Könyv – Star Wars: Mester és tanítványa

A felelősség súlya.

Claudia Gray: Mester és tanítványa. Szukits, Szeged, 2019. Ford.: Szente Mihály

Nem emlékszem, hány évesen láttam az első Star Wars filmemet. Nem emlékszem, mert nem tett rám különösebben nagy benyomást – olyan családban nőttem fel, ahol ha a téma szóba került, senki nem átallott minél hamarabb kifejteni a véleményét, miszerint szőrös dolgok lövöldöznek az űrben, mekkora hülyeség. Azonban tisztán emlékszem arra a pillanatra, mikor már felnőtt fejjel, az összes filmet újranézve beültem a hatalmas adag popcornommal az Ébredő erőre, megláttam a főcímet és meghallottam a zenét, elsírtam magam. És arra is tisztán fogok emlékezni, amikor életemben először tartottam a kezemben SW-könyvet, és milyen keserédes érzés volt forgatni az utolsó oldalakat. Mert ilyen élmény a Mester és tanítványa.

A könyv Qui-gon Jinn és Obi-van[1] Kenobi életéből ragad ki egy szakaszt. Obi-van már négy éve Qui-gon padawanja, aki nagy igyekezettel próbálja egyengetni útját, mégis úgy érzi, hogy nem találják meg a közös hangot. Qui-gon nagy jedi, ám gyakran fordul egyedi, nem konvencionális megoldásokhoz, Obi-van ellenben szinte a végletekig szabálytisztelő, ráadásul úgy érzi, mestere rosszul méri fel az ő képességeit. Éppen kapóra jön tehát a Jedi Tanács mindenkit meglepő ajánlata Qui-gon számára: lépjen be a Tanács tagjai közé. A tagok nem vállalhatnak tanítványokat, így kénytelenek lennének új mestert kijelölni Obi-van mellé. Qui-gon gondolkodási időt kér, a Tanács pedig addig is egy új küldetéssel bízza meg a párost: a Pijal bolygón egy Ellenállók nevű csoport merényleteket hajt végre, mivel szeretnék megakadályozni, hogy a nemsokára trónra lépő királynő aláírja az egyezményt, mely megnyitna egy hiperűr-útvonalat. A kiskorú koronahercegnő melletti régens Rael Aveross, Qui-gon régi barátja, így kifejezetten az ő segítségét kéri, hogy a végére járhassanak a problémának.

A történet maga tehát nem kifejezetten bonyolult, és egyszerre maximum három, nagyon jól elkülöníthető szálon fut, melyek elég hamar összeérnek. Qui-gon és padawanja megérkeznek a bolygóra, ahol persze kiviláglik, hogy nem olyan egyszerű a helyzet, mint gondolták: Rael Aveross és a koronahercegnő, Fanry kapcsolata is jóval árnyaltabb, mint amilyennek elsőre tűnik, a merényletek pedig érdekes mintázatokat mutatnak… Nem tudván, kiben bízhatnak és kiben nem, Qui-gon és Obi-van végül két drágakőcsempész személyében talál szövetségesre. A cselekmény tehát valójában szépen követi a klasszikus, királyi udvarokban játszódó történetek mintáját, megvan benne minden elem, ami kell: politika, intrika, árulás, a végén persze egy csavarral. De persze ha csak a történet lecsupaszított vázát néznénk, akkor gyakorlatilag egyetlen regényt sem olvasnánk el, nem igaz?

A könyvek valamiért a sor végén kullognak a Star Wars univerzum többi médiuma mögött, pedig lehetőséget adnak egy-egy téma mélyebb, finomabb kibontására. Ami pedig átszövi ezt az egész regényt, az – nem meglepő módon – a mesterek és padawanjuk közötti kapcsolat problematikája. A legnyilvánvalóbb példa erre Qui-gon és Obi-van kettőse, ám itt sem egyetlen esemény hatására oldódik fel közöttük a feszültség, hanem az egész szövegen átívelő, hosszú folyamatként. Lépésről lépésre tanúi lehetünk annak, hogyan változik dinamikájuk, kapcsolatuk a történések hatására, és fokozatosan ébredünk rá arra is, hogy bizony Qui-gonnak megvannak a saját kételyei magával kapcsolatban, és részben ezeket vetíti ki tanítványára. Egyszer Obi-vannak adunk igazat abban, hogy készen áll a bonyolultabb harci technikák elsajátítására, másszor pedig Qui-gonnak, ide-oda dobál minket a szöveg a két fél között, mintha egy furcsa teniszjátszmán vennénk részt. A regény számos ellenpontját is felmutatja ennek a kapcsolatnak, és a szöveg egyik legnagyobb erénye, hogy egyik sincs idealizálva. Látjuk Qui-gont Dooku tanítványaként, ahogy egyszerre féli és tiszteli mesterét, majd azt is, ahogy szinte vallásos imádattal néz fel a másik tanítványra, a nála idősebb, különc Rael Averossra. Annak is tanúi leszünk, hogyan fordul át ez a rajongás valami másba, és együtt érezzük Qui-gonnal a keserűséget, amikor az, akit a példaképünknek gondoltunk, letér addigi útjáról. Rael és Dooku kapcsolata sem szokványos, szinte egyenlő partnernek érezzük a két felet.

A legegyértelműbb ellenpont viszont, melyre a szöveg is rámutat, nehogy elkerülje az olvasó figyelmét, az Rael és volt padawanja, Nim Pianna. A múltban egy hajó ellen intézett támadás során Rael nem tartotta be a protokollt, miszerint először a biztonsági rendszert kell felülírni, hanem úgy gondolta, harccal könnyebben elérik céljukat, tanítványa pedig hűségesen követte. Qui-gon megmutatja a biztonsági kamera felvételét Obi-vannak, és miközben együtt nézik, azon gondolkodik, milyen összhangban, milyen harmonikusan tud mester és tanítványa együtt dolgozni, és még inkább kételkedni kezd saját magában. Azonban egy ajtó biztonsági kapcsolójánál nanorobot fúródott Nim Pianna halántékba, ami felülírta akaratát, így mestere ellen fordult – akinek nem maradt más választása, mint lelőni tanítványát. Fájóan szép képet fest a mester és padawanja közötti kapcsolatról a tény, hogy Rael Aveross sosem tudja megbocsátani magának a történteket – úgy tűnik, a Tanács sem, azért kapta ezt a távoli küldetést -, és az is, ahogy a koronahercegnőt, Fanryt féltő gondoskodással terelgeti útján.

Ehhez kapcsolódik a mű két másik központi kérdése: a felelősség és a szeretet. „Igen, a felelősség súlyos teher” (113. oldal), hangzik el Rael Aveross szájából, és ki lenne a szereplők közül a legmegfelelőbb példa, ha nem ő, akinek egész életében cipelnie kell döntései következményeinek súlyát? De ezt érzi Qui-gon is, aki azon rágódik, ledobja-e magáról a felelősséget, amit Obi-van tanítása jelent, csak hogy egy újabbat vegyen magára a Jedi Tanács tagjaként. De még a mellékszereplők cselekedeteiben is felmerül ez a kérdés – a volt rabszolga, mára drágakőcsempésszé avanzsált Rahara megpróbálja-e megmenti a bolygón tartózkodó rabszolgákat, vagy a saját bőrét mentse? És ugyanezzel a kérdéssel szembesül partnere, Pax Maripher is, akinek azt kell eldöntenie, támogatja-e döntésében. A tizennégy éves koronahercegnő pedig érett, erős női karakter, aki tisztában van azzal, hogy felelősséggel tartozik népéért, és tekintélyét nem erőszakkal és megfélemlítéssel, hanem az eszével éri el. Úgy tűnhet, a szeretet kérdése csak érintőlegesen jelenik meg a történetben; megemlítik, hogy a jedi vallás tiltja a szerelmet, azonban felmerül a kérdés, hogy mester és tanítványa közötti összetartozás vajon nem ugyanaz a szeretet-e? Hiszen évekig élnek és dolgoznak együtt, kiismerve a másik minden rezgését és gondolatát, és társuk elvesztése legalább ugyanolyan fájdalmat okozna. Erre végül Qui-gon döbben rá:

„Jóllehet ismét hitt a proféciákban, ma már sokkal jobban értette, hogy ez a fajta hit hogyan és miért vezeti a Jediket a sötét oldal felé. A jövő megismerésének vágya a jövő irányításának vágyából fakadt. A jövő irányításának vágya a félelemből fakadt – a végtelen fájdalomtól és a jövőbeli veszteségektől való félelemből. A hatalomvágyat le lehetett győzni, de a legfontosabb társak elvesztésétől való félelmet soha.” (324. o.)

Ebből az idézetből kiviláglik, hogy azért jócskán akad moralizálás a regényben, ám az írónő nagyon ügyesen adagolja, szinte el-elrejti egy-egy szereplő mondataiban, és egyáltalán nem erőlteti rá a véleményét az olvasóra. Ami pedig szintén kitűnik, az az, hogy láthatjuk azt a gyönyörűen, apránként kibontott folyamatot, ahogy Qui-gon kapcsolata az Erővel megváltozik. Új utakat talál hozzá, és újonnan megnyitja magát az Erőnek, míg végül egy olyan szép, harmonikus szintet érünk el, ami engem nagyon emlékeztet Chirrut Îmwe karakterére és az ő vak bizodalmára az Erőben.

A Mester és tanítványa tehát nem egy felejthető mű, sőt. Aki attól tartana, hogy tipikus adaptációs irodalom, és mint olyan, szinte olvashatatlan, annak félelme alaptalan. Régi, jól ismert, szeretett figuráinkat sikerült úgy új oldalukról megmutatni, hogy közben nem vesztettek az integritásukból, az újonnan megismert mellékszereplők érdekesek, szórakoztatóak és mi több, élettel teliek – sokáig nem fogom elfelejteni például Pax Maripher kiszólásait, akit hosszú évekig protokolldroidok neveltek, és nincsen teljesen tisztában az emberi kapcsolatok működésével. Kalandokban és izgalmakban nincs hiány, és ha látnám Qui-gont egy varactyl hátáról sürgetően felém inteni, kérdés nélkül felpattannék mögé – és ezt ajánlom nektek is.


[1] A nevek helyesírásánál a könyvet követem – a szerző

A könyvet a Szukits kiadó biztosította. Köszönjük! Ha tetszik az írás és a téma, és szeretnél hasonló cikkeket olvasni a PSC-n, akkor a linkre kattintva megrendelheted a kötetet.

2 hozzászólás

Hozzászólás

  1. Azért én mindent komoly fenntartásokkal kezelek, amit Claudia Gray ír, de ez nem hangzik rosszul.

  2. Valahol a kupac mélyénn van jópár füzetem arról a minisorozatról hogyan lett Obi-wan Qui-gon tamítványa. Lehet előguberálom.