Generic selectors
Csak
Keresés címben
Keresés a tartalomban
Post Type Selectors
Keresés a fórum hozzászólások között
Keresés a fórum témákban
Kategória szerinti szűrés
Classic PlayStation
Comix
E3
EA Play Live 2020
EA Play Live 2021
Esemény
Future Games Show: Gamescom 2020
Future Games Show: Spring Showcase
Gamescom
Gamescom 2020
Gamescom 2020 Opening Night Live
Gamescom 2021
Gamescom 2021 Opening Night Live
Heti hírösszefoglaló
Hírek
Komment
Nacon Connect
New Game+ Expo
Nyereményjáték
PlayStation 5 Showcase
PlayStation Indies
PlayStation Network
PlayStation.Community
Podcast
PS5 Future of Gaming
PS5 Tudtad?
PSC Gyorsszavazás
State of Play 2020. augusztus 6.
State of Play 2020. február 25.
Stream
Summer Game Fest
Szavazás
Techno
The Game Awards
The Game Awards 2020
Tokyo Game Show
Tokyo Game Show 2020 Online
Tokyo Game Show 2021
Ubisoft Forward
Videó

Teenage Mutant Ninja Turtles: The Cowabunga Collection (PS5, PS4, PSN)

Pizza, kultúra, teknő, nosztalgia.

A nosztalgiázás már különálló piaci üzletággá nőtte ki magát, akár új alkotások nyúlnak vissza a közkedvelt klasszikusok stílusához, akár régi gyöngyszemek térnek vissza valamilyen formában. A ’80-as évek végének, illetve a ’90-es éveknek egyik meghatározó, tagadhatatlanul zeitgeistos produktuma volt a kezdetben paródiának indult Tini Nindzsa Teknőcök, és azon túl is annak animációs tévésorozata. A pizza imádó, reneszánsz festőkről elnevezett mutáns harcművész teknősbékák a sztereotip amerikai és japán áramvonalak összegyúrásával meghódították a közönséget, így elkerülhetetlen volt, hogy videojátékos formában lássanak napvilágot. A japán, akkor még a fejlesztésben aktív Konami rengeteg, főleg „megyünk és ütünk” féle beat ’em up terméket készített, amik közül most 13-at csokorba szedve dobott újra piacra, ezúttal a Disney kollekciókért is felelős Digital Eclipse gondozásában. Az eredmény a Teenage Mutant Ninja Turtles: The Cowabunga Collection, ami nem csupán egy játékpakk, ami odaadással és szeretettel készült, hanem egy komoly erőfeszítés a videojátékok megőrzéséért, egy archívum, ami a rajongóknak és érdeklődőknek egyaránt pazar lehet.

Az elérhető 13 videojáték valójában nem pontosan annyi, mert esetenként inkább alternatív verziókról vagy portokról van szó – bár ezzel együtt is impozáns kollekció. Ezen kívül elérhető mindegyiknek a japán és nyugati kiadása, plusz extra beállítások a teljesítmény stabilizálásához (ami a NES-es villódzásnál kötelező) és a gördülékenyebb játékmenethez. Ezek kőkemény, gyakran igazságtalan játékok, ahol tökéletesen kitűnik a kreatív képi világ és ötletes tervezés, valamint az üzleti megközelítés a játékidő maximalizálásához és az értékes pénzérmék elnyeléséhez (utóbbi a játéktermi mókáknál). Ráadásul akkoriban még nem volt annyi megjelenés, így a kíméletlen nehézség nem volt annyira szembetűnő, és nem tűnt annyira időrablónak, mint napjainkban. Ezért is nagyon hasznos a visszatekerés lehetősége, valamint az, hogy bármikor készíthetünk (sajnos csak egy) mentést. Komoly könnyítés a sokszor igazságtalannak ható kivitelezések miatt, amik akár a játék legelejére is visszadobhatnak minket. Az átlagos és klasszikus kalandokról részletesebben írok a továbbiakban, viszont előtte még az archívumra külön kitérek.

Egyszerűen bámulatos, hogy mennyi dokumentációt és kapcsolódó anyagot sikerült belepasszírozni ebbe a csomagba! Az alkotások beszkennelt dobozai mellett korabeli magazinok és hirdetések is helyet kaptak, plusz eredeti, még kézzel rajzolt tervezési dokumentumok a pályákról, az ellenségekről, a karakterekről és a mozdulatsorokról. A videojátékok történelme iránt csak kicsit is érdeklődőknek is hatalmas tudásadag még úgy is, hogy sok japánul van, és fordítás nincs hozzájuk. Elérhetők azonban a dobozokban kínált eredeti használati útmutatók, extra tanácsok és tippek, a megjelent képregények borítói, pillanatképek az animációs sorozatból, plusz egy halom hallgatható zene. Az újságoknál egyébként kifejezetten vicces, hogy a licencek miatt egyes szegmenseket kiemeltek, így egy nagy fehér oldalon viríthat vígan az aktuális teknőcös játék és a Metal Gear Solid (ami szintén Konami) promója. A szövegezés egyébként nagyon ’90-es évek és elképesztően marketingszagú, ami még különlegesebbé teszi az egészet az alliterációk, szóviccek és a vagányságról áradozó szavak túltengése miatt. Hasonló a helyzet a magazinokkal és reklámokkal: imádni való időkapszulák egy letűnt korból, ahol még fizikai formában hirdettek videojátékokat lapokban, akár több oldalon keresztül. Elképesztően átfogó archiválási erőfeszítésről tesz tanúbizonyságot a program, akár kulturális, akár tervezési aspektusból nézzük, és ennél már csak az tehette volna teljesebbé, ha interjúkat készítettek volna az eredeti készítőkkel. No, de jöjjenek maguk a játékok!

Teenage Mutant Ninja Turtles (1989, NES)

Ez az 1989-es móka még nem is a későbbi, hagyományos beat ’em up műfajt képviselte, hanem egy oldalnézetes, ugrálós-harcolós megközelítéssel járult hozzá a Nintendo Entertainment System felhozatalához. A Konami programja egyike az animációs Tini Nindzsa Teknőcök sorozat első adaptációinak, megjelenésekor pedig a széria már második évadját taposta: így érthető, hogy miért lett óriási siker. Hőseinknek hat pályán kell átvergődnie magát, amik egy részén felülnézetben közlekedhetünk, útvonalat keresve a legyőzendő főgonoszhoz. Kissé furcsa egyébként, hogy itt még nem dominál a zenei aláfestésben a klasszikus főcímdal, valamint az egyéb, jellegzetes zenék. A kaland kezdeti, nosztalgikus báját azonban hamar leváltja a frusztráció a nehézkes kezelés, a folyton újratermő gonoszok, a gyakran kiismerhetetlen ellenségleosztás, az alapbeállításon sűrű képernyőkön zajló akadás és az általános könyörtelenség miatt. Ötletes és jópofa a felépítése, és vagány, hogy mind a négy hőst – sőt, még verdájukat is – irányíthatjuk, ahogy az is, hogy támadásuk is eltér és spéci fegyvereket is felszedhetünk velük. A modernizált, például visszatekerés és mentés funkciók nélkül teknős legyen azonban a páncéljában, aki végigcsinálja. Ez főleg igaz a végére, ahol teljesen elszáll a nehézség. Igazi gyűjtődarab, aminek valódi értéke történelmi kontextusban fedezhető fel, mai szemmel ugyanis kevés örömöt lehet lelni mind a pályatervezés, mind a játékmenet tekintetében, még a rövid, kb. másfél-két órás játékidő ellenére is.

Teenage Mutant Ninja Turtles (1989, játékterem)

Szintén 1989-ben látott napvilágot a játéktermeket letaroló püfölde, amiben akár négyen eshetnek neki Zúzónak és csatlósainak, ismét April O’Neil és Szecska mester megmentésére indulva. Az igazán kezdetleges, kétgombos játékmenetet a monotonitásból leginkább változatos környezete rántja ki, ami kora ellenére is pazar grafikát produkál. A nagyjából 30-40 perc alatt abszolválható móka a maga idejében csak nyelhette az érméket, nem csak népszerűsége, de galád húzásai miatt is, most azonban egy gombnyomással pumpálhatjuk bele a virtuális tallérokat. Meglepő módon még szinkron is kapott helyet, ami kifejezetten jópofa. Az előző programmal szemben ez egy könnyedebb darálás, és egyfajta előfutára a későbbi fejleményeknek, amibe akár négyen is bele lehet vágni, hogy képviseltesse magát a teljes teknőcbrigád. Kellemes ellenség-adagolással, kiismerhető főgonoszokkal, vagány képi világával jó kis kikapcsolódás.

Teenage Mutant Ninja Turtles II: The Arcade Game (1990, NES)

Az előző móka „gonosz ikertestvére” gyakorlatilag a játéktermi verzió otthoni konzolos portja, ami szinte minden szempontból gyengébb lett. Kibővítették ugyan pár jópofa pályával, a háttér módosulása és az új ellenségtípusok semmit sem érnek az elképesztően monoton, igazságtalan és vontatott játékmenettel szemben. Az ellenségek száma több mint duplája, ami teljesen megakasztja az egész móka ütemét, amit a gyengébb, színszegényebb grafika és az extra beállítások nélküli különféle vizuális hibák – pl. átlátszó, „vibráló” karakterek – csak tovább tetéznek. Ezt ráadásul csak ketten lehet nyomni, így a teljes páncélos pofonosztás sem valósulhat meg. Irritáló, bosszantó jellege miatt csak az acélos türelműeknek ajánlanám, még a könnyítő „csalásokkal” együtt is – vagy ha igazán elkötelezett kutatója vagy a videojátékos történelemnek.

Teenage Mutant Ninja Turtles: Fall of the Foot Clan (1990, Game Boy)

Ez a monokróm móka kézi konzolra vitte a négyest, egy rövid, pár 5-7 perces pályából álló túrát kínálva a korabeli (és persze új) érdeklődőknek. Nem túl meglepő módon ismét Aprilt kell megmenteni a gonosz nindzsaklántól, ehhez pedig síkban közlekedve kell szétverni az ellenségeket. Nincs túlbonyolítva a játékmenet, de ennek köszönhetően egy puritánabb és teljesíthetőbb élményt kapunk, szimpla főgonoszokkal a szakaszok végén. Sőt, időnként egy-két meglepően jó animáció is beköszön, pláne a kort és a technológiát figyelembe véve.

Teenage Mutant Ninja Turtles: Turtles in Time (1991, játékterem)

A ’89-es alkotás folytatásában egy szórakoztatóbb, és valamennyire összetettebb időutazós kalandra indulhatunk akár négyen, miután Zúzó és csatlósai elrabolják New York ikonikus Szabadság-szobrát. Pár bevezető pálya után prehisztorikus időkben küzdhetünk velociraptorokon lovagló nindzsákkal, később pedig még a jövőbe is ellátogathatunk. Komplexebb animációk és mozdulatok – kifejezetten vagány, ahogy a képernyőhöz hajíthatjuk a gonoszokat –, egy aránylag teljesíthető nehézség (bár persze a maga idejében ez is a pénznyelésre szakosodott) és a színes, változatos képi világ egy kifejezetten jó órát (vagy ha újrajátsszuk, többet) garantál.

Teenage Mutant Ninja Turtles II: Back from the Sewers (1991, Game Boy)

Ebben a kézi konzolos folytatásban ismét fekete-fehérben indulhatunk a megszokott galádok ellen, hol hagyományos 2D-ben, hol egy picit szabadabban mozogva a különféle pályákon. A kezdeti – a körülmények közötti – kellemességet fokozatosan váltja a frusztráló megvalósítás, ahol a komoly izommemória és az emberfeletti reflexek (meg persze a visszatekerés) az egyetlen járható út. Jópofák a minijátékok, ahogy az is, hogy a kikapott csapattagokat ki kell menekíteni egy főgonosztól, ha szeretnénk, de utóbbit lehetetlen „szabályosan” kiiktatni, így csak a mazochizmusturizmus miatt éri meg. Amennyivel hosszabb, annyival galádabb ez az epizód, mindent egybevetve pedig elődje a nyerő: rövidebb és egyszerűbb, de nem kell miatta teknőt tépni.

Teenage Mutant Ninja Turtles III: The Manhattan Project (1992, NES)

Ugyan játékmechanikája az előző NES-es epizódból merít, ami pedig már maga is a játéktermit emelte át, ezúttal nem egy adaptációról, hanem egy teljesen új kalandról van szó. Zúzó teljes Manhattant a levegőbe emeli, hőseink pedig elindulnak leverni különböző pályákon keresztül. A speciális beállítások élsimítása és finomhangolása nélkül azért itt is döcögősebb élményről van szó, de összességében egy szórakoztató kiruccanás, ami a maga idejében kényelmesen lovagolta az animációs sorozat ötödik hullámát. A karaktereknek egyedi speciális képességeik vannak, amiket csak életenergiáért lehet bevenni, ami ötletes taktikázásnak adhat helyet. Kevésbé fantáziadús, mint az időutazós móka, de beépít jó pár rajzfilmbeli, vagy épp figuraként kiadott gonoszt ahhoz, hogy elég változatos legyen az a pár, a vége felé már természetesen idegőrlő óra, amit eltöltünk vele – egy cimborával pedig sokkal élvezhetőbb az egész.

Teenage Mutant Ninja Turtles IV: Turtles in Time (1992, SNES)

Ez a korábbi, játéktermi alkotás otthoni konzolos változata, a Super Nintendo Entertainment System adta lehetőségek kihasználásával: látványos színkavalkáddal és egy-két spéci, az eredetiben nem szereplő pályaszakasszal. Az egyik futurisztikus résznél például szemben, és nem oldalra haladhatunk, egy másik etapnál pedig egy új főgonosszal küzdhetünk meg. A címadása Európában tréfás, mert egyrészt tartani akarták az otthoni epizódok számozását, de azt nem vették figyelembe, hogy nálunk a harmadik meg sem jelent.  A kb. 30-45 perces kaland hozza, amit „kinti” testvére, és általánosságban egy jól összerakott, szórakoztató kaland ötletes és egyedi mozdulatokkal, az időutazásba azonban csak ketten (és nem négyen) vethetik bele magukat.

Teenage Mutant Ninja Turtles: The Hyperstone Heist (1992, Sega Genesis)

A Konami első próbálkozása a Sega Genesis hardveren egy összeollózott remix, ami pár újítással is készült, főleg a pályák terén. Ezúttal Zúzó lekicsinyítette Manhattant és a szerencsétlen Szabadság-szobrot a címadó hiperkővel, így a mutánsok ezért indulnak ellene. Főleg az időutazós móka játékmenete és stílusa lett átemelve, valamint ebből és az első játéktermes kalandból ismerős terepek várnak minket: a legfőbb friss tartalom egy új dódzsó egy igazán irritáló főgonosszal; valamint egy szegmens, ahol a korábbi galádokat kell egymás után lezúzni. Ha kronológiai sorrendben játszol és idáig jutottál, akkor sok újat nem fog nyújtani a hagyományos püfölésen túl. A rutinosok könnyen és gyorsan átmehetnek rajta, főleg, mert kevés rövid etapból adódik össze.

Teenage Mutant Ninja Turtles III: Radical Rescue (1993, Game Boy)

A hordozható trilógia fináléja a leggrandiózusabb, persze a kézi konzolos viszonylatokhoz mérten. A 2D-s akció-platformer mert más lenni, és valójában egy korai Metroidvania. Sőt, még a műfajt meghatározó, szintén a Konami által kreált, 1997-es Castlevania: Symphony of the Night előtt jelent meg, így a meghatározás kissé anakronisztikus: nevezzük „Turtleoidnak”… A kezdetben Michaelangelót irányítjuk, aki épp pizzáért ment, amikor a többiek elindultak megmenteni a (nyilván) újra elrabolt Aprilt – de őket is fogságba ejtette Zúzó. A nuncsakus teki propellerként tudja forgatni fegyverét, amivel el tud érni a szimpla ugrással nehezen megközelíthető helyeket. Célja legyőzni az első főgonoszt és megkaparintani egy kulcsot, amivel felszabadíthatja Leonardót, aki pedig fúrni tudja a gyengébb talajt. Raphael a páncéljába bújva válik sérthetetlenné és férkőzik be szűk helyekre, míg Donatello képes a falakon mászni. A folyton bővülő gárda így mind sajátos technikáit tudja bevetni ahhoz, hogy eljussanak újabb helyszínekre az aránylag sok, összekapcsolt pályából álló világban. Érdemes azonban kis segítséget nézni hozzá, mert a térkép az útvonalakkal nem segít, és rengeteg felesleges baktatás jár azzal, ha rossz fele indulnánk. A környezet nem túl változatos, és igazán szemét tud lenni az ellenségek újratermése és mesterséges intelligenciája, de még így is egy szórakoztató és meglepően komplex élmény, főleg a technikai korlátokat figyelembe véve.

Teenage Mutant Ninja Turtles: Tournament Fighters (1993, SNES)

A csomag különlegessége még ez, illetve a következő két móka, amik címe ugyan megegyezik, valójában teljesen más programokról van szó, amiket műfajuk köt össze: ezek verekedős alkotások, amik fő ihlete a Street Fighter II volt. A játékok a tipikus szabályokat követik: kétfős összecsapások két győzelemig, egyszerű ütések, rúgások és dobások, ahol a cél reagálni a másik mozdulataira vagy kikerüléssel, vagy hárítással – plusz időkorlát, hogy ne tartson a végtelenségig.

Időrendileg a SNES-es változat jelent meg először, pár nappal előzve meg Japánban a genesisest, és szerintem ez a legélvezhetőbb. A sztori módban a négy teknőcnek meg kell mentenie Aprilt (ezredjére) és Szecska mestert (szintén), Kariatol, Zúzó egyik legnagyobb csatlósától. Hőseink hőlégballonnal járják a vagány, részletes helyszíneket, hogy legyőzzék ellenfeleiket. A felújított verzióban a 10, változatos alapkarakter mellett a korábban csak ellenfélként elérhető főgonoszokat is ki lehet próbálni, kiismerve szépen animált mozdulataikat. A sztori módba sajnos nem került bele, de a sima bajnokságoknál még egy szupertámadás is helyet kapott, ami egy extra taktikai réteggel keni meg az élményt.

Teenage Mutant Ninja Turtles: Tournament Fighters (1993, Sega Genesis)

A szigetországban pár nappal később, míg Amerikában és nálunk szinte teljesen egy időben jött ki a Sega Genesisre gyártott változat, amiben egy teljesen egyedi felhozatallal eshetnek egymásnak a játékosok: benne van például a mindenhol máshonnan gyanúsan hiányzó hokimaszkos Casey Jones; plusz Sisyphus, egy teljesen egyedi karakter, aki egy óriási szarvasbogár. Itt a tekik a történet szerint az X dimenzióban keresik a Krang által elcsent mesterüket, hogy vele és Karai-jal is összecsaphassanak – meg a dinoszaurusz Triceratonnal.

Teenage Mutant Ninja Turtles: Tournament Fighters (1994, NES)

A Konami utolsó NES-es játéka a trió leggyengébb része is, ami érdekes módon Japánban meg sem jelent. Ugyan a képi világ ötletes, és igyekszik kihozni a legtöbbet az „ógenerációból”, az új konzolokkal sem dinamikában, sem kezelésben, sem színvariációban nem tudja felvenni a versenyt. Egyedi karakterek (meg Casey Jones ismét) itt is felbukkannak, miközben a mutánsaink egy bajnokság keretein belül akarják egymás között lebokszolni, hogy ki a legérdemesebb, hogy összecsapjon Zúzóval. Egy jópofa ötlet, hogy a csaták közepén érkezik egy bónusz tűzgolyó, amit fel lehet venni: ezzel egy speciális támadást tudunk végrehajtani.

A Teenage Mutant Ninja Turtles: The Cowabunga Collection egy tartalmas, jól összerakott és átgondolt gyűjtemény, ami elsősorban a nosztalgiázó rajongókat, illetve a videojátékos történelem szerelmeseit célozza meg. Mivel a beat ’em up műfaj épp most éli reneszánszát, nem is a játékok minősége az igazi érték itt, hanem inkább elérhetősége ebben a formában, ezekkel az extra lehetőségekkel. Ha a játékélmény vonz és nem az archívum, akkor jobban jársz a nemrég megjelent Teenage Mutant Ninja Turtles: Shredder’s Revenge-dzsel, ami ezeknek a szellemiségét fejlesztette tovább – vagy persze bármelyik ütős, modern kalanddal. Még ezzel együtt is azonban megvan a helye ennek a csomagnak, csak érdemes átgondolni, hogy pontosan mit vársz tőle, és miért csapnál le rá. Ha a fent részletezettek alapján úgy érzet, hogy téged ez érdekelhet, akkor viszont ne habozz: nem tudsz hibázni vele.

(A játékot a Cenega biztosította tesztelésre. Köszönjük! Megvásárolható a PlayStation Store-ból, ára 13990 Ft.)