt években számos minőségi FMV-kaland született, bár Japán kevésbé képviseltette magát ezen a piacon – ezt a hézagot igyekszik most betölteni egy merész üzleti lépéssel a Square Enix a The Centennial Case: A Shijima Story-val, ami részben orvosolja elődei hibáit, de részben elköveti őket.

A történet főhőse Haruka Kagami, egy népszerű krimiírónő, akit egy szívességgel keres fel regényeinek tudományos tanácsadója, Eiji Shijima. Családjának utódlási ceremóniája hamarosan kezdetét veszi, és szeretné, ha elkísérné erre. Hamar kiderül, hogy egy fa tövében egy százéves csontvázra bukkantak, Eiji pedig arra kéri hősünket, hogy derítse ki az igazságot a maradványokról, tárja fel a család titkait, és járjon utána az állítólagos „fiatalság gyümölcsének”, ami generációról generációra száll. Az igazság kiderítéséhez Haruka nyomokat elemez, faggatja a jelenlévőket és beveti logikai készségeit. Szerves része még a cselekménynek, hogy régi írásokból és dokumentumokból tájékozódva képzel el múltbéli szituációkat, belehelyezve magát az eseményekbe régmúlt titkok felleléséhez. A remek, időnként kissé túljátszott színészi alakítás kiváló operatőri munkával, stabil rendezéssel, izgalmas történettel és fantasztikus zenével társul – tehát mindennel, ami remekké tehet egy filmet vagy sorozatot. Ha pedig ez az említettek egyike lenne, nyugodt szívvel ajánlanám mindenkinek: ez azonban egy videojáték, ebben a kategóriában pedig már kevésbé remekel.

A játékmenet három szakaszra van felosztva. Az első tartalmazza az eset bekövetkezését és a nyomozást: ilyenkor az aktuális, nyomozást végző karakter és társa szembesülnek a szituációval (vagy átélik azt), ügyelnek a nyomokra és beszélgetnek a többiekkel. A jelenetek során a kulcsfontosságú mondatok után egy rövid ideig megjelenik a képernyőn egy mondat, amit egy gombnyomással rögzíthetünk a nyomok közé. A gond az, hogy ha ezt nem tesszük meg, annak semmi következménye: később automatikusan pótol minden kihagyott elemet a program. Ebben a fázisban időnként reagálhatunk adott szituációknál, de ilyenkor sincs következménye annak, amit teszünk: vagy ugyanaz a végeredmény, vagy szöges ellentétét cselekszik a karakterek, merev határok közé szorítva a cselekményt.

A második szakaszban hősünk vizualizált kognitív terébe kerülhetünk, ahol az összegyűjtött nyomokkal kell hipotéziseket felállítanunk a fennálló rejtélyek megoldásához. Ilyenkor egy hatszögekből álló felületet látunk, ahol a kérdések vörös mezőkben helyezkednek el. A jelenetek között lapozgatva (és azokat akár újranézve) láthatjuk a szintén hatszögletű formákként reprezentált nyomokat, amiket összepárosíthatunk a rejtélyekkel: ilyenkor pedig egy vagy több elmélet születik. Alapvetően a logikánkra kellene hagyatkoznunk, de mindegyik mezőn egy kis szimbólum is látható, ami segít a párosításban – opcionálisan egyéb segítséget is kérhetünk. Ez picit elvesz az okfejtés öröméből, ugyanis gyorsan átalakulhat az egész egy szimbólum-összerakássá, ahol inkább azt lessük, hogy melyik minta mihez passzol, és nem azt, hogy van e koherens kapcsolat az elemek között. Bizonyos hipotézisek a félrevezetést szolgálják vagy teljesen abszurdak, ami kifejezetten jópofa, elvégre a cél pont az, hogy az eshetőségek összevetésével jussunk el a valós megoldáshoz. Az már kevésbé szimpatikus, hogy rengeteg, sokszor triviális és/vagy banális elméletet állít fel karakterünk, ami szinte minden esetben egy rövid, a krimi valóságműsorokat idéző rekonstrukciót is tartalmaz szöveges indoklás mellett. Az átvezető animációk, a többször lejátszott, teljesen ugyanolyan szakasz elképesztően lomhává tudja tenni az előrehaladást, pláne, ha mindent meg akarunk nézni. Ez pedig árt a játék ütemének is amellett, hogy teljesen elaprózza a gondolatmenetünket, megfosztva a koherenciától addigra, míg eljutunk a végső döntésig. A bosszantó tényezőktől elvonatkoztatva azonban szórakoztató és ötletesen kivitelezett koncepció, és izgalmas szembesülni a különféle eshetőségekkel – bár, míg elég kifacsart szituációkat nyilvántart a program, addig akár az ügy megoldását szolgáló, teljesen evidenseket nem.

A harmadik és végső szakasznál levonhatjuk a következtetéseket, megvádolhatjuk a feltételezett tettest és érvelhetünk döntésünk mellett – mindezt klasszikus krimis felállásban, leültetve a gyanúsítottakat és feszültséggel teli szünetekkel prezentálva elméleteinket. Ilyenkor kész lehetőségek közül kell kiválasztanunk a jót, ellenkező esetben egy enyhén gúnyos és kioktató videoszegmenssel találhatjuk szembe magunkat, aminek a végén egy „game over” vár. Ez már egy sokkal áramvonalasabb kivitelezés, de egyrészt roppant bosszantó, hogy bizonyos, teljesen evidens válaszlehetőségeket teljesen ignoráltak az írók, másrészt az, hogy időnként a játék még saját szabályait sem tartja be: ami csak később derül ki. Gyakorlatilag rossz döntésbe kényszerít azért, hogy teret adjon egy narratív csavarnak – utóbbi lehet, hogy izgalmas, de szembemegy a játékszabályokkal. Szintén frusztráló, hogy olyan nyomokat is figyelembe kell venni, amiket maga az alkotás nem tart számon, vagy olyan logikai bukfencekkel lehet csak eljutni a helyes konklúzióig, amikhez nem biztosította a nyomozás és a hipotézisgyártás során a feltételeket. Az előny, hogy hamis téziseket is felállíthatunk és magunk kell, hogy végiggondoljuk az eshetőségeket, de erősen mérgezi az, hogy a cselekmény miatt gyakran ránthatja ki a program alólunk a szőnyeget, és félkész információk alapján kell tippelnünk. Mindez könnyedén működhetne egy filmben vagy sorozatban, ahol a fogyasztó félrevezetése pont, hogy drasztikusabb katarzist eredményezhet, de egy ilyen jellegű videojátéknál a siker- és az általános élményt roncsolja csupán.

A játékmechanikai mélyrepülés mellett azonban briliáns a kivitelezés. Az egyik legjobb döntés – és elfogadom, hogy ez egyeseket összezavarhat –, hogy a különböző korokban ugyanazokat a színészeket láthatjuk más és más figurákat keltve életre. Amellett, hogy ez egy költséghatékony produkciós eszköz, a narratívában is indokolt: a koncepció elvégre az, hogy Haruka a körülötte lévőkkel képzeli el és játssza le a fejében a leírtakat, kitöltve az űröket és kilogikázva a konklúziókat. Hősünk a figurák által rá tett benyomások szerint castingolja a múlt alakjait, ami kiváló lehetőség arra is, hogy a színészek megmutassák, mennyire diverzek: az élen a Nanami Sakuraba és Yuuta Hiraoka által életre keltett párossal. Szintén briliáns, hogy a különböző korszakoknál jellemző helyszínekre kerülünk passzoló díszletekkel és öltözetekkel. Az sajnos kihagyott ziccer, hogy a cselekmény nem sző bele többet a kontextusból, és a külső változásokon túl nemigen tényező, hogy most épp mikor történt az eset, de ezzel együtt is sokkal változatosabbá és szórakoztatóbbá teszi az élményt. Bármikor előkapható egyébként egy idővonallal ellátott kisokos, ami azért ad egy kis körítést: itt megtudhatunk fontos történelmi és kulturális mozzanatokat, és okulhatunk mindenféle témában, érintve a történelmet, az irodalmat, a tudományt és a szokásokat. Ezen túl a történet is érdekes és elgondolkodtató, és nem túl nyomasztóan, hol drámával, hol érzelmekkel, hol kellő könnyedséggel tesz fel kérdéseket életről, halálról, a fiatalságról és megőrzésének áráról. Mindezt szerethető, érdekes és jól felépített karakterekkel, akik időnként ugyan furcsán reagálnak, de a főbb szálaik logikusak és érthetőek: legyen szó akár az áldozatokról, akár a tanúkról, akár az elkövetőkről. Erősen ajánlott egyébként eredeti, japán nyelven játszani, mert príma mindenkinek az alakítása.

A The Centennial Case: A Shijima Story tehát egy igazán különleges, különc és ellentmondásos szerzet lett. Kétlem, hogy kivitelezése és stílusa széles rétegekhez szólna, a megvalósítás pedig valószínűleg nem szólít meg újabb közönségeket – pedig a jó krimik tábora sosem lehet elég nagy. Ezen teljesen abszurd árazása sem segít, ugyanis tényleg csak a detektíves történetek szerelmeseinek éri meg ennyire beruházni, más pedig kétlem, hogy ekkora összeget adna (jogosan) egy ennyire specifikus igényeket kiszolgáló, felemás megvalósítású programért. Nem javít rajta sem, hogy semmi sem indokolja a többszöri végigjátszást, nem igazán vannak alternatív lehetőségek, és kevés játékmechanikai variáció van – bár van egy kifejezetten ötletes, sajnos alulreprezentált szegmens. E mellé társul azonban egy remek, izgalmas és elgondolkodtató történet kiváló produkciós értékkel és szuper, szerethető, diverz színészekkel, amely tényezőkből még többet hoz ki a stabil rendezés és az operatőri munka. Remekül megragadja az olyan klasszikusok műveit, mint Agatha Christie, Arthur Conan Doyle, Edgar Allan Poe,  Edogawa Ranpo, Seishi Yokomizo vagy Seichou Matsumoto. Szuperül ötvözi az egymásra ható kultúrák detektíves fikcióit, és egy ötletes történetet prezentál, amit a játékmenete sajnos csak visszatart. Ez az alkotás tipikus példája annak, ami sokkal, de sokkal jobban működött volna más formátumban: akár egy átgondoltabb videojátékként, akár egyáltalán nem interaktív formában. Kár érte, mert így több potenciális érdeklődőt idegeníthet el, mint amennyit magához vonz: pedig érdemes lenne sokaknak megtapasztalnia. Ettől függetlenül dícséretes a Square Enix részéről, hogy befektettek egy ilyen, ennyire japano-centrikus projektbe, amit ráadásul nem csak a szigetországban, hanem nálunk is kiadtak – csak az árazást és a megvalósítást nézték be.

(A játékot a Cenega biztosította tesztelésre. Köszönjük! Megvásárolható PS5-re és PS4-re a PlayStation Store-ból, ára 16990 Ft.)

Pozitívum(ok)

  • Izgalmas történet, remek filmes elemek, szuper ötletek

Negatívum(ok)

  • Felhabosított játékmenet, a saját logikával szembemenő kivitelezés, jobb lett volna nem játékként
7/10
Látványosság: Kiemelkedő
Játszhatóság: Átlagos
Szavatosság: Átlagos
Zene/Hang: Kiemelkedő
Hangulat: Kiemelkedő

martin beleszól:

1 hozzászólás

Hozzászólás

  1. Tekintettel arra, hogy teljesen rá vagyok a az Ace Attorney és tsai.8Danganronpa, Nonary Games) ra cuppanva, ezt tuti beszerzem. 🙂 Köszi a tesztet, kell az ilyesmi mint a falat kenyér.