Symphonia (PS5, PS4, PSN)

Feelgood platformer a zene szépségéről és a művészet erejéről.

Egy ideje végleg el kellett fogadnunk a tényt, hogy a videojáték médiuma egy nagyon pénzvezérelt biznisz. Kihalóban az eredeti ötletek, egyre kevesebb az olyan cím, ami nem valamilyen befutott ötletnek egy újabb változata, ne adja ég valami egyszerre izgalmas, de közben koncepciójában is újszerű próbálkozás. A Sunny Peak fejlesztésében készült Symphonia egy ilyen különlegesség, amennyiben szeretjük a csöndes, de megható pillanatokban gazdag játékokat.

A címadó Symphoniaban járunk, egy világban, amelynek működése és lakosainak lelke is a zeneművészet körül forog. Égbe nyúló amfitetátrumokat emelnek a tiszteletére, eszközöket készítenek, melyek a zene révén működnek, és hatalmas koncertekre járnak – ám egyszer mindennek vége szakad. Az alapítók távozásával nem marad, aki gondozná a kórust, így a zene is fontosságát veszti, a birodalom pedig lassan enyészetnek indul. Egy szerencsés automaton azonban rátalál a hegedűs Philemon szobrára, és újból életre hívja őt, átadva nekünk irányításának lehetőségét, és a célt, hogy visszahozzuk a zenét, és vele a harmóniát Symphonia világába.

Az elénk táruló világ egyszerre lenyűgöző, és kísértetiesen elhagyatott. Óriás és aprólékosan megmunkált, de kiüresedett terek, melyeknek múltja egyből ránk nehezedik, míg be nem töltjük az űrt zenével. Philemon kezében ugyanis ott van hangszere, és ha megfelelő helyeken játszunk rajta, minden életre kel. Csörlők indulnak el, liftek és platformok ereszkednek a mélybe, vagy emelnek a fentebbi szintekre, ahol különböző mechanikus szerkezetek járják örök körútjukat, amelyekhez csatlakozhatunk. A Symphonia nem várja el tőlünk, hogy belerohanjuk az akcióba, helyette azt kéri tőlünk, fontolva haladjunk a szintek közt, megismerve azok saját logikáját és összegyűjtve minden titkát.

Philemonnal minden mozdulatunk elegáns. Az ugrás karmesterpálcánkról dobbantva történik, a hegedülés pedig rejtett hangjegyeket csal elő, melyekből saját kottát tehetünk össze, esetleg néhány eltévedt dallamot kutathatunk fel, és ha ügyesek vagyunk, vihetünk is magunkkal, hogy felszínre hozhassuk a néhai zenész emlékeit. Minden egyes kis darab egy újabb pillanatát tárja fel Symphonia dicső múltjának és a korok ejtette változásoknak, melyek mostani állapotához vezettek. Nem utolsósorban, minden összegyűjtött emlék egy újabb képességet is biztosít számunkra, melyekre szükségünk lesz a továbbiakban, egyéb esetekben pedig olyan játékbeli funkciókat kapunk, melyeket ki-bekapcsolva más formájában tekinthetünk világunkra.

Direkt kerülgetem a játék élményének technikai megfogalmazását, mert engem is kerülgetnek a megfelelő szavak. Platformerről van szó, mint azt a már felsorolt sok ötletes kis szerkezet is mutatja, ám teljes mértékben hiányzik – vagy mondhatnám jó ízléssel kihagyott – a túlpörgetett akció, a folyamatos stressz, ami a műfajjal jár, szeressük is bármennyire azt. Nem, itt Philemon nem hal meg, ha a mélybe zuhan, egyszerűen visszakerül az adott kép kezdőpontjára, de soha nem hátrébb. A játék türelemre int, a különböző terek és izgő-mozgó pályaelemek tanulmányozására, ritmusuk, ha úgy tetszik, saját belső zenéjük kiismerésére. Ez a folyamat néha időigényes, de soha nem frusztráló, helyette csendes, elegáns, és üdítően szimpla. Csak a készítők designjai, és a köréjük írt zene, se több, se kevesebb, tehát a tiszta alkotói vízió, ami elénk tárul.

Cél persze így is van: Fel kell kutatnunk és végig kell követnünk a birodalom tehetséges zenészeit, hogy saját orchestrát alkossunk velük, felélesztve a zene értékét. A különböző hangszereken játszó mesterek mind a maguk módján különcök, az amfiteátrumhoz kapcsolódó kis épületek egyikeiben rejtőznek, utolérve őket pedig nem harcolunk, csak együtt zenélünk velük. Egyszerű, de hatásos, szép. Aki ennél többre vágyik, az nem itt kapja meg, én viszont meg merem kockáztatni, hogy ez önmagában sokkal több, mint amit ez a műfaj kitermelt magából az elmúlt években. A zenék pedig felérnek a játék által átruházott nagy felelősséghez, valódi szimfonikus zenekarokkal felvett, francia művészek által feljátszott minden egyes taktus, hogy tényleg egy koncertre tudjuk képzelni magunkat, ha hagyjuk, hogy Symphonia világa magával ragadjon.

Ritkán találkozom már olyan játékkal, amelyben érintetlennek érzem a készítők művészeti ambícióit, úgy, hogy ne legyen öncélú. A Symphonia nem tesz engedményeket, bevállaltan rétegjáték, de saját mechanikáját, a mindenek középpontjába helyezett zenét, és annak tiszta erejét a végsőkig kidolgozza, szinte tökéletesre csiszolt platformer elemekkel, és egy látványában is egyedi világgal párosítja. Nem biztos, hogy mindenki megtalálja a számítását benne, de játszottam már annyi címmel, hogy teljes örömmel tudjak nézni egy ennyire egyedi projektet, hozzátéve, mennyire fontos a vérfrissítés a műfajnak is. A zene, de főleg a művészet kortalan, bárkié és mindenkié egyszerre – akárcsak ez a játék. Készült tehát egy újabb mestermű, csak hagynunk kell, hogy minket is elvarázsoljon.

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük!)