Generic selectors
Csak
Keresés címben
Keresés a tartalomban
Keresés hírekben
Keresés cikkekben
Keresés a fórum hozzászólások között
Keresés a fórum témákban
Kategória szerinti szűrés
Classic PlayStation
Comix
E3
EA Play Live 2020
Esemény
Future Games Show: Gamescom 2020
Gamescom
Gamescom 2020
Gamescom 2020 Opening Night Live
Hírek
Komment
Nacon Connect
New Game+ Expo
Nyereményjáték
PlayStation 5 Showcase
PlayStation Indies
PlayStation Network
PlayStation.Community
Podcast
PS5 Future of Gaming
State of Play 2020. augusztus 6.
Stream
Summer Game Fest
Szavazás
Techno
Tokyo Game Show
Ubisoft Forward

VictorVance

Álom doktor

2020.02.07. in

Stephen King egy rajongói szavazás alapján 2013-ban végül megírta egyik korai regényének, a méltán zseniális és örök klasszikus Ragyogásnak a folytatását – és ez enyhén szólva is képtelen, ha nem egyenesen hülye ötletnek tűnt már első hallásra is. Az Álom doktor viszont összességében, ha nem is ért fel az eredetihez (jól lehet, szerencsére nem nagyon voltak ilyen szándékai), tisztességes második epizódnak bizonyult, vagy inkább egy frappáns hozzátoldásnak, egy regény-hosszúságú epilógusnak, talán legjobb művéhez. Szó, ami szó, jó könyv volt – főleg úgy, hogy King a nagy kijózanodása óta (azaz úgy kb. a ’90-es évek óta) nemigen írt olyat. Ettől függetlenül kevesek fejében fordult meg egy lehetséges filmadaptáció megszületésének legcsekélyebb esélye, és voltak olyan idők, amikor már a horror királyának neve sem csengett annyira acélosan filmes körökben, mint a fénykorban. De ugorjunk előre néhány évet a jelenbe, azaz abba a korba, amikor az Álomgyár új és eredeti ötletek híján szinte csak régi klasszikusok felmelegítésével foglalkozik, mindent a nosztalgiára alapoz, és legtöbbször már-már görcsösen akar megidézni egy letűnt korszakot, annak minden bájával és cukormázával együtt. Ehhez még vegyük hozzá, hogy az Aznak köszönhetően az utóbbi néhány esztendőben újra divatba jöttek a King-adaptációk, és meg is kapjuk az Álom doktor filmváltozatát – a nyomós okkal együtt, amiért mindenképp el kellett készülnie. A többi hasonszőrű folytatás- és nosztalgiafilmmel ellentétben jóval több mindennek kellett megfelelnie egyszerre, mint ilyenkor általában, és emiatt a vele szemben támasztott óriási elvárások, illetve az előzmények és az írásos alapanyagok árnyékai alatt kifejezetten könnyű volt összeroppanni – nem is lett volna túlzottan meglepő, ha valami ilyesmi kerekedett volna ki az egészből.

Mivel egyrészt ott van a regény, amit elbeszélésmódja és terjedelme miatt (mint a legtöbb King-szerzeményt) elég nehéz adaptálni, másrészt ugye Stanley Kubrick 1980-as Ragyogása is Damoklész kardjaként lebeg az Álom doktor felett, és akkor még szót sem ejtettünk magáról Kingről (nyilván ott sertepertélt a forgatáson, és rajta tartotta vigyázó szemét saját gyermekén), aki már a bemutatója óta ekézi azt a filmet, és nem győzi úton-útfélen újra és újra elmondani, hogy mennyire utálja – azt, amit elvileg az Álom doktornak folytatnia kellene. Mike Flanagan, a HushA Hill-ház kísértetei, és (az amúgy szintén King-adaptáció) Bilincsben rendezője azonban remekül megoldotta a feladatot, mi több, bátran kimerem jelenteni, hogy olyan bravúrt hajtott végre az Álom doktorral, ami legutoljára (már ha szigorúan azokat a folytatásokat nézzük, amelyek régi és elismert, nagy becsben tartott klasszikusokhoz készültek, hosszú évek elteltével) Denis Villeneuvenak sikerült a Szárnyas fejvadász 2049-cel. A film minden egyes képkockáján érezni, hogy Flanagan nem csak hatalmas rajongója, hanem nagy tisztelője is Kubrick Ragyogásának, és mivel ez (ahogy számtalanszor bebizonyosodott már) önmagában még nem lenne elég, a rendező szerencsére nem úgy állt hozzá a folytatáshoz, hogy az az eredeti filmre építve majd úgyis elviszi a hátán a produkciót, és nem pusztán a nosztalgiára fűzte fel a koncepciót (ami mondjuk ki, lényegében csak arról szól, hogy gyerekkori élményeinken és emlékeinken keresztül akarnak minket hülyének nézni, és eladni valamit, ami kívülről szépnek látszik, de belül kong az ürességtől), ehelyett egy önálló történetet mesél el, mely egyszerre képes működni a Ragyogással együtt és attól függetlenül is – sőt, leginkább úgy.

Az Álom doktor valójában Danny Torrance megváltástörténete, aki a Ragyogás eseményei után több évtizeddel gyakorlatilag hajléktalanként tengődik napról napra, miközben menekül önmaga elől, egyenesen a pohár fenekére, mivel megboldogult (?) apjához hasonlóan ő is kőkemény alkoholista lett, aki képtelen megtalálni a helyét a világban, és emellett még a múlt árnyai és szellemei is folyamatosan kísértik. Végül hosszú vándorlás után mégiscsak rátalál a számára legtesthezállóbb hivatásra, amikor egy olyan kórházban kezd el dolgozni, ahol különleges képessége használatával (ami idővel a kor, az alkohol és a szándékos elnyomás miatt egyébként sokat fakult) haldokló embereket segít át a túlvilágra. Ismét évek telnek el, és Danny élete újabb érdekes fordulatot vesz, amikor megismer egy tinédzser lányt, aki szintén birtokában van a „ragyogás” képességének – és akitől ezt egy sötét és kegyetlen szekta minden áron meg akarja szerezni.

Ahogy anno nagy feladat hárult a regényre (hiszen a Ragyogást nem csak King, de minden idők egyik legjobb és legnépszerűbb könyveként tartják számon), úgy hárult nagy feladat az Álom doktor filmváltozatára is, ahol meg Kubrick kreálmánya szolgált óriási kihívásként. Az a film, amely sokak szerint a valaha készült legfélelmetesebb horror, de ha ez az állítás nem is állja meg teljes mértékben a helyét, minimum egy olyan kultklasszikus lett, ami menthetetlenül átszőtte az adott műfaj ikonográfiáját, ennek okán mind felülmúlni, mind pedig folytatni minimum lehetetlen. Flanagan a cselekmény kétharmadában nem is próbálkozik ezzel, helyette egy saját jogán létező történetet akar elmesélni, ami bár rengeteg szállal kötődik az előzmény könyves és filmes verziójához is (őszintén szólva ezeket a kötődéseket, illetve flashback-jeleneteket nem is nagyon lehetett volna kihagyni), tulajdonképpen a nagyszerű előd nélkül is teljesen értelmezhető. Emellett tud annyira érdekes és izgalmas lenni, hogy ne egy eredetin élősködő, levakarhatatlan fekete foltként, vagy egy nosztalgia-feelinget utolsó lélegzetéig kicsavaró parasztvakításként gondoljunk rá. Az erőtlen, ötlettelen és leginkább az eredeti mű sikerét meglovagolni akaró pénzhajhász folytatásfilmek már évtizedek óta megvetették a lábukat Hollywoodban, manapság viszont ebből is kinőtt egy olyan mutálódott alfaj, amely még meg is akarja magyarázni az eredeti minden rejtélyét, kérdését és megfejthetetlen elemét – akinek van egy kis képzelőereje, az belegondolhat, hogy a Kubrick-féle Ragyogás esetében (amelynek többek közt pont ez a megfejthetetlen kisugárzás az egyik legnagyobb pozitívuma) milyen fényt vetne egy ilyen túlmagyarázás a folytatásra, no meg az előzményre is.

Flanagan azonban ügyesen lavírozik a nosztalgia és a különállóság farvizén: úgy idézi meg a Ragyogást (a könyvet és a filmet is), hogy közben maximálisan tiszteletben tartja, közben pedig nem felejti el a folytatás saját történetét mesélni. Felhasznál bizonyos elemeket a klasszikusból, de egy sor új motívummal gazdagítja annak univerzumát. Amíg az eredeti történetet átitatta az a hiábavalónak tűnő küzdelem, amit King folytatott az alkohol ellen, az Álom doktor már egy jóval komolyabb, nyugodtabb és megfontoltabb író szerzeménye volt, ami nem feltétlenül jelent jobb (vagy akár jó) könyvet is, de ebben a kivételes esetében jól állt a végeredménynek a „ragyogás” képességének az öregedéssel kéz a kézben járó elgyengülése, valamint az ember lelkére ránehezedő múlt megnyomorító hatása, ami – ha nem tudunk túllépni rajta, és nem vagyunk képesek azok maradni közben, akik valójában vagyunk –, akkor egész hátralévő életünkig gyötörni fog. Ezen témák következtében persze magától értetődik, hogy az Álom doktorban (a Ragyogás-filmmel ellentétben) jobban előtérbe kerül a „ragyogás”, mint különleges, természetfeletti képesség, annak forrásával, működési elvével, eszközeivel, különböző verzióival és egész mibenlétével együtt – szóval: magyarázni kell, nincs mese. Flanagan, ha már elkerülni nem tudta ezt, legalább megpróbálta kihozni a lehető legjobbat a dologból – sikerült is neki. Ahelyett, hogy végigmenne a Ragyogás minden fontos és kevésbé fontos pontjain és kérdésein, csak hogy sorban megválaszolja őket, inkább intelligens, sajátos és szürreális filmnyelvi eszközökhöz nyúl. Nem szavakon és mondatokon keresztül mutatja be őket, hanem egy sor, gyönyörű képi világgal operáló, nagy műgonddal leforgatott jeleneten keresztül tárja elénk eme természetfeletti adományokkal (vagy átkokkal, nézőpont kérdése) rendelkező emberek telepatikus, gondolatolvasós, elmekontrollos és testen kívüli ténykedéseit.

Aztán, mikor Flanagan már eleget bizonyított, belök egy hegynyi méretű szénkupacot a nosztalgiavonatba, és úgy rákapcsol, hogy onnantól kezdve egy pillanatra sincs megállás. Elérünk az utolsó negyven perchez (természetesen érdemesebb a rendezői változatot nézni, ami harminc perccel hosszabb, mint az eredeti, azaz a játékidő nagyjából három órára rúg), és a Panoráma Hotelhez, ami nyilván gigantikus ziccer, és egyszerűen tényleg nem lehetett figyelmen kívül hagyni („Az élet egy körforgás, és van, hogy többször visszatérünk ugyanoda”). Egy csapásra megidéződnek az ismerős kameraállások, felcsendülnek a jó öreg dallamok, egymást követik az eufóriát okozó audiovizuális ingerek, lassan elszánkázunk a Sziklás-hegység megszelídíthetetlen vidéke felett, és máris a hírhedt szálloda előterében, halljában, báltermében és szobáiban vagyunk, csak most negyven évvel később. Körsétát teszünk a múlt egy kis darabkájában, mindezt Danny szemein keresztül, akit nem mellesleg Ewan McGregor tőle elvárható profizmussal személyesít meg – méltó párja Rebecca Ferguson, aki ezzel a szereppel sikeresen beírta magát az utóbbi évek legkarizmatikusabb antagonistáinak nagykönyvébe. Ez kérem hölgyeim és uraim, igazi, hamisítatlan, minden igényt kielégítő hibátlan fan service, jobbat kívánni sem lehetett volna! Flanagan Álom doktorral nyilván nem fogja úgy újraértelmezni a műfajt, mint tette azt Kubrick a Ragyogással, az is biztos, hogy nem fogjuk hasonló áhítattal emlegetni a nevét majd hosszú évek múlva is, és nem válik belőle olyan halhatatlan hivatkozási alap, mint elődjéből. Nem több egy precízen felépített és megszerkesztett alázatos folytatásnál – de annak zokszó nélkül tökéletes.

Az Álom doktor büszkén és nagyszerűen emelkedik ki az ötlettelen rókabőr-szagú folytatások csapnivaló posványából egy olyan magasságba, ahová eddig csak a Szárnyas fejvadász 2049 és a legutóbbi Halloween jutott el. Remek ritmusérzékkel, a mostani átlagfilmeknél lényegében sokkal lassabb tempóval építkező, néha-néha Kubrick zsenialitását idéző produkció, amely remek és követendő példát mutat arra, hogy milyennek kellene lennie egy régi, nagyra becsült mozgóképes klasszikus hosszú évek múltán elkészült folytatásának. Bárcsak mindegyik legalább ennyire jó lenne…

Bad Boys II – Már megint a rosszfiúk

2020.01.18. in

Bad Boys II – Már megint a rosszfiúk (Bad Boys II – 2003)[1]Szerintem a többségnek egyáltalán nem mondok újat azzal, és talán még a legnagyobb rajongók is vita nélkül elismerik azt a vitathatatlan tényt, hogy Michael Bay egy óriási seggfej. Meglátszik ez filmjeinek nagy részén is (különösen mostanában), amelyek legtöbbje tényleg felér minimum egy 9/11-hez hasonló merénylettel a kritikusok, a sznobok, a nagy utálók, a jóízlés, meg úgy minden olyan ellen, ami az ő megalomán, epilepsziás rohamtól vergődő, ha lehet ezt mondani „korlátolt” elméjében maga az ellenség, a hatalmas patás ördög, aki nem hajlandó megérteni és elismerni az ő, általa valószínűleg mesterinek, non plus ultrának gondolt életművét. A Bad Boys II-t sem lehet másképp értelmezni, mint egy C4-es plasztikbombába csomagolt hadüzenetet, amelyben Bay full bunkó üzemmódba kapcsolva tarol le mindent, ami normális, szent és sérthetetlen a filmiparban, meg úgy en bloc az emberi értékrendszerben. Olyan vehemens, fej- és észnélküli tempóban, annyira erkölcstelenül, gátlástalanul, tahó módon és brutális stílusban tálalva, hogy a kritikusok kihányják a belüket is, a szemérmes nézők és az érzékeny mimózalelkűek elszörnyülködjenek, és szívükhöz kapjanak, a kisgyermekes szülők pedig kiakadva, sápadt arccal fogják be a kis trónörökös összes szemét és fülét. Mert a Bad Boys II-nél nagyobb és suttyóbb trollkodást (különösen a nyári blockbusterek világában) nem nagyon élt még Hollywood.Most mondhatnám azt, hogy Bay akkoriban még ismerte az arányokat, és tudta is megfelelően keverni őket, de… a fenébe, mondom is! Mert az egyébként is bevett dolog, hogy egy hosszú karriert megért rendező idősebb korában talán már nem készít annyira jó és nívós filmeket, mint pályája elején, és ebből egyenesen következik az, hogy vagy ennek ellenére is képes értékelhető, de másmilyen munkákat letenni az asztalra, vagy eltűnik a csapnivaló produkciók süllyesztőjében, de Baynél, aki gyakorlatilag karrierje során, egy-két kivételtől eltekintve csak buta zúzásokat csinált, egy kicsit máshogy nyilvánult meg. A Bad Boys első része karrierindító filmnek még egész jó volt, ezt követte A szikla, messze a legjobb és legérettebb rendezése (mindmáig rejtély, hogyan tudta ezt így, ilyen jól összehozni), amivel szintet is léphetett volna, de ezt követte az Armageddon és a Pearl Harbor, amik bár pénzügyileg óriási sikerek lettek, a kritikusok nem győztek rájuk tüzet okádni. De direktorunkat sem kellett félteni, mert ezután, válaszként a rengeteg sárdobolásra, csak elegánsan felmutatta a középső ujját, ezzel közölve, hogy mindenki elmehet a jó büdös picsába. És bármennyire is meglepő, tényleg voltak olyan idők, amikor ez baszottul jól működött. Mondjuk már az Armageddon is messziről szaglott a férfitesztoszterontól, a férfigiccstől és a „mindenki bekaphatja” attitűdtől (most komolyan, mondja azt valaki, hogy nem ez a ’90-es évek legnagyobb, legvagányabb kultfilmje, ami mellesleg nyíltan felvállalja, hogy rossz), de a Bad Boys II olyan pusztító hadjárat a jóízlés ellen, hogy a fal adja a másikat. És mégis: kicseszett szórakoztató!Ugye van az a népszerű meglátás, hogy Bay valójában a serdülő tiniknek készíti a filmjeit. Tudjátok, annak a pattanásos, magömléses korosztálynak, akik reggeltől estig nyomják a videojátékokat, mindig minden helyzetben lazának és menőnek akarnak tűnni, akiknél feszt üvölt max hangerőn a rap- és rockzene a hifiből (bár a Bad Boys II idején ennek a két műfajnak az együtt említése a legtöbbeknek dekódolhatatlan volt), és már bőven érdeklődnek a női nem iránt, és ezt a falukra kiragasztott plakátok is alátámasztják. Akiknek igazából tökmindegy mi a sztori, csak legyen benne jó sok lövöldözés, lehetőleg robbanjon fel minden, öt percenként legyen egy akciójelenet, ezerrel pörögjön a mészárszék, magasra hágjon az erőszak, és legfőképp legyen benne jó sok poén, a polkorrektséget a lehető legnagyobb mértékben ignorálva. A Bad Boys II tökéletesen kiszolgálja ezeket az igényeket – tulajdonképpen minden akció-fanatikus megtestesült vágyálma, ami hosszú ideig az utolsó grandiózus és féktelen akcióbomba volt Hollywoodban. Pörgős? Az nem kifejezés: egymást váltogatják a durvábbnál durvább csihipuhik, az alaphangulatot megadó Ku Klux Klános bevezetőtől kezdve, a Mátrix: Újratöltve hasonló jelenetének méltó vetélytársaként szolgáló autósüldözésen, a Szemtől szembent idéző utcai lövöldözésen, és egyéb golyózáporokon át, fél Kuba letarolásáig bezárólag – a legalább fél tucat másik filmre elegendő akciójelenet miatt így hát a játékidő majdnem két és fél órára rúg. Túlnyújtott és eltúlzott? Naná! Az utolsó húsz perc felesleges? Hát, voltaképp minden egyetemes filmes alapszabály szerint annak kéne lennie, de mégsem az, helyette piszkosul élvezetes.Hogy a film túlontúl erőszakos, pofátlan és infantilis? Még szép, hogy az, sőt, emberi szavak nincsenek rá, hogy mennyire. Bay ugyanúgy nem spórolt az ízléstelen, tűréshatárt röhögve szembeköpő humorral, mint ahogy a puskaporral sem (a film 130 millióból készült, ami az első epizód büdzséjének majdnem hétszerese), ezért úgy dobálja egymásra a trágár poénokat (a zseniális szinkron szépen be is vezeti a nézőt a magyar nyelv szépségeibe), az altesti poénokat (segg, bráner, mell, ami csak kell), a rasszista poénokat (vajon manapság átmenne ez a rostán?), a szexista poénokat, a homofóbiát, a hullahegyeket, a hullagyalázást, és az ezekhez kapcsolódó akciójeleneteket, akár a másnapos egyetemista, aki a reggeli turmixba mindent belepakol, amit csak a hűtőben talál. És kérem szépen, ez jóval több, mint az R-korhatár „ha már lúd, legyen kövér” típusú kihasználása. A Bad Boys II talán legnagyobb titka abban rejlik, hogy mindenből, de tényleg az égvilágon mindenből viccet csinál. Legyenek azok fejbelőtt, kiloccsant agyvelejű hullák, vödörbe összegyűjtött emberi végtagok, kocsik elé kidobott hullák, akiken főhőseink előszeretettel hajtanak át, vagy felboncolt holttestek, amikbe drogot rejtettek, és amikben főhőseink is viccelődve turkálnak – és innen igazából már csak egy lépés, hogy lángoló, sikítozó gyerekek rohangáljanak össze-vissza, mintegy plusz humorforrást szolgáltatva. Az alkotók egyszerűen tényleg beteg, eszement állatok, akiknek kurvára semmi se szent, és ezt nem restek úton-útfélen a néző arcába tolni – sőt, mi több, még büszkék is rá.Ja, amúgy a főhősök, meg úgy összességében a karakterek: a filmben mindegyikük komplett pszichopata. Oké, vannak azért egy-ketten, akik nem, de ők rendszerint ezért meg is kapják a magukét elég rendesen (szegény Reggie…), mintha ebben a világban, ami a miénkhez képest kissé másmilyen szabályrendszer szerint működik, egyszerűen ciki lenne normálisnak lenni. És hát végülis igazuk van, mert egyrészt, ami normális, az rendszerint unalmas, másrészt agyeldobós akciókhoz agyukat eldobott figurák kellenek. Ez vonatkozik a két főhősre, Mike Lowreyra és Marcus Burnettre is, előbbi nagyobb adrenalin-függő, mint bármikor, egy igazi „drogos”, aki két pofára szívja magába a veszélyt és szenvedélyesen keresi a rázós helyzeteket, ezzel nemcsak saját, de mások életét is kockáztatva, utóbbi meg folyamatosan dühkitörésektől szenved, és állandóan rinyál vagy bokákol (egy ízben el is hányja magát). Will Smith és Martin Lawrence hozza a formáját, és láthatóan élvezik a rájuk húzott szemtelen gátlástalanságot, és ami meglepő, hogy Lawrence egyáltalán nem halványul el társa mellett, sőt, komikus vénájának legjobbját csillogtatja meg – amikor szivatja Reggiet, az főleg miatta vált felejthetetlen jelenetté. Persze ott vannak még a többiek is, Howard kapitány, Joe Pantoliano tolmácsolásában, akinek a percenkénti „picsába”, „baszdmeg”, „kurvaélet” bekiabálásai jócskán meghaladják a standard mennyiséget, és Jordi Mollá tényleg felülmúlhatatlan Johnny Tapiaja, aki igazi Tony Montana-paródiaként brillírozik. Neki is vannak tehát nagy pillanatai, az elmebetegsége mértékét azonban nem sikerül egészen ellenpontozni, hiszen voltaképp csak hajszál híja, hogy a főhősök ne okozzanak nagyobb kárt, mint a bűnözők, akiket el akarnak kapni.A jelenkori Álomgyár valósággal hemzseg, sőt, igazából mindig is hemzsegett, és hemzsegni is fog az agyament, túltolt trash-filmektől, a Bad Boys II[/I] pedig ennek az irányzatnak a tökéletes mintapéldánya. Annyi pikantériával, hogy ekkoriban még Bay is tudta, hol lakozik az a bizonyos atyaúristen, és amikor még eltudott úgy küldeni mindenkit melegebb éghajlatra, hogy az jól álljon neki. A Bad Boys II igazi bűnös élvezet, amibe minden bele lett rakva, amitől egy Michael Bay-film Michael Bay-film, és mindezt még négyzetre is emelték. A tahó, suttyó humor, a tomboló erőszak, az agyonvágott akciójelenetek és az amcsi nyál túladagolt keveréke ez, ami egyébként néha kifejezetten inkonzisztens, és főleg azok után, amit főhőseink leművelnek, sántít igazán a lelkizés, meg a túlömlött giccs. De komolyan, az összképet tekintve még ezzel sincs nagy gond: a Bad Boys II az egyik olyan film, amely remekül megmutatja, hogy egyáltalán nem gáz az, ha egy olyan filmet szeretünk, ami amúgy borzalmas, és amiről tudjuk is, hogy az. Éreztük mi anno, hogy valami nem kerek vele kapcsolatban, és hogy morbid módon erkölcstelen, és utólag nézve voltaképp az egész film tényleg Bay orbitális nagy köpése mindenkire, aki nem ismeri el őt, ami legalább annyira pirít rá a fikázókra, mint amennyire a filmben nézik szarba az emberéletet.De minden hibája és eszetlensége ellenére imádtuk, és 15 évesen egyszerűen nem értettük, hogy hogyan lehet ezt a filmet nem szeretni. Persze azóta sok víz lefolyt a Dunán, és 17 esztendővel később eljutottunk oda, hogy a blockbuster-zsáner szinte csak az érdektelen és sótlan biztonsági játékokról szól, a merészebb és bevállalósabb filmek pedig ritkák, mint hullaházban a tömegverekedés. A Bad Boys II már a maga idejében is totál elszánt és elszállt volt, hát még mai szemmel – de talán pont ilyen blockbusterekre lenne szükség manapság. Pontosabban fogalmazva: ha ma a rossz blockbusterek is ilyen borzalmasak, de közben zseniálisak lennének, talán Hollywood is egy sokkal jobb hely lenne.[2]

Bad Boys – Mire jók a rosszfiúk?

2020.01.15. in

Bad Boys – Mire jók a rosszfiúk? (Bad Boys – 1995)[1]Bad boys, bad boys, watcha gonna do, watcha gonna do, when they come for you. Csak néhány olyan sor, amit az égvilágon senkinek sem kell bemutatni, aki a ’90-es években, vagy épp a 2000-es évek első felében volt általános iskolás. A pattogós mondatokat megéneklő Inner Circle nevű együttes fülbemászó, rádióban agyonjátszott slágere eredetileg a Cops híres/hírhedt, ámde nálunk mérsékelt sikerrel vetített rendőrös valóságshow főcímdalaként vált népszerűvé, ugyanakkor a legtöbben (főleg itthon) mégis az 1995-ös Bad Boys – Mire jók a rosszfiúk? című mozifilmből ismerik, amely akkoriban iszonyatosan menő volt, ezzel kár is lenne vitába szállni. Régmúlt fiatalkorunk egyik legmeghatározóbb alkotásának számított, olyan piedesztálra emelt akciófilmnek, amit egyszerűen ciki volt nem ismerni, valóságos szégyennek minősült, ha valaki nem látta, és amit ugyanolyan lelkesedéssel néztünk meg ezredjére is (szerencsére ebben a különböző kereskedelmi tévécsatornák is nagy segítségére voltak az embernek), hogy aztán másnap első számú beszédtéma legyen a suliban. Mert bár valódi filmbuziként tényleg minden szirszart megnéztünk gyerekként (és minden jó is volt, mert ugye gyerekként minden jó, ez alapszabály), a Bad Boys[/I]nál akkor és ott tényleg nem létezett jobb és menőbb film. Nagyszerűségét, népszerűségét és kultikus státuszát csakis egyetlen egy film tudta megközelíteni: pont a második rész, ami egyúttal új szintre is emelte a látványos akciójelenetekkel operáló buddy movie-k féktelenségét. De ez már egy másik történet.A Bad Boys a manapság már a harmadik világháborút idéző akciójelenetek koronázatlan királyának és az igényes blockbusterekre vágyó nézők legrosszabb rémálmának, Michael Baynek az első filmje volt. Emberünk itt még közel sem nyomta annyira fullba a kretént, mint mostanában, és nem azért rendezett filmet, hogy a forgatáson felrobbantott autókra, épületekre, helikopterekre és járókeretekre maszturbáljon – ha már ott sertepertélt a díszletek között, megpróbálta kihozni magából a maximumot. Az eredmény pedig a ’90-es évek egyik leglazább és legdögösebb akciófilmje lett, amit egyértelműen a Miami Vice és a Halálos fegyver farvizén úszva alkottak meg – kőkeményen hozza is a kortárs haverfilmek szinte tapintható, vágható (és sajnos ma már tényleg visszahozhatatlan) ’90-es évekbeli feelingjét. Sőt, még ennél is többet: megkockáztatom, hogy a Bad Boys annyira ’90-es évek, hogy még a valódi ’90-es évek sem volt ennyire ’90-es évek. A történet szokás szerint nem nagy szám, de ahogy a korabeli akciófilmek úgy kilencvenkilenc százalékában, úgy itt sem ez a fő hajtóerő: adott két Miamiban tevékenykedő szuperzsaru, Mike Lowrey és Marcus Burnett (Will Smith és Martin Lawrence tolmácsolásában, de róluk majd később), akik komoly pácba kerülnek, miután egy bűnbanda meglovasítja a rendőrkapitányságról azt a százmillió dollár értékű kokaint, amit anno még ők foglaltak le. A páros feladata tehát, hogy végére járjon az ügynek, amibe nemsokára egy fiatal lány is belekeveredik, aki azonosítani tudná az elkövetőket – szóval megindul az élet-halál harc, repkedő golyók, bunyók, autósüldözések, és minden más, ami egy valamire való ’90-es évekbeli akciómozihoz kell.Mostanság már a nyolcvankettedik robotos zúzás és a megszámlálhatatlanul sokadik agyonvágott, széteffektezett suttyó zúzdapornó után kifejezetten meglepő, hogy voltak olyan idők, amikor Bay még nem rendelt mindent alá a látványnak, és filmjeinek szereplői még nem a túltolt giccset és az amcsi nyálat voltak hivatottak kiszolgálni, valamint volt karizmájuk, tudtak érdekesek lenni, és nem utolsó sorban, vitték előre a cselekményt, nem csak sodródtak egyik akciójelenetből a másikba. Szinte hallom a fiatalabb generáció értetlenkedését, akik csodálkoznak azon, hogy létezett egyáltalán olyan világ, amiben nem övezte közutálat Bay nevét a szakmán belül (mondjuk ezért ő is tett, nem is keveset), és amiben még számítottak a filmjeiben a karakterek. Micsoda? Hogy karakterek egy Michael Bay-filmben? What the fuck? Pedig tényleg ez a helyzet: a Bad Boys teljes mértékben a két főhősre összpontosít, Bay pedig maximálisan rájuk bízza a filmet, amiből természetesen a lendületes és tempós akciók sem maradnak ki, ugyanakkor pont azért lettek lendületesek és tempósak, mert kellőképp hagyták kibontakozni a színészeket, akik ráadásul képesek is voltak elvinni a hátukon a produkciót. Mi sem jobb bizonyíték erre az, hogy legtöbbször csak improvizáltak, feldobva ezzel az állítólag kissé semmilyen forgatókönyvet.Ahogy korábban említettem, a Bad Boys[/I] alapból is ízig-vérig magán viseli a hasonszőrű zsarufilmek és buddy movie-k összes tulajdonságát, sablonját és kliséjét: hangulatos naplemente-képek, narancssárga szűrővel felvett égboltok, kék fényekben és árnyalatokban úszó éjszakai jelenetek, korabeli ruhák és gyors kocsik, bazinagy puskák, néhány, akkoriban népszerű hip hop nóta, és gyerekkorunk legszebb VHS-emlékeit idéző filmzene, a kötelezően elnyújtott elektromos gitár hangzással. De a pálmát mégis Will Smith és Martin Lawrence halhatatlan párosa viszi el (külön fun fact, hogy utóbbi szerepel első helyen a film stáblistáján), karaktereik azonban már önmagukban hatalmas kilsék. Ott van ugye a vakmerő, kissé őrült adrenalin-függő nőcsábász (természetesen Smith, ki más), aki nem bír úgy létezni, hogy ne lőjön szét mindent, ne verjen le minden rosszfiút, és ne csináljon őrült kaszkadőrmutatványokat, amikkel folyton-folyvást saját életét kockáztatja – viszont ő ezt piszkosul élvezi. Többek közt agyára megy a kissé visszafogottabb társának is (Lawrence nem egy első osztályú színész, de ezt a figurát mintha ráöntötték volna), aki inkább a nyugalmat, a békés családi életét és a normálisabb rendőri munkát részesítené előnyben, de mindig rájön, hogy rossz rendezvényen van: pánikol, rikácsol és veszekszik, állandóan a szívéhez kap a húzós helyzetekben (és persze állandóan ki akar lépni a rendőrség kötelékéből), de végül mégis odateszi magát az igazán rázós helyzetekben, és minden tekintetben felnő adrenalin-függő társához. Ismerős?A zsarufilmek szubzsánerének megkerülhetetlen alapvetései ezek, és ezen a ponton talán a forgatókönyvírók is úgy gondolták, hogy nem ártana valamivel feldobni a megszokott macsó akcióhős és az „öreg vagyok én már ehhez a szarhoz” társ (aki rendszerint néger) kombóját. És mi lehet jobb egy nagydumás komikus néger karakternél? Hát kettő! A fényes rap-karriert és néhány kisebb filmszerepet magáénak tudó Will Smith (aki igazából a Kaliforniába jöttem című népszerű tévésorozat miatt kapta meg a szerepet), és az akkor még szinte ismeretlen, elsősorban stand up humorista Martin Lawrence ütős párost alkotva került be a filmipar élvonalába, az már más kérdés, hogy mit kezdtek a hirtelen jött reflektorfénnyel. Mert amíg Smith a ’90-es és a 2000-es évek talán legnagyobb filmsztárja lett, addig Lawrencenek nem igazán jött össze a bravúr (bár mostanában Smith sem igazán brillírozik), de ettől függetlenül a Bad Boysban mindketten tarolnak, és csont nélkül hozzák a feelgood stílust. A végén persze elszabadul a pokol, és röpködnek a golyók, robban minden, és eközben nyilván baromira hatásvadász lesz az egész, de Bay ment már sokkal, de sokkal rosszabbul is, sőt, itt igazán jó érzékkel építi fel az akciójeleneteket, a meneküléstől kezdve, a diszkós lövöldözésen és Smith ominózus kigombolt inges rohanásán át, a finálé repteres leszámolásáig bezárólag.A Bad Boys tehát egyáltalán nem akarja megváltani a világot, nem tör nagy babérokra, és szerencsére éppen annyira ambiciózus, mint amennyire kell. Klasszikus sosem lesz belőle (minden gyermekkori rajongásom ellenére is be kell ezt látni), azonban ha egy kellemes, délutáni kikapcsolódásra vágyik az ember, akkor ezt a filmet bármikor le lehet venni a polcról, hogy újra megnevettessen minket Will Smith és Martin Lawrence elnyűhetetlen duója. Mert hát nélkülük mi lenne velünk és a rosszfiúkkal?[2]

Star Wars: Hűség és Válaszutak

2019.12.20. in

Star Wars: Hűség (Star Wars: Allegiance – 2007) Star Wars: Válaszutak (Star Wars: Choices of One – 2011)[1]Timothy Zahn mostanra már igencsak otthon van a Star Wars galaxisában, sőt, legnagyobbrészt talán neki köszönhető, hogy anno, a ’90-es évek elején komolyabban is beindult George Lucas híres és közkedvelt univerzumának a kibővítése. Különböző képregények és könyvek is jelentek meg a filmek sikerek után, szinte azonnal, mégis, mintha a kiadók elsőre nem éreztek volna rá teljes mértékben, hogy mekkora aranybánya rejlik a Star Wars márkanévben. Szerencsére idővel azért kezdték kapizsgálni, hogy ez a világ jóval többről szól, mint három mozifilmről, és először a képregény ipart próbálták meghódítani, a Marvel, majd a Dark Horse égisze alatt, később pedig, Zahn jóvoltából megjelent a Thrawn-trilógia, amit a rajongók, de még Lucas is az eredeti három epizód hivatalos folyatásának nevezett, hozzá kell tenni, nem csak a marketing miatt. Zahn regényei ugyanis valóban voltak olyan jók, hogy felvegyék a versenyt a filmekkel, és a kritikai, na meg az anyagi siker komoly löketet adott további könyvek megjelenéséhez. Ezzel a Star Wars világa hatalmasat lépett előre, hiszen ez után több tucat író kapta meg a megtisztelő feladatot, hogy hozzá tegye a maga tehetségét ehhez a csodálatos, sokrétű univerzumhoz, melyben rengeteg lehetőség leledzik, és rengeteg mindent el lehet benne elmesélni. Ahogy mondani szokták: a többi már történelem.Zahn első Star Wars-os sikerei óta jó néhány regényt írt, melyek közül egyik-másik tovább öregbítette Lucas frencsájzának grandiózus hírnevét, szerencsére, bár néha nagy kihagyások után, de azért mindig vissza-visszatért ehhez a világhoz, maradéktalanul sosem tudott tőle elszakadni. Műveire jellemző, hogy szinte kivétel nélkül ugyanazokra a panelekre épül, vannak kedvenc karakterei (nagy részüket ő maga alkotta meg), akik folytonos szereplői a történeteinek, nem tud, és valószínűleg nem is nagyon akar elszakadni bizonyos motívumoktól. Kéretik itt például arra gondolni, hogy minden egyes regénye a Galaktikus Birodalom egyik nagy ékességével, egy csillagrombolóval nyit, a sztori kivétel nélkül egy bizonyos rendszerről szól, ahol két faj szembenállásának lehet szemtanúja az olvasó, és ez mellé még belekeveri a klasszikus trilógia ikonikus alakjait is. A 2007-es, Hűség című műnél sincs ez másképp, ami valójában egy két részes történet első felvonása, mely az eredeti három film idejébe röpíti el a rajongókat. Zahn természetesen most sem tudta kihagyni az olyan karakterek szerepeltetését, mint Mara Jade, aki az ő jóvoltából a Star Wars Expanded Universe-jének egyik legnépszerűbb figurája lett – még úgy is kiemelt, fontos szereplő, hogy a filmekben még csíramagja sem volt. [2]Több mint fél évvel járunk az Egy új remény után: a Lázadók Szövetségének sikerült elpusztítania a Birodalom szuperfegyverét, a Halálcsillagot, ugyanakkor a harc még korántsem ért véget. Mindkét oldalon belül vannak vívódó szereplők, akik folyamatosan kérdéseket tesznek fel önmaguknak, és vacillálnak azon, vajon a jó eszméket képviselik e, vajon kihez is hűségesek valójában. Mindenesetre a valódi háború csak most vette kezdetét, Luke Skywalker, Han Solo, és Leia Organa galaxis szerte körözött bűnözők, akik görcsösen próbálják fenntartani a felkelést, miközben saját helyüket is meg kell találniuk. Nincs ez másként a Birodalomnál sem, ahol egy öt tagból álló rohamosztagos csoport az Alderaan elpusztítása okán érzett komoly kétségei miatt nemsokára parancsmegtagadás, gyilkosság, és disszidálás miatt menekülni kényszerül. Hamarosan kis magánakciókba kezdenek, magukat az Igazság Kezének elnevezve. Közben az Uralkodó nagy becsben tartott, régóta dédelgetett titkos tanítványa, a fiatal Mara Jade elindul első küldetésére, hogy felkutassa a Birodalom magas rangú árulóit.A történet több szálon fut, melynek központi témája – nem meglepő módon – az előbb említett hűség. A legtöbb karakter fejében megfordul a nagy kérdés, hogy valójában kinek is tartozik számadással: Han a felkelés és a csempészek szabadsága között hezitál, a rohamosztagosok a Birodalom és dezertálás között, Mara Jade pedig saját értékrendjét próbálja meg érvényesíteni az árulók, na meg a potenciális szövetségesekkel szemben. Az ő szála talán a könyv legizgalmasabb eleme: pályája kezdetén áll, épphogy kikerült az Uralkodó óvó kezei alól, a tökéletes kiképzése ellenére törékeny és naiv, már-már túlontúl jószívű ahhoz képest, hogy a Császárt és a Sötét Oldalt szolgálja. A karakterre mindig is jellemző volt ez a kettős mérce, amit nem minden esetben sikerült eltalálni (azért itt is kilóg néha-néha a lóláb), de Zahn összességében sikerrel egyensúlyozik Mara Birodalom iránti odaadása és könyörületes jelleme között. Az eredeti trilógia legnépszerűbb szereplőiről sajnos ez már nem mondható el. Az író néha teljesen rosszul írja le Luke, Han és Leia viselkedését bizonyos szituációkban, bár inkább a hiteltelen lenne ide a megfelelő szó. Rengetegszer hoznak irreális döntéseket, olyan szavak hagyják el a szájukat, amelyek legkevésbé sem jellemzőek a személyiségükre, és ezek néha komoly logikai bukfenceket okoznak, hiszen a filmekben nem így ismerhettük meg őket. Zahn nem vall szégyent a trilógia semmi máshoz sem hasonlítható hangulatának az érzékeltetésével, de néha hatalmas nagy a kontraszt. A problémát tovább tetézi, hogy az író egy olyan időszakot választott, amikor szinte lehetetlen izgulni bizonyos szereplőkért, hiszen a főbb figurákról tudjuk, úgyis túlélik a sztorit, hogy aztán kalandjaiknak folytatását a filmekben láthassuk viszont. Mindig is nagy probléma volt ez azoknál a Star Wars könyveknél, amelyek két epizód közé ékelődtek be és filmes szereplőket használtak. Ráadásul a többi, Zahn által szerzett regényből azzal is tisztában vagyunk, hogy a Hűség szereplői a széria kronológiája alapján amúgy is évekkel később fognak csak szemtől szemben találkozni, így minden felhajtás teljesen felesleges, sőt, egy idő után kifejezetten idegesítő, hogy például Luke és Mara mindig csak méterekkel kerüli el egymást. A történet valóban ki van dolgozva, de ezzel együtt érzelmileg nem igazán ad hozzá érdemben semmit sem az univerzumhoz. Ráadásul, bár a sztori nem sokban különbözik Zahn előző műveitől, a stílus szinte teljesen más, nem az az átlagos koncepció, amit az olvasók már megszoktak tőle. A klasszikus figurákat egyébként nyugodtan ki lehetett volna hagyni, hiszen Mara Jade és az öt rohamosztagos könnyűszerrel ki tudott volna tölteni egy teljes regényt. Ez a Republic Commando[/i] sorozatnak is remekül ment, pedig annak kereken öt epizódja volt.[3]Az Igazság Keze második bevetése, a Válaszutak, bár hasonló gondokkal küzd, a végső megítélése mégis pozitívabb, mint az előzményé. Látszólag ugyanaz a történet, de ha jobban beleássuk magunkat, rájövünk, hogy szinte teljesen más. Nyolc hónappal játszódik a Yavini Csata után, a sztori gerince a Lázadókra koncentrál, kiderül, hogy mit csináltak, mielőtt áthelyezték volna a bázisukat a jeges Hoth bolygóra. Kétségbeesetten szükségük van egy helyre, ahova beáshatják magukat, így pont kapóra jön a Candoras-szektor kormányzója, egy bizonyos Ferrouz, aki menedéket kínál a felkelésnek, cserébe a védelemért egy megszálló hadúrral szemben. A szövetség Lukeot, Leiát, Hant, és Chewbaccat küldi, hogy becsüljék fel az ajánlat értékét, egyúttal segédkezzenek a tárgyalások lefolytatásában. Eközben a Birodalom figyelmét is felkeltik a szektorban történt események, az Uralkodó Mara Jadet küldi el, hogy az Igazság Keze segítségével torolja meg Ferrouz kormányzó árulását, és közben mérjen végső csapást a Lázadók Szövetségére.A második részben már kevésbé érdektelen és jobban indokolt Luke-ék szála a sztoriban (rengeteg utalás történik A Birodalom visszavágra), miközben a stílus sokkal „Zahnosabb”. Mara itt is az igazságot próbálja szolgálni a könyörtelen, diktatórikus berendezkedésű Birodalomban, hasonlóan a rohamosztagosokhoz, akiknek ugyanez az indíttatásuk, csak más módszerekkel. Külön jár a piros pont azért, hogy miután az Expanded Universe már teljesen kimaxolta a politikus, stratéga, és egyéb más vezetőkben (Xizor herceg, Ysanne Isard, stb.) rejlő lehetőségeket, a regény érdekes módon inkább egy kisebb hallal, egy szektorkormányzóval foglalkozik és az ő kettős üzelmeivel – ezzel is kicsit visszakanyarodva az eredeti trilógia hangulatához. Nuso Esva alakja közel áll Thrawn nagyszerűségéhez (aki itt szintén megjelenik), és az sem mindig tiszta, hogy ki kinek az oldalán áll. A Star Wars világában egyébként is kiemelt szerepet játszottak azok a karakterek, akik kormányzókként és helytartókként használták a Császár nevét arra, hogy szörnyű rémtetteket hajtsanak végre, miközben csakis a saját érdekeiket tartják szem előtt. A Válaszutak pár fokkal jobban sikerült, mint az előzménye, viszont Zahn kissé elkapkodta a cselekményt, nem derül ki tisztán, hogy kivel mi történt a sztori végére, és kissé érződik már az a bizonyos bőrlehúzás. Az író egyébként gondolkodott egy esetleges harmadik részen, de aztán a Disney biznisze bekavart. Talán jobb is. A Hűség és a Válaszutak jól sikerült művek, de semmi extrát nem nyújtanak, ami miatt kiemelkednének a Star Wars univerzum jobb regényei közül – igaz, ez voltaképp nem is akkora baj. Egydélutános olvasmányoknak viszont tökéletesek.[4]

American Horror Story: Zártosztály

2019.12.13. in

American Horror Story: Zártosztály (American Horror Story: Asylum – 2012-2013)[1]Az American Horror Story első évadja egy befejezett és lezárt kerek egész volt (legalábbis egy ideig), és az alkotók is hamar egyértelművé tették, hogy antológia-formátumban gondolkodnak, szóval a folytatásban új történettel, új karakterekkel (bár néhány színészt áthoztak ide az előzményből, csak ezúttal más szerepeket játszottak), és végül, de nem utolsó sorban egy új helyszínnek álltak elő. A Zártosztály alcímű második szezonban egy amerikai elmegyógyintézet mindennapjaiba nyerhetünk betekintést, amelyet a keresztény egyház, azon belül is a szadista vén banya, Jude nővér irányít, kikezdhetetlen vasmarokkal – a fő szál 1964-ben játszódik, de az első évadhoz hasonlóan a cselekmény gyakran ugrál a különböző idősíkok között. Mondhatni testhezálló helyszínt, mi több, testhezálló korszakot kapott a folytatás, ugyanis az ilyen intézmények legalább annyira vonzzák a horrort, mint a vígjátékot (utóbbival kapcsolatban önmagában már az humorforrás, hogy az Asylum szó jelentése összhangban sincs az elmegyógyintézetek valódi, főleg a ’60-as évekbeli céljával, szerepével és hangulatával), másrészt a tárgyalt időszakban, bár az orvostudomány rohamosan fejlődött, a pszichiátria, az elmebaj és az egyéb mentális betegségek területén is úttörőnek minősülő megoldásokat értek el már egy évtizeddel korábban is, de az egyház által működtetett elmegyógyintézetek módszerei és felfogása még mindig valahol a középkori és a XIX. századi állapotok között vesztegeltek. Abban a miliőben, amikor a társadalom a problémás egyéneket inkább elzárta a külvilág elől, a betegségek okát pedig valamiféle démoni megszállottságnak tudták be, amit sokszor ördögűzéssel próbáltak gyógyítani, rosszabb esetben pedig fizikai erőszakkal vagy kínzással, esetleg elektrosokkal, de a sterilizálás sem volt ritka – eme modern orvoslást szembeköpő barbarizmus pedig már alanyi jogon megalapozza a második évad klasszikus narratíváját. A felütésbe természetesen ezúttal is hamar megérkezik a horror: a nagybetűs borzalom és az emberi lelkek örök, kínzó kálváriája, a szokásos plusz elemekkel együtt, amelyek vagy szorosan, vagy kevésbé szorosan kapcsolódnak a fő cselekményhez – előbbiek a karakterfejlődést, a sztori előre gördítését és a megjelenített korszakra jellemző tematika erősítését szolgálják, utóbbiakat csak hanyagul egymásra dobálják a hatásfokozás kedvéért. Az alkotók ezúttal is behoznak egy rakás motívumot és elemet, amelyek nemegyszer összeegyeztethetetlenek egymással: a 13 epizód alatt kapunk földönkívülieket, bőrlenyúzó sorozatgyilkost, emberkísérleteket, vallási fanatikusokat, náci háborús bűnöst, Anna Frank imitátort, Sátán által megszállt apácát – van itt minden, mint a búcsúban, és akkor még a Halál Angyala szóba se került. Szóval az írók folyamatosan ingerekkel bombázzák a nézőt, minden részre jut egy random véletlenszerűséggel bedobott fordulat, mindig ott lapul legalább egy nyuszi a kalapban, amit még elő lehet húzni – emellett valóban sokkal nehezebb szép kerek egésszé formálni a sztorit, és úgy megoldani az egészet, hogy ne lógjon ki a lóláb. A Zártosztály[/I]nak összességében mégis sikerül a bravúr (többé-kevésbé), mert bár egy rakás olyan szálat tartalmaz, amelyek vagy nem vezetnek az égvilágon sehova, vagy csak simán érdektelenek (hogy melyik a rosszabb, arról lehetne vitatkozni), maga a koncepció végeredményben egy irányba tart (mondjuk ez az első szezonnak jobban ment), és érezni rajta, hogy a rengeteg kitérő ellenére volt egy határozott, egységes elképzelés az egész mögött.Amiben viszont a második évad vitán felül a legjobb, és amiben többszörösen is rálicitál az előzményre (a remek és sallangmentes korábrázoláson kívül), az a piszkosul erős karakterprezentáció. A színészgárda minden tagját ki lehetne emelni, a visszatérőktől (Evan Peters, Lily Rabe, Zachary Quinto) kezdve, az új arcokig (Joseph Fiennes, James Cromwell) bezárólag, viszont a showt egyértelműen az első évad közönségkedvence, Jessica Lange lopja el, aki a legapróbb rezdülésével is játszó könnyedséggel teszi zsebre az egész stábot. Gyakorlatilag az abszolút főszerep jutott neki, és Jude nővér az, aki a 13 epizód alatt a legnagyobb utat járja be: az elnyomott bűntudattól őrlődő és emiatt saját erkölcsrendszeréhez erőszakosan ragaszkodó, immorálisan cselekedő sérült személyiségből lassacskán beismeri hibáit, majd pedig sikeresen felülemelkedik rajtuk. Így kvázi legyőzi negatív önképét, és megbékél önmagával, köszönhetően annak, hogy már nem ragaszkodik foggal-körömmel ahhoz a kifordított erkölcsrendszerhez, amely szerint az életét élte az igazgatói székben, az elmegyógyintézet falai között. Jude nővér figurája gyönyörűen szép ívet ír le, ráadásul maximális hitelességgel teszi (most hasonlítsuk össze a személyiségét az első és az utolsó részben látott karakterrel: szinte ég és föld a kettő, ezért is annyira megdöbbentő a pályája), Jessica Lange pedig természetesen még a szart is kijátssza ebből a szerepből, magasan a legkiemelkedőbb teljesítményt hozza az American Horror Storyval kapcsolatos pályafutásán belül. Ez előtt és ez után sem volt annyira ragyogó és annyira melyre szántó, mint itt.Bár az kétségtelen, hogy Jude nővér viszi a pálmát, de mindezek ellenére mégis a Sarah Paulson alakította Lana az, aki bámulatosan egészíti ki a rossz útra tévedt, majd onnan a helyes ösvényre visszataláló apácát. Mindezt úgy, hogy tökéletes ellenpólusként szolgál neki, ezzel pedig egyrészt még jobban kiemeli a karakter jelentőségét és zsenialitását, másrészt a két figura jellemfejlődése kéz a kézben jár egymással. Mindketten nagy átalakulásokon mennek át, a történet végén mindketten más emberek lesznek, mint az elején, de amíg Jude pozitív irányba változik meg a fináléra, és végre elnyeri a hőn áhított megváltást, addig Lana egyértelműen negatív karakter, ha úgy tetszik az egész évad igazi főgonosza, aki majdhogynem végig a hamis arcát mutatta, miközben néha ő is letért a saját útjáról. És végül ugyanúgy visszatalált, csakhogy nála ez az út már alapból önző vágyakkal, sikerre való éhséggel, szenzációhajhászással és más emberek eltaposásával volt kikövezve – amikor néha fel-felsejlett az embersége, és jó tettre szánta el magát, akkor is inkább csak a rossz irányba erősítették meg őt ezek a cselekedetek. Tulajdonképpen a végére ugyanoda lyukadt ki, ahol már a legelején járt, amikor átlépte a Baircliff-i elmegyógyintézet küszöbét, csak sokkal több tapasztalattal, és nagyobb becsvággyal. Az American Horror Story[/I]ban pont az működik talán a legjobban (legalábbis itt még nem érheti szó a ház elejét miatta), hogy a karaktereket saját hibáikon, gyarlóságukon és gyengeségeiken keresztül is bemutatják: senki sem ártatlan, mindenkinek van vaj a füle mögött. Egyikük sem makulátlan, csupán egyszerű emberek, akik időnként erkölcstelen vagy morálisan erősen megkérdőjelezhető dolgokat tesznek, és ki-ki a maga módján próbálja igazolni ezeket a cselekedeteket. A Zártosztály ezért lényegében a bűnökről szól, és az azokkal való szembenézés témáját feszegeti. Egyesek bebeszélik maguknak, hogy egy magasztos, nagyobb cél érdekében teszik azt, amit tesznek (Dr. Arden), másokat saját önhittségük és nagyratörő vágyaik vezérelnek és terelnek rossz útra (Howard atya), megint mások a gyerekkorban átélt traumákat hibáztatják pszichopata viselkedésük miatt (Dr. Thredson), és persze ne feledjük az apácákat, akiknek általában mindig rejtőzik valami koszos, perverz dolog a látszólag szűzies tisztaságuk alatt. A második szezon bár sokkal komolyabb hangvételű, kevésbé humoros, mint az első évad, egyúttal sokkal jobb is: egységes, szépen lezárt kerek egész, és kivételesen a fináléval kapcsolatban sincs olyan érzése az embernek (a novella-szerű formátum ellenére), hogy az utolsó epizód csupán csak egy érdekes, de nem nélkülözhetetlen hozzátoldás a történethez. Épp ellenkezőleg, pont Lana és BloodyFace kálváriájával tesznek pontot az egészre – azzal a szállal, amelyet tényleg mindenféle hiányosság nélkül dolgoztak ki és vittek végig. Tehát ha az American Horror Story legjobbjára, vagy csupán csak egy prímán felépített elmegyógyintézetes horrorra vagyunk kíváncsiak, azt még mindig a második évad Baircliff-i őrültek házában kell keresni.[2]

Ragyogás (1980)

2019.11.19. in

Ragyogás (The Shining – 1980)[1]Stephen King Ragyogás című művének filmváltozatával kapcsolatos egyik legnépszerűbb érdekesség vitathatatlanul az a szinte már legendás, mai napig bőszen tomboló utálat, amivel a regény írója Stanley Kubrick mozgóképes adaptációja iránt viseltetik. Nem mintha amúgy egy pillanatig is meglepő lenne ez a heves gyűlölet, ami már a film forgatása közben eluralkodott rajta, és ami mellől azóta sem hajlandó tágítani (bár saját bevallása szerint a nemrég mozikba került Álom doktor sikeresen kijavította a Ragyogás hibáit – na nem mintha lettek volna neki): Kubrick ugyanis nem kötődött annyira az eredeti műhöz, és annyi változtatást eszközölt rajta, hogy így gyakorlatilag sikerült a saját szájízére formálnia az alapanyagot – ezt pedig King nyilván nem tűrhette. Ugyanakkor felülemelkedve King hatalmas egóján (mondjuk Kubrické sem volt kisebb), valamint azon, hogy a Ragyogás filmváltozata tulajdonképpen valóban erősen különbözik a regénytől (amely többek közt pont azt az emberi pszichére gyakorolt csábító természetű erőszakot taglalja, amit Kubrick oly’ nagyvonalúan kihagyott a filmből), azzal nehezen lehetne vitatkozni (jó, próbálkozni azért lehet), hogy a film egy olyan páratlan és utánozhatatlan korszak zseniális lenyomata, amikor a manapság jócskán lenézett horror-műfajt olyan értő kezek vették magukhoz, akik bebizonyították, hogy jóval többre képes ez a zsáner, amint azt lenézői gondolják róla. Az 1980-as Ragyogás pontosan ilyen: saját világot, külön mikroverzumot teremtő, saját lábán megálló és az eredeti regénytől eltérő, önálló művészeti alkotás – és nem egy hideg gép, mint ahogy azt King állítja.Sőt, én még ennél is tovább megyek: teljes mellszélességgel kijelentem, hogy Mechanikus narancs ide, Acéllövedék[/I] oda, véleményem szerint ez Kubrick legjobb filmje. Már a felütés is briliáns: a Sziklás-hegység fenyőfákkal, végtelen országutakkal teletűzdelt hegygerincein végigfutó kamera nyughatatlan lassúsággal cikáz a hatalmas és szemet gyönyörködtető táj felett, miközben a néző elé táruló kép, a fenyegető hangulat és a hátborzongató aláfestő zene összessége rögtön rabul ejti az embert, és a legvégéig nem ereszti el. A feszültség szinte kitapintható, a nyugtalanság halk és vészjósló kacagás közepette mászik le a képernyőről, mialatt kellemetlen, erős markával szorongatja a néző szívét, aki zsigereiben érzi, hogy egy olyan helyre tart, ahol a hétköznapi élet szabályai nem érvényesek. Ahol az igazi gonosz nem látható, csupán csak tapasztalható. Kubrick néhány röpke perc alatt megteremti azt, amit a legtöbb rendezőnek két óra alatt sem sikerül: kőkemény, hatásos atmoszférát épít, kirándulni visz minket az időtlenség borzalmába, megmutatja nekünk a látóhatárunkon túl settenkedő rémet, legvégül pedig mindezek helyszínét, az Overlook Hotelt, ahová Jack Torrance és kis családja érkezik, hogy a téli időszakban gondnokként karban tartsák a hatalmas, hosszú múltra visszatekintő szállodát. Egy olyan, teljességgel elszigetelt helyet, ahol a dermesztő hóvihar fogságában a múlt, a jelen és a jövő pókháló szerűen fonódik össze, ahol rémálmok, hallucinációk, elfojtott indulatok, beteljesületlen vágyak törnek felszínre, amelyek katalizátorként szolgálnak ahhoz, hogy a saját magában kételkedő, íróként abszolút tehetségtelen és szeretettelen Torrance, akiben már a történet legelején pislákol az elmebaj, végül kivirágozzon, és átadja magát a sötétségnek, ezáltal pedig ráébredjen önnön igazságára, és rátaláljon igazi hivatására. [2]Ebből a szempontból is érthető, hogy miért kezd el King szeme azonnal szikrákat hányni, ha szóba kerül a film. Kingre mindig jellemző volt, hogy nem csupán a mindennapi félelmeinket, de saját jellemhibáit, élményeit és démonjait is beleírja regényeibe. Nála a horror afféle hatásos, hétköznapi dolgokat felnagyító keretként szolgál, amelybe belefoglalja mindazt, ami nyomasztja őt és eme világ lakóinak legtöbbjét. A felnőtté válás rögös útja, a halállal való megbékélés képtelensége, egy házikedvenc elvesztése, egy idilli család széthullása – és a Ragyogás esetében az ember lelkét szüntelenül mardosó bűntudat, a szégyenteljes tettek megváltoztathatatlansága miatt érzett mérhetetlen gyalázat, azaz kvázi a küzdelem az őrülettel és az alkoholizmussal, ami ellen maga King is komoly harcot vívott. Jack Torrance a regényben az ő kínjának, szenvedésének és hiábavalónak tűnő csatájának fiktív kivetülése és továbbgondolása, egyben a szesz láthatatlan szörnyetegének csábításával szemben mutatott fogcsikorgatóan elkeseredett (és végső soron rendre kudarcba fulladó) ellenállásának allegóriája. A könyvbéli Torrance-et folyamatosan kísértetek abajgatják, ő maga pedig, mint szerető férj és gondoskodó családapa, először el akarja utasítani a sötétség hívogató szavát, majd végül mégsem bizonyul elég erősnek ahhoz, hogy megbirkózzon a szálloda nem evilági hatalmával. Szép lassan változik át vérszomjas, megfékezhetetlen fenevaddá, így King olvasatában a Ragyogás tulajdonképpen egy tragédia-történet, míg Kubrick verziójában egy kifordított tudatra-ébredés, a létezés értelmetlenségének felismerése, és ennek következtében az életcél, a természetfeletti által kiszabott rendeltetés megtalálása. Az ő Jack Torrance-e a jelentéktelenség hétköznapi, szürke posványából próbálna szabadulni, miközben olyan tulajdonságok illúziójában ringatja magát, amelyeket valóbaján sosem birtokolt. A regénybéli megfelelőjéhez hasonlóan eleinte vonakodik meghallani a szálloda édesen hívogató hangját, ugyanakkor már az Overlook Hotel előterébe belépve látszik rajta, hogy lénye el van kárhozva. Őrült, és talán mindigis az volt. Sosem találta a helyét a világban, valószínűleg családja is a ráerőltetett társadalmi konvenciók miatt lett, az álma pedig, hogy egyszer nagy író lesz belőle, a történet elején még erősen izzik, de aztán a cselekmény előrehaladtával már egyre gyengébben pislákol benne. Szép lassan ráébred, hogy mindez elérhetetlen számára, jelen élete viszont kiábrándító, inkább csak egy gyenge papírmasé, amit a kívül-belül üres Overlook Hotel egy szempillantás alatt fúj el. Torrance számára a szálloda jelenti az igazi halhatatlanságot, a naggyá válás lehetőségét, amire mindig is vágyott, így nem igazán állja meg a helyét az, hogy otthonra talált, inkább csak hazatért, hiszen voltaképp mindigis a hotelhez tartozott, örökös gondnokként. Egy ilyen karakter szinte térden állva könyörög egy tehetséges, karizmatikus színészért, aki legalább annyira képes eljátszani a szimpatikus, rátermett személyiséget, mint a farkasként vicsorgó őrültet, aki ugyanúgy képes szórakoztató és hátborzongató is lenni egyszerre.Akkoriban Jack Nicholsonnál alkalmasabb embert nem is találhattak volna a feladatra. Ugyan több évtizedet felölelő színészi karrierjében csak úgy sorakoznak a Torrance-féle megbomlott elméjű szerepek, ámde a Ragyogásban olyan teljesítményt rak le az asztalra, amit nem elég egyszer látni. Valósággal sugárzik az egészből az energia, Nicholson minden egyes rezdülése élettől pulzál, egyszer a vicces, szórakoztató és bohókás figurát hozza tökéletesen (a bár-jelenetekben), máskor az ingerült, agresszív és rémisztő ideggócot, akit folyton megzavarnak a koncentrációban („All work and no play makes Jack a dull boy”), megint máskor pedig a megvadult elmebeteget, aki egy baltával indul neki családja megfenyítésének („Here’s Johnny!”). Ezt figyelembe véve nyilván magától értetődik, hogy King sem a karakterrel, sem Nicholson jelenlétével nem volt elégedett. Pedig ez a láncait széttépő, elszabadult pszichopata-értelmezés Kubrick saját koncepciójába simul: King Torrance-ét sajnálod, szánod, szurkolsz neki, hogy ne engedjen a kísértésnek, és mondjon nemet a sötétségnek, Kubrick Torrance-énél azt várod, hogy mikor csattan el az agya, mikor kattan be végleg, és melyik lesz az a pillanat, amikor elhatalmasodik rajta gyilkolási vágy. Minden ilyen momentumot feszültség kísér: Jack az ágyon ülve átkarolja fiát, Danny-t, kedves szavakkal beszél hozzá, miközben a levegő szinte megfagy a rémülettől, a néző pedig biztos benne, hogy a következő percekben Jack már azon lesz, hogy a nyakánál fogva még a lelket is kiszorítsa fiából.[3]Bár a film és a könyv a lehető legtöbb dologban különbözik egymástól (szinte épp csak annyira hasonlít, hogy néhány alapmotívum alapján még felismerje az ember, hogy a mozgókép King regényének adaptációja), a mozinak mégis sikerült megismételnie az eredeti alapanyag tulajdonságait, amelyeket nagyrészt a valós dolgok, azaz maga az élet ihlettek. Amíg a könyvre King alkoholizmusa nyomta rá a bélyegét, addig a forgatáson Jack Nicholson éppen drog- és alkohol-elvonástól kínlódott, amelynek köszönhetően ironikus módon pont, hogy hitelesebben és zsigeribb stílusban tudta hozni az őrült figurát. De nem ő volt az egyetlen, aki megszenvedte a film elkészítését: a Torrance feleségét játszó Shelley Duvall valószínűleg ennek a szerepnek köszönheti a mai napig gyenge idegrendszerét, jobban mondva Kubricknak és Nicholsonnak, akik állítólag a forgatáson többször is gúnyolták a háta mögött (vagy épp szemtől szemben), és gúnyos, szexista viccekkel bombázták. Annyi bizonyos egyébként, hogy a híresen maximalista Kubrick valóban képes volt elmenni a végletekig (sokszor még tovább is), hogy színészeiből kihozza, amit csak ki lehet, így annyira már nem is meglepő, hogy Duvall a fináléban már tényleg úgy fest, mint aki menten idegösszeroppanást kap – akár egyedi színészvezetésként, vagy valamiféle elvont, szadista ösztönző-módszerként is felfoghatjuk ezt a rendezőzsenitől. A több mint százszor felvett labdázós és lépcsős jelenetről, az időrendben zajló forgatásról, a díszletek gondos megépítéséről, és a stábra nehezedő komoly nyomásról már nem is beszélve.Azonban a végeredmény Kubrickot igazolta (na jó, talán Duvall kivételével): sok kritika megjegyezte, hogy a mester nem igazán érti az embereket, a horror műfajt meg még annyira se, de az a csavar az egészben, hogy talán eme dolgok szerencsés együttállása kellett ahhoz, hogy a Ragyogás időtlen klasszikus legyen, amely nem csupán feszegeti a zsáner határait, hanem túl is lép azokon. Egyszerűen minden jelenetéből, minden másodpercéből süt a vérbeli profizmus, az igényes munka, a precíz tervezés, a rengeteg beleölt munkaóra, minden egyes stábtag kínkesereves izzadságcseppje. Az utolsó bevert szögről is a mélységes professzionizmus tükröződik vissza, az impulzív steadycam-szegmensektől kezdve, a szinte klausztrofóbiás belső tereken át, a borzongató komolyzenei betétekig bezárólag. És ahelyett, hogy Kubrick sötét tónusokkal dolgozott volna, gyéren megvilágított díszletek között, szegényes színkezeléssel, bátran megmutat mindent (gyakorlatilag Danny motoros jelenete egy bemutató körút a szállodában), egyszer szépen kivilágított, szűk folyosókon járunk, máskor színpompás, tágas csarnokokban és aulákban fordulunk meg. Minden a szemünk előtt zajlik, nincs szükség a műfaj megszokott és agyonhasznált sablonjaira ahhoz, hogy a zabolátlanság rátelepedjen a nézőre. Akár verőfényes napsütés, akár fülledt bálterem, a pánikhangulat garantált. Ezek mellett a film szó szerint rengeteg más témát is feszeget, amely hosszú elemzések, részletes tanulmányok és átszellemült kocsmai beszélgetések táptalajai lettek. Az indián területre épült hotel, a holokauszt halvány beemelése, Torrance régimódi férfi-attitűdje, ami azóta félig-meddig kiment kissé a divatból, de akkoriban népszerűsége okán egyszerű emberi jellemvonás volt inkább, a 237-es szoba, illetve a számmal kapcsolatos teóriák a kamu Holdra szállásról, amit sokak szerint Kubrick rendezett, és így tovább. Ebből is látszik, hogy a Ragyogás egyaránt kuriózum, mint film és mint King-adaptáció. Mert bár létezik néhány valóban klasszikus és minőségi film/sorozat az író műveiből, de a legtöbb mégis szemétre való vacak, még akkor is, ha hűen követik az eredeti regényeket, ami sokszor azt jelenti, hogy oldalról-oldalra lekopizzák, azt is másodrendű rendezőkkel, akik csak felmondják a kötelező leckét, és annyi. Kubrick filmje ezzel szemben tökéletesen önálló, és megáll a saját lábán. Nem úgy, mint az 1997-es tévéfilm, mely már King irányítása alatt készült – olyan is lett. Kubrick Ragyogása azonban olyan alkotás, amiről lehet, illik és kell is beszélni, mind a mai napig. Időtlenségről mesél időtlenül. Csakúgy időtlen, mint az Overlook Hotel, ahol már mindörökre 1921. július 4-ét írnak. És ahová mindig remek érzés visszatérni egy kis nem mindennapi borzongásra.[4]

Fordulópont

2019.11.10. in

DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény# 72 – Fordulópont[/I]Flashpoint #1-5 (2011)[1]A 2011-ben megjelent Fordulópont (eredeti nevén Flashpoint) című öt részes képregény magyar címéhez hasonlóan valóban fontos fordulópont volt a DC Comics berkein belül. Történt ugyanis, hogy öt évvel az Infinite Crisis és két évvel a Final Crisis teljes vagy részleges univerzum-átformálása után a kiadó ismét rebootolta a szuperhősök világát, azzal a céllal, hogy egy kicsit átláthatóbbá tegyék a DC-univerzum több ezer füzetet, karaktert és eseményt felölelő kontinuitását, hogy ezzel új olvasóközönséget szerezzenek, és emellett egyszerre modernizálják és diverzifikálják az alaposan szerteágazó, rengeteg eseményt mozgató képregények stílusát. Az utókor a megmondhatója, hogy ez nem sikerült valami jól: a Fordulópont[/i] utáni New 52-folyam egyáltalán nem aratott osztatlan sikert, sem a kritika, sem pedig a közönség nem ölelte túlzottan keblére, és bár kereskedelmileg egyik-másik sorozat nem szerepelt annyira rosszul, idővel gyakorlatilag a szám szerint 52 darab elindított cím közül a legtöbb nem húzta tovább néhány évnél, a maradék pedig a korszak végére teljesen érdektelenné vált – sajnos a Scott Snyder-Greg Capullo páros Batmanje is, ami egyértelműen a legjobb volt az összes széria közül, ámde végül visszafordíthatatlanul fáradni kezdett, és szintén az utóbbi sorsra jutott. Így végeredményben bő négy esztendővel később a DC újra rebootolta az univerzumot (értsd: nagyjából visszaírták olyanra az egészet, mint amilyen a Fordulópont[/i] előtt volt), emellett beleszőtte a kontinuitásba Alan Moore kultikus képregényét, a Watchment is (amely körülményeinek és mibenlétének megmagyarázása épp mostanában zajlik a tengerentúlon), de ahogy mondani szokás, az már egy másik történet – és a Fordulópont[/i] szempontjából most nem is annyira fontos.Visszatérve jelen cikk alanyára: az öt részes minisorozat tulajdonképpen nem teljes relaunch volt, mivel hiába indította újra a kiadó az összes képregényét (még a legrégebbi, nagy és dicső múltra visszatekintő címeit is, mint például az Action Comics és a Detective Comics), rengeteg régebbi, fontos és klasszikus történet része maradt a kánonnak. Ezzel is csak annyi volt a baj, hogy bár a kiadó bizonyos elemeket megtartott a korábbi kontinuitásokból, bizonyosakat meg nem, hogy pontosan melyek is voltak ezek, hogy mik számítottak kánonnak és mik nem, az voltaképp sosem derült ki, maximum csak halvány utalások voltak rá néha-néha, és azok alapján lehetett némi következtetése az olvasónak (mint pl. A gyilkos tréfa[/i] és a Halál a családban[/i] megtörténte), de emiatt azért érezhető volt, hogy a DC talán nem egészen tudja, mit is akar pontosan ezzel a rebootolással – vagy csak nem képes normálisan lekommunikálni az egészet. Ez a zavaros légkör a Fordulópontra is kifejtette a hatását: mivel a képregény kiemelten fontos volt a DC-univerzumban, ezért annak írását és rajzolását sem lehetett valami jött-mentre bízni – ha az előbbit vizsgáljuk meg, akkor hamar rájöhetünk, hogy azidőtájt Geoff Johnsnál alkalmasabb ember tényleg nem létezett a feladatra. Bőven volt már tapasztalta a Fordulóponthoz hasonló világátformáló giga-események területén, számos prominens szuperhős kalandjait vette már a kezébe, nem kevés sikerrel, ráadásul a Zöld Lámpás-sorozatot is kirángatta az unalom és az érdektelenség posványának a legmélyéről, majd pedig az elismerő dicsfény középpontjába repítette. [2]És persze ne felejtsük el azt a tényt, hogy Johns akkoriban már egy ideje a DC kreatív igazgatójaként működött, és addigra már igencsak tekintélyes szakmai pedigrével rendelkezett – ennek köszönhetően nem csoda, hogy a tájékozott olvasó a Fordulópont elé is hatalmas elvárásokat támaszt. Amelyeknek sajnos Johns csak félig-meddig volt képes megfelelni: az vitathatatlan, hogy emberünk igencsak szép pályát futott be íróként, ugyanakkor néha-néha ő is tudott közepes, vagy épp kifejezetten gyenge eresztéseket kinyomni magából, és ami ezt a képregényt illeti, nos, ahhoz képest, hogy korábban micsoda grandiózus dolgokat vitt végbe, itt most kissé alulteljesítette saját mércéjét. No de, igazán kemény szavak így sem érhetik a ház elejét: Johns az egész sztori főszereplőjének a DC-univerzum egyik közkedvelt szuperhősét, Flash-et teszi meg, abból is a másodikat, Barry Allen-t (akinek népszerűsítéséből és gatyába rázásából Johns is kivette a részét), és önmagát nem meghazudtolva a karakterekkel természetesen remekül bánik. A történet felütése, hogy Barry egy olyan alternatív világban ébred, amelyben az elvileg halott édesanyja még mindig életben van, az amazonok és az atlantisziak serege (Wonder Woman és Aquaman vezetésével) pusztító, eddig több millió ártatlan áldozatot követelő háborút folytat egymással, nem Bruce Wayneből, hanem az apjából, Thomas Wayneből lett Batman, miután a fiát egy fegyveres rabló megölte abban a bizonyos sötét sikátorban, Supermanről semmit sem tudnak az emberek, az Igazság Ligája sohasem alakult meg, Flash pedig, mint villámgyors szuperhős, soha nem is létezett. Barry persze egyből megneszeli, hogy valami turpisság van a dologban, és rögtön nyomozni kezd, majd nemsokára fény derül, hogy ki babrált a tér-idő kontinuummal, valamint időközben az emberiség sorsa is a mérlegnyelvre kerül. Johns a karakter- és világépítésben egyáltalán nem vall kudarcot. Mind a főhősnek, mind pedig a cselekménynek megvannak a maga zseniális, sokkoló és szívbe markoló emocionális pillanatai, ahogy a képregényben prezentált alternatív univerzum is kifejezetten érdekes, sőt, komplett szériákat lehetne felhúzni erre a világra, ahogy azt félig-meddig meg is tették 3-4 számos tie-in kiadványok formájában, amelyek a Fordulópontban látható karakterek történeteit mesélik el. Ezek között is a legérdekesebb egyértelműen a Thomas Wayne-féle Batman, aki csak úgy mellékesen ennek a képregénynek is vitán felül a legfrappánsabb eleme – már csak ezért is érdemes elolvasni Brian Azzarello és Eduardo Risso Knight of Vengeance című minisorozatát. Más téren azonban már olyan, a legtöbb tucat-írónál talán nem is annyira feltűnő, de egy Johns-kaliberű tehetségnél azért bőven észrevehető és nehezen tolerálható hibák jelentkeznek, amelyek az alkotást inkább egy mérsékelten szórakoztató ürügy-képregény irányába tolják, mintsem egy saját maga lábán betonbiztosan megálló grandiózus, epikus és komplex esemény felé. A grandiózus jelző már csak azért sem állja meg a helyét, mert a Fordulópont csupán egy öt részes képregény, amely koncepcióját tekintve minimum kétszer ennyi epizódot követelne meg, viszont a gyakorlatban prezentált történet két számban is elférne – annyira kidolgozatlan és összecsapott. [3]Bár Johns kétségkívül jól bánik Flash karakterével, a sztori alapja már önmagában eléggé zavaros, amin a félmegoldások és a még értelmezhetetlenebb mederbe csorduló fordulatok sem segítenek. És akkor még nem esett szó a fontosnak és érdekesnek induló, de végeredményben teljesen eltűnő mellékszálakról (mint pl. Superman), vagy a levegőben lógó Wonder Woman-Aquaman konfliktusról, amely nincs sem megmagyarázva, sem pedig rendesen kidolgozva, annak ellenére, hogy elvileg ez adná a történet egyik legerősebb tulajdonságát – így a háború sincs eléggé kihangsúlyozva és részletezve, majd a végső nagy csatát is lezavarják néhány oldalban. Mi több, maga a cselekmény is ingadozó tempójú, hiszen az eleje túl lassú (majdnem három epizód is eltelik, mire Flash visszaszerzi a képességeit), a közepe tájékán azért valamennyire Johns is észbe kap, és kényelmesebb, ideálisabb sebességgel mesél, de mivel az öt epizód okán az események és a karakterek kibontására nincs elég idő, ez végeredményben kudarcba fullad, ennek köszönhetően pedig, amikor az utolsó részben fény derül a változások okára, azt pikk-pakk meg is oldják, mintha mi se történt volna – így hát a képregény maga roppantul összecsapott. És ez annak fényében, hogy később nem nagyon magyaráztak meg semmit sem az eseménnyel kapcsolatban, sőt, néhány év múlva el is törölték a következményeket, a Fordulópont sajnos nem tudja elkerülni, hogy ne hasson feleslegesen, és ne gondoljon rá az ember csalódásként. Összességében a képregény egyszerre érzelmes, félig-meddig epikus, akciódús és gyors tempójú, viszont időnként pontosan ez a gyors tempó a képregény baja, és majdhogynem ez lett a veszte. A hibák ellenére azonban nem lehet rá teljesen haragudni, hiszen a világépítés remek, a rajzok nemkülönben (Andy Kubert hozza a tőle megszokott formát, emberalakjai és aprólékos képei most is piros pontot érdemelnek, mint mindig), és az ötletek is egyediséget mutatnak. Szóval, mint mondtam, nem lenne ezzel baj, csak dolgozni kellett volna rajta, és megérdemelt volna minimum még kétszer ennyi epizódot. Így sem rossz a helyzet, csakhogy az olvasóban komoly hiányérzetet ébreszthet – amit az egyébként kifejezetten jól sikerült rajzfilm-adaptáció nagyszerűen el tud feledtetni. Ámde a képregény önmagában már bajosabb egy kicsit: a korábbiakhoz univerzum-rebootokhoz képest gyengébb, miközben koncepciója okán pont, hogy sokkal nagyobb jelentőséget kellene tulajdonítani neki. Mert gondolom nem kell sokáig magyaráznom, hogy itt is elsütötték a bejáratott marketing-szöveget, hogy ez után a történet után már semmi nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt. De aztán kiderült, hogy mégis…[4]

Ad Astra – Út a csillagokba

2019.10.26. in

Ad Astra – Út a csillagokba (Ad Astra – 2019) [1]Az emberiséget évezredek óta foglalkoztatja a kérdés, hogy vajon egyedül vagyunk-e a világegyetemben. Gyakorlatilag a kezdetektől fogva belénk van kódolva az az alapvető ösztön, hogy mivel társas lények vagyunk, nyughatatlanul álmodozunk, reménykedünk, meséket és történeteket találunk ki erről, sőt, az egyre modernebb technológiának köszönhetően most már keressük és kutatjuk is társainkat a csillagok között, nem csupán idelent a Földön. Mert miközben mindnyájan tudjuk (akár tudat alatt is), hogy hosszútávon képtelenek vagyunk család, barátok, szerelem és egyéb társas kapcsolatok nélkül létezni, rendre belegondolunk, és rendíthetetlenül hinni akarunk benne, hogy ebben az univerzumban, ebben a jéghideg, felfoghatatlan végtelenségben van más értelem is rajtunk kívül. És miközben egyre több a bizonyíték ennek ellenkezőjére (merthogy a tudomány jelenlegi állása szerint nagyon úgy néz ki, hogy egyedül vagyunk), mi akkor sem tágítunk feltételezéseink mellől, továbbra is hinni akarunk abban, hogy van odakint valami, azaz alapjában véve a társas ösztöneinket vetítjük ki a végtelen kozmosz szintjére, miközben sokszor még a saját világunkon is otthontalanok vagyunk. Az eddig visszafogottabb, szűkebb körökben mozgó James Gray pontosan ezeket a témákat fejtegeti az Ad Astra – Út a csillagokba című filmjében, amely bizonyos szempontból (elsősorban a korábbi alkotásaihoz képest persze) eddigi legkommerszebb és legszemélyesebb rendezése, amelyet társíróként is jegyez. Ez már önmagában egy szép ellentmondás, amit egyébként a komplett filmre ki lehet vetíteni.Merthogy az Ad Astra valahol félúton helyezkedik el egy nagy költségvetésű, látványos blockbuster és egy lassú tempójú, elvont művészfilm között. Jobban mondva inkább utóbbi felé húz, előbbi jelző is csak a főszereplője, Brad Pitt (akire egyáltalán nem jellemző, hogy bevállal ilyesmit) és a cselekmény első harmadában beiktatott kisebb akciójelenet okán aggatható rá – ami viszont fontos komponense a filmnek. Gray rendezése az előbb említett két összetevő ellenére sem „térdel le” a tágabb közönség és a kommerszizmus oltára előtt, épp ellenkezőleg, a film sokkal inkább stilisztikailag, mintsem tartalmilag érdekes. A sztori a nem túl távoli jövőbe kalauzol el minket, egy olyan lehetséges jövőbe, amely lassan, de biztosan disztopiába készül átfordulni, és amely megállás nélkül halad a megsemmisülés felé, ahol az emberiség egyre messzebbre jut a világegyetemben, miközben saját problémáit még mindig nem sikerült megoldania. Ebből a cseppet sem reményteljes miliőből kénytelen útra kelni az asztronautaként dolgozó Roy McBride a Naprendszer peremvidékére, hogy felvegye a kapcsolatot halottnak hitt édesapjával, aki hosszú évekig egy olyan projekten munkálkodott, amely a lehetséges földönkívüli életet kutatta. Azonban úgy látszik, hogy ez most az egész bolygónkat fenyegeti, és Roy-ra vár a feladat, hogy szót értsen apjával, és hogy végére járjon a rejtélynek, amely során nem csak apjával való kapcsolata értékelődik át, hanem saját mentális állapota is, és minden, amit valaha gondolt önmagáról.Az Ad Astra sokaknál (sőt, megkockáztatom, a nézők legtöbbjénél) már azzal elbukik, hogy megkövetel némi nyitottságot, erősen épít az ember befogadóképességére, és ennek pontosan az lett az „átka”, hogy sajátos hangulata és tempója miatt némelyek számára teljességgel befogadhatatlan. Gray filmje akár Joseph Conrad A sötétség mélyén című kisregényének, vagy épp az Apokalipszis most című mozinak (amely gyakorlatilag Conrad művét adaptálta, csak más környezetbe áthelyezve) sci-fis átirata is lehetne. Illetve bevallottan kölcsönöz belőlük elemeket bőven, és Roy kozmosz-szintű kalandja legalább annyira egy belső utazás, mint amennyire Conrad és Francis Ford Coppola főhőseinek történetei voltak azok. Roy, az erősen introvertált, mindig, mindenkor precízen és racionálisan működő profi, aki szinte már nem is ember, hanem egy mindenféle érzelem, együttérzés és szeretet nélkül élő-lélegző gép, fokozatosan lépdel lefelé a sötétség szívébe, sorra szembesül az emberi természet kikódolhatatlan, pusztító hajlamával, amelynek köszönhetően fajunk a háború, a kapzsiság és a kapitalizmus mocskát magával viszi az univerzum bármely szegletébe, ahol csak megveti a lábát. Az Ad Astra kettősségét az jellemzi a legjobban, hogy a science fiction eszközeivel az apa- és identitáskeresést, valamint a világmentő küldetést egy tágabb kontextusba helyezi úgy, hogy közben a főhős számára a misszió jelentősége és célja lassacskán egy melankolikus monodrámába csap át. Ahogy Conrad a kongói állapotokat tette meg keretként kisregénye főhősének belső utazásához, és ahogy Coppola tette meg ugyanezt, csak nála a vietnámi háború szolgált aláfestésként, úgy Gray is egy sokkal grandiózusabb hátteret rajzol Roy McBride mögé, miközben maga a lényeg végig a főszereplő fejében és lelkében zajlik. Épp ezért az Ad Astra (lenyűgöző és látványos világűr-totáljai ellenére) tulajdonképpen egy tűpontos pszichológiai látlelet rólunk, emberekről. Egy olyan végtelenül precíz és látszólag érzelemmentes karakter szemein és gondolatain keresztül mutat be minket, aki a történet elején még teljességgel hidegen viszonyul mindenhez, kizárja embertársait és szerelmét, miközben folyamatosan szenved, mivel képtelen megérteni apját, és nem akar olyan lenni, mint ő, de mégis egyre távolabb kerül saját fajától, többek közt mert az ő szemszögéből nézve minden kis érzelmi kitörés, minden empatikus megnyilvánulás csakis hiba lehet. Idővel azonban Roy-ban szép lassan feléled az ember, képes lesz megérteni a körülötte lévőket, és rájön, hogy nem attól leszünk jobbak, érettebbek és intelligensebbek, hogy fogcsikorgatva nyomjuk el érzelmeinket, hanem akkor, ha elfogadjuk őket, és megbarátkozunk velük. Ebből a szempontból az Ad Astra azon sci-fik csoportjába tartozik, amelyek minket, embereket helyeznek a középpontba: mert egyrészről ott van a hatalmas Naprendszer, a végtelen világűr, az emberi aggyal felfoghatatlan méretű kozmosz, az óriás-léptékű magasztos tettek, másrészről pedig maga az egyén, aki ezalatt a szociális lényét és tudatát, mentális korlátjainak köszönhetően minduntalan leszűkíti önmaga és szerettei létezésére és az irántuk érzett szeretetre. Ezt a sokatmondó kettősséget a bámulatos képi világ is remekül testesíti meg, a díszletek, az impulzív és az egyszerre fenyegető, megnyugtató, de ezzel együtt meglepően minimalista stílussal a hatvanas-hetvenes évek vonatkozó klasszikusainak hangulatát hozzák – a zárt terek és a bensőséges közeliket pedig jól kompenzálják a világűrben játszódó jelenetekkel. Mindezek alapján az Ad Astra akár az év egyik legjobb filmje is lehetne, Gray azonban több hibát vét, amelyek csak még jobban ráerősítenek arra (mármint az alapból sajátos, művészieskedő stílus mellett), hogy a film egy kifejezetten nehezen befogadható alkotás legyen. Itt is az, még a hollywoodi produkcióknál sem ritka helyzet áll elő, amikor egy rendező annyira el akar mesélni valamit, annyira közölni akar bizonyos üzeneteket a nézővel, hogy még a logikán is felülemelkedik, kvázi simán semmibe is veszi azt. Talán a legjobban úgy lehetne jellemezni az Ad Astrát, mint a sci-fi és a moziba járó közönség egyik legrosszabb rémálmát. Ugyanis a filmiparban el sem tudok képzelni riasztóbbat egy olyan alkotásnál, amely nem elég, hogy megosztó, de még erősen hangulat- és rétegfilm is egyben, ami vagy elkap, vagy nem – de sokkal esélyesebb, hogy nem fog.[2]

Terror

2019.10.14. in

Terror (The Terror – 2018) [1]Az embert már a kezdet kezdetétől hajtja a kaland- és felfedezésvágy, hogy ismeretlen területeket hódítson meg, új területeket találjon, eddig nem látott vidékeket hajtson uralma alá, hogy így nagy tetteket végrehajtva kerülhessen be a történelem nagykönyvébe. Így van ez, mióta csak ember az ember, és így lesz ez mindaddig, amíg fajunk része a világegyetemnek. Csak amíg manapság az űrutazás és a más bolygókra való lehetséges utazás kiötlése jelenti a felfedezést, addig a múlt századokban ez a Föld ismeretlen, fekete foltjainak feltérképezésében nyilvánult meg. Számtalan olyan expedíció volt a történelem során, különböző (néha mondvacsinált vagy jól csengő hazugságokba csomagolt) okokból kifolyólag, de ha alaposabban megvizsgáljuk őket, mindig visszajutunk az emberi ösztön alapvető, kikódolhatatlan beidegződéséhez: a meghódítatlan meghódításához, az ismeretlen megismeréséhez, a felfedezetlen felfedezéséhez, és mindennek segítségével „halhatatlanság” eléréséhez és a naggyá váláshoz. Persze ez a felfedezésvágy sokszor felülírja a halálfélelmet, sőt, időnként ez a felfedezésvágy konkrét halálvággyal párosul – akár tudatosan, akár tudat alatt. Ezt a témát boncolgatta (sok más egyéb mellett) Dan Simmons író is a 2007-ben megjelent Terror[/I] című regényében: a XIX. századi Brit Birodalom két nagyra becsült hajójának nem kevésbé nagyra becsült legénysége a felfedezés- és kalandvágytól fűtve útra kel, hogy megtalálja az északnyugati átjárót, amely már önmagában embert próbáló feladat. Csontig hatoló hideg, röpködő mínuszok, lehetséges egészségügyi és mentális problémák, gyakori kilátástalanság, és mindezeken felül a végzetes kudarc jutott osztályrészül a bátor vállalkozóknak, a legénység pedig nagyon rövid időn belül szembesült is azzal, milyen, ha mind a tíz körmével és minden létező erejével kell küzdeni a túlélésért egy olyan helyen, ami minden pillanatban meg akarja ölni az ott tartózkodókat. Az persze egyáltalán nem titok, hogy Simmons regényében a valóság keveredik a fikcióval: 1845-ben valóban elindult egy olyan expedíció, Sir John Franklin vezetésével, ámde az említett két brit hajónak két évvel később nyoma veszett, a legénységük pedig sosem került elő. Bár abban a korban az akkor abszolút és megkérdőjelezhetetlen szuperhatalomnak számító Brit Birodalom még vagy egy tucatnyi másik, jelentős expedíciót finanszírozott, ugyanakkor a Franklin-féle a Terror és az Erebus hajók tragédiája, illetve eltűnésének rejtélyekkel övezett sora miatt igazi legendává nőtte ki magát. Simmons ezt a megtörtént esetet használta fel, majd gondolta tovább a maga módján: a két hajó pórul járt legénységének három esztendőn át tartó kálváriáját manapság már sokkal tisztábban láthatjuk, mint annak idején, azaz, miután egy rossz parancsnoki döntés következtében a Terror és az Erebus is a jég fogságában ragadt, a legénység két év elteltével úgy döntött, inkább útra kelnek a dermesztő hideg nagy semmijének bizonytalanságába, a biztos halál helyett. Ámde ez a legeslegutolsó kétségbeesett elhatározás végeredményben mégiscsak egy végzetes halálmenetbe torkollott, miközben az egyre fogyatkozó legénység szenvedéseit a hideg, az éhezés, a tuberkulózis, a skorbut és az ólommérgezés is „színesítette”. Alapból olyan elemek ezek, amik már önmagukban tálcán kínálják a drámát, a hatásos cselekményt és a precíz karakterrajzokat, de Simmons nem elégedett meg ennyivel, és belecsempészte az erős atmoszférával megtámogatott borzongató természetfeletti horrort az alapfelállásba. Ennek köszönhetően a regény, csakúgy, mint a belőle készült tíz részes sorozat, egy sötét, fojtogató, lidércnyomásos utazás az emberi lélek legmélyére. Az már a legelején kétséges volt, hogy vajon ez a történet elbír-e tíz epizódot. Simmons eredeti regényének majdnem 800 oldalán is bőven lehetett volna húzni, ugyanakkor a hajók fedélzetének zárt, klausztrofóbiát keltő helyszínei és a kietlen jégmezők csendes, vakítóan fehér, ingerszegény környezete precízen és érzékletesen teremti meg a bőr alá bekúszó pszicho thrillert, a nagybetűs Terrort (ne tévesszen meg senkit, a cím inkább utal a túlélésért küzdő legénység kálváriájára és lelkiállapotára, mintsem a hajójuk nevére), az erős hangulatnak köszönhetően pedig a bezártság, a végtelen magány, a fogvacogtató hideg és az egyre fogyatkozó remény egyszerűen hatalmába keríti a nézőt, és nem ereszti, amíg nem pörög le az utolsó rész stáblistája. Az alkotók ráérősen mesélnek, szépen komótosan vezetik fel, bontják ki a karaktereket és a csoportdinamikát, végül pedig tisztességesen el is varrják a szálakat, miközben rengeteg szereplőt mozgatva mutatják be nekünk és kedveltetik meg velünk a legénység különböző tagjait, akik közül sokan könnyen megtalálhatják útjukat a nézők szívéhez, minden erényükkel és jellemhibájukkal együtt. Mindez pedig a korabeli Brit Birodalom ideájának és egekig magasztalt értékeinek a törvényszerű lerombolásával jár: a kapitányokat és a tiszteket sokkal inkább a teherként rájuk nehezedő elvárások, illetve az azokkal való szembesülés határozza meg, és saját egojuk elnyomása, valamint állandó önmarcangolásuk, mintsem a klasszikus kalandvágy és a meseszerű, a pusztítóan reménytelen helyzettel összeegyeztethetetlen elképzelések, hasonlóképp az expedíciójukhoz, amelyet annak ellenére, hogy magasztos célokkal „álcáztak”, valójában csupán annyi volt az egész lényege, hogy az átjáró megtalálásával az angolok ki tudják kerülni a spanyolok által uralt területeket.Természetesen a professzionális karakterrajz mit sem érne tehetséges színészek nélkül, de szerencsére a Terror[/I] ezen a téren is brillírozik, sőt, ebben a legjobban. A stáb szinte kivétel nélkül profi módon és magas szinten űzi a színészmesterséget, kellő hitelességgel adják át az akkori világ legfegyelmezettebb, legnyakasabb nemzetének számító nép tagjait, akiknek egységessége szép lassan darabokra hullik, és végül már nem csak a saját életükbe kapaszkodnak foggal-körömmel, de saját józan eszük megmaradásáért is kemény harcot vívnak a felfoghatatlan, horrorisztikus körülmények közepette. Ebből a szempontból a szokatlanul lassú tempó sokkal inkább előny, mint hátrány, ráadásul a remekbe szabott karakterépítés- és árnyalás közben néhány nem túl eget rengető, ámde kétségtelenül váratlan fordulattal is meglepnek minket az alkotók. A csillagos ötös prezentációnak hála nem csupán együtt lélegzünk, nevetünk, sírunk, derülünk a figurákkal, hanem rájövünk, ebben a sztoriban tényleg nincsenek kivételek, nincsenek érinthetetlen vagy kevésbé érinthetetlen szereplők, egyszerűen bárki odaveszhet, a könyörtelen jégmező akárkit elragadhat, ez alól senki sem vonhatja ki magát, legtöbbször nem is konkrétan a tapasztalaton vagy az edzettségen, inkább a puszta szerencsén múlik, hogy épp ki hal meg és ki éli túl. Ennek köszönhetően nemegyszer arra súlyt le a kaszás (egy ízben váratlanul és letaglózóan hamar), akire a legkevésbé számítunk, hovatovább, az írói bravúr akkor is megmutatkozik, amikor egy maximum közepesen érdekes mellékszereplőből egy összetett főgonosz transzformálódik. Mert hiába minden paranormális, természetfeletti elem, a szinte már önálló életet élő pusztító táj, a legénység körül ólálkodó, majd le-lecsapó mitikus lény, az igazi szörnyeteg, mint oly’ sokszor, úgy most is az ember lelkében lakozik. Ott szunnyad csendben, észrevétlenül, várva, hogy jöjjön a hívószó, amelyre végre előtörhet. És ki-ki a maga módján kezeli ezt: egyeseknek társaik meggyilkolásához, másoknak az ördögi ármánykodáshoz, megint másoknak a kannibalizmushoz szolgál katalizátorként, és így maga a jegesmedve-szerű szörnyeteg is inkább egy absztrakció, amely azt a tájat jelképezi, amelyet tisztelni kell, és aminek betartani a szabályait, máskülönben az ember az életével fizet a gondatlanságért. Való igaz, nem a Terror volt a 2018-as tévés szezon legjobb sorozata, de ettől függetlenül egyáltalán nincsen komolyabb szégyenkeznivalója. „Csak” egy remek, jól felépített, precízen kigondolt és megvalósított széria, amely egykettőre beszippantja a nézőjét, de mindez már bőven több, mint amit az átlagos tucat-sorozatok nyújtani szoktak. A Terror egy átlagon felüli műalkotás, amely akár komoly kamaradrámaként, vagy színpadi produkcióként is tökéletesen megállná a helyét. És mivel az alkotók nem hagyták annyiban a dolgot, a tévésorozat antológia-formátuma miatt a következő évadban a jéghideg északnyugati átjáró után egy japán internálótáborba kalauzol el minket, a második világháború közepén.[2]

American Horror Story: A gyilkos ház

2019.09.25. in

American Horror Story: A gyilkos ház (American Horror Story: Murder House – 2011) [1]Sokáig lehetne vitatkozni azon, hogy vajon létezik-e nagyobb és agyonhasználtabb amerikai horrorfilmes toposz a kísértetházaknál – előfordulhat, hogy igen, de hogy megszámlálhatatlanul sok érv szól a téma elnyűttsége mellett, az halálbiztos. Rengeteg művész kedvelt közege ez, nagy írók építették már saját történeteiket az elátkozott, szellemek járta kúriák köré, Shirley Jacksontól kezdve, Richard Mathesonon át, Stephen Kingig bezárólag, és a filmipar sem rest évente legalább egyszer leforgatni valamilyen kísértetházas horrort, pedig ebben a témában úgy tűnik lassan nem lesz már annyi szufla, mint amennyit ki akarnak belőle sajtolni. Ennek ellenére rendre megpróbálkoznak vele, hogy bebizonyítsák ennek ellenkezőjét, legtöbbször szépen kudarcot is vallanak, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, de azért akadnak nézhető, sőt mi több, egészen élvezetes, a közönség figyelmére maximálisan érdemes darabok is, többek közt a 2011-ben indult American Horror Story című tévésorozat is. A Kés/alatt[/I] és a Glee – Sztárok leszünk alkotópárosa, Ryan Murphy és Brad Falchuk a széria első évadjának helyszínéül is egy ilyen hátborzongató, kívülről álomszerűnek tűnő, de belül sötét, veszélyes és halálos természetfeletti erők lepte szellemházat választott – ha ismerjük a duó korábbi munkáit (különösen a Kés/alattot, amely véleményem szerint az elmúlt évtized egyik legzseniálisabb sorozata), akkor máris lehet némi fogalmunk arról, hogyan is kell elképzelni ezt a fajta koncepciót.Nagyjából tényleg mindent meg is lehet benne találni, amit alapesetben elvár az ember egy ilyen sorozattól és ettől a párostól. Bővebben: lelkileg meggyötört, gyarló és esendő karaktereket, komikus, mégis életszagú helyzeteket, meglepő fordulatokat, jókora fekete humort, némi vért és sok szexet, erőteljes atmoszférával és egész évadon át kitartó, sohasem lanyhuló feszültséggel megtámogatva – és mindezt a horror-műfaj elemeivel nyakon öntve. Persze nincs új a nap alatt, így az alkotók nem is rejtették különösebben véka alá, hogy A gyilkos ház[/I] alcímmel ellátott első szezon írásakor olyan klasszikus sorozatok és filmek inspirálták őket, mint a Dark Shadows[/I], a Rosemary gyermeke, a Ne nézz vissza!, A rettegés háza[/I] és Stanley Kubrick Ragyogása. Szép sorjában vissza is köszönnek a jól ismert monumentumok a sztoriban, miközben, ahogy az egy igényes és precízen kidolgozott horror-történethez illik, a zsáner elemei, különböző stílusjegyei és összetevői itt is csupán az alaphelyzetbe beintegrált eszközök. Színes és szórakoztató fantáziadús kellékek, ha úgy tetszik, egy szépen kifaragott keret, amely a karakterfejlődést és a szereplők közt lévő kémiát, valamint a teljesen hétköznapinak induló, ámde végül rémisztő, elmebeteg, gyakran sitcomokat idéző abszurdan humoros horrorshowba torkolló szituáció dramaturgiáját erősíti. A szilárd alapokra építkező díszletek – a kísértetház, a szellemek, az eltévelyedett, gyötrődő lelkek, a kúriába vissza-visszajáró, megváltást kereső figurák – mögött ott lapul a tradicionális amerikai család idilli képe, illetve ennek a sokkal kevésbé idilli és illúziórombolóan keserű valósága. Mert azt a különböző regényekből/filmekből/tévésorozatokból már régóta tudjuk, hogy a sztereotip amerikai famíliák tökéletessége és a kertvárosi miliő nyugodt, biztonságérzetet nyújtó közege mögött sokszor elnyomott traumák, be nem teljesült vágyak, sötét múltbéli dolgok és még sötétebb tettek bújnak meg, ahogy nemegyszer maguk a kertvárosok is egy saját, zárt közösséget alkotnak, ahol akár véres és kegyetlen ügyek is előfordulhatnak. Az American Horror Story első évadja is ezekre a motívumokra húzta fel a sztorit: a Harmon-család egy első látásra teljesen átlagos, hétköznapi és boldognak tűnő amcsi család, akik Bostonból Los Angelesbe költöznek, ahol az épp rossz csillagzat alatt kínlódó ingatlanpiacnak és némi szerencsének köszönhetően egészen korrekt áron sikerült vásárolniuk egy nagy és gyönyörű régi építésű házat. Ahogy a família, úgy az új lakhelyük is tökéletesnek látszik, azonban csakhamar fény derül Harmonék múltbéli tragédiájára és saját démonjaikra, amikkel folyamatosan küzdenek, ezzel együtt pedig lassacskán megismerik a ház sötét és véres múltját is, valamint korábbi lakóit, akik közül nem mindenki örül az új jövevényeknek…Nevéhez méltóan a sorozat (legalábbis az első évad) nem fukarkodik sem az „amerikaisággal” (hisz A gyilkos ház egyfajta bizarr, társadalomkritikát nem nélkülöző amcsi családregény), sem a horrorral (a történetet rogyásig pakolták paranormális elemekkel), sem pedig a különböző visszatekintésekkel, mellékzöngékkel, novella-szerű sztorikkal, amik egyrészt remekül kiegészítik a fő-cselekményt, másrészt önmagukban is tökéletesen megállják a helyüket. No persze a lényeg legfőképp az említett fő-cselekmény kiszolgálásán van, így hát az egészen az 1920-as évekig visszanyúló flashbackek során rengeteg karaktert, ezzel együtt pedig rengeteg történetet ismerünk meg, amik aztán szép fokozatosan beépülnek a sztori gerincébe. Az American Horror Story[/I] talán legnagyobb negatívumát pontosan ezen a terepen kell keresni: a széria legfőbb jellemzője, hogy minden egyes évadban egy rakás különböző dolgot rakosgatnak egymásra, szörnyeket, szellemeket, földönkívülieket, a túlvilágot, démonokat, boszorkányokat stb., és egy rakás mellékszálat, amit szinte minden esetben túl is bonyolítanak annyira, amennyire csak lehet. Ami alapjában véve még nem is lenne akkora baj, az már inkább gond, hogy ezeknek a szálaknak a nagy részével egyszerűen képtelenek mit kezdeni, és csak a hatásvadászatért, vagy a feszültség felfokozásáért vannak benne – amely után a szép nagyra felfújt lufi sem durran akkorát, mint kellene. Szerencsére az írók itt még nem vetették el annyira a sulykot, mint ahogy a későbbiekben, és az első évad (a gyakran vissza-visszatérő hibáktól függetlenül) kifejezetten jól elvan ebben a tartalmas és időnként kissé zavaros mederben. A legjobban úgy lehet jellemezni A gyilkos házat, mint a tradicionális amerikai családi értékek torz tükörképét és kifordítását: a családfenntartó férj és apa, aki folyamatosan kínkeserves harcot vív saját korlátai, vágyai és lelkiismerete ellen, a negyvenes éveiben járó anya, aki képtelen feldolgozni a hasában növekvő gyermeke elvesztését, és fogcsikorgatva küzd, hogy megbocsátson az állandóan félrekacsingató férjének, végül, de nem utolsósorban a kívülálló tinilány, aki majdhogynem megtestesíti mindazokat a negatív dolgokat, amit a kamaszkor rosszabbik oldala jelent – mindegyikük alaposan kidolgozott karakter (részben persze a dicséretre méltó színészi munka miatt is), és mindegyikük egy-egy sajátos darabját jelenti annak a képnek, amely a modern családi értékek és a modern társadalom (nem is annyira) karikaturisztikus rajzát mutatja be. Amikor az emberek egy házban laknak, mégsem ismerik a másikat, mégsem veszik észre a problémákat, mert igazából soha nem is foglalkoznak egymással, és csak élnek, jobban mondva úgy-ahogy tengődnek egymás mellett, a saját gondjaikkal és komplexusaikkal hadakozva. Ugyanakkor az évad vissza-visszatérő motívuma a gyermekáldás témája, mivel az élők és az ebben a világban kísértő szellemek is görcsösen, szakadatlanul utódokra vágynak, mintha ez jelentené számukra a feloldozást és a hőn áhított megváltást. Ebből következik a szomorú végkicsengés, egyben a meglepően nyugodt, keserédes happy end, hogy voltaképp a fokozatosan széthulló családot pontosan a tragédiák sora hozza össze, és hogy tulajdonképpen csak azután kezdték el igazán szeretni és megérteni egymást, miután meghaltak. Az egész történetet áthatja egyfajta abszurd-komikus hangulat, nemegyszer nem csupán kifejezetten vicces, de az ember konkrétan a fejét fogja, és heves röhögőgörcsben tör ki, valamint az összességében elmondható, hogy gyakran akkorákat lehet rajta nevetni, mint amekkorákat vígjátékokon soha, és mindig tudják valamivel emelni a tétet – aki tehát azt hiszi, hogy a kandalló előtt pucéran bőgő és recskázó Dylan McDermott az évad csúcspontja, az ne hamarkodja el, várja ki a végét. Voltaképp egy izgalmas és agyat megtornáztató sötét kirakós játéknak is felfogható az első szezon: az American Horror Story nem véletlenül tett szert hírnevére, igaz, hogy rajongótáborának tetemes részét pontosan ennek, illetve a második évadnak köszönheti – üröm az örömben, hogy ezt a színvonalat azóta csak nagyon-nagyon ritkán sikerült megismételni.[2]