SPLIT FICTION (PS5)

Hölgyeim és uram: az év játéka megérkezett!

2013-ban egy asszír származású, svéd-libanoni fickó bukkant fel a videojátékos szintéren. Josef Fares 1977-ben született, 10 éves korában Svédországba kényszerült menekülni családjával a libanoni polgárháború elől. Mindösszesen 29 éves volt, amikor a Variety az egyik legérdekesebb filmrendezőként beszélt róla, és még mindig nem töltötte be a harmadik x-et, amikor elnyerte az Északi Tanács Filmdíját a Zozo című filmjéért. 

Fares ezt követően a videojátékok világa felé fordult. Első alkotását, a két testvérről szóló, művészi és erősen narratíva fókuszú Brothers: A Tale of Two Sonst a sajtó pozitív kritikával illette, és elégedetten nyilatkoztak róla a játékosok is – érdekessége, hogy gyakorlatilag egy kooperatív játék volt, amit magunkkal játszhattunk. 2014-ben megalapította a Hazelight Studios nevű fejlesztőcsapatát, melyet az ipar egyik óriása, az Electronic Arts rögtön fel is karolt, így Faresék a független fejlesztők támogatására létrehozott EA Originals programban alkothattak (Fares pedig határozottan vallja, hogy függetlenek is maradnak).

A Hazelight egy olyan, az online multiplayer játékok által elnyomott műfajban látták meg a potenciált, melyben alig-alig láthattunk emlékezetes alkotásokat az elmúlt évtizedben. A stúdió első, 2018-ban megjelent A Way Out című játékát kifejezetten osztott képernyős, kooperatív multiplayer játéknak szánták, ahogy aztán a még nagyobb sikert arató, 2021-es It Takes Two-t is. A férj és feleség megromlott házasságáról, és annak kalandos úton való helyrehozásáról szóló alkotás óriási hatással volt a videojátékos világra – annyira kreatív és egyedi megoldásokat tárt a játékosok elé a fontos üzenetet hordozó, hol vicces, hol megható történet mellett, ami a 2021-es The Game Awards és a 25. D.I.C.E Awards „Év játéka” díját eredményezte, na meg egy friss interjú szerint több mint 23 millió eladott példányt (aminek a fele Kínából érkezett).

Fontos azt is megemlíteni, hogy Fares elképesztő lelkesedése és természetes karizmája igen közkedvelt figurává tették, aki – látszólag – tényleg hisz a videojátékokban, a kooperatív kalandokban, csapatában és alkotásaiban. A „B—a meg az Oscar” felkiáltástól kezdve rendíthetetlen lendületén keresztül egyéb, ultrapozitív nyilvános megszólalásain túl mint karakter is belopta magát a játékosok szíveibe.

Mindkét említett játék tartalmaz online multiplayer funkciót, de az osztott képernyős dizájnnal mintha csak kérlelte volna a játékosokat Fares, hogy akár szerelmükkel, akár barátaikkal, vagy bárkivel, akit szeretnek, üljenek le egy képernyő elé, és induljanak el egy virtuális utazáson – együtt. Bravúros lépés volt, hogy elég egy példány belőle: nem kell kétszer megvenni a játékot: így még impozánsabb az eladási szám is.

Ennek szellemében készült el a 2024-es The Game Awardson bejelentett Split Fiction is, melynek fejlesztését már rögtön az It Takes Two után, 2021-ben megkezdte a Hazelight – a leleplezés után pedig nem is kellett sokat várnunk, hogy végre fejest ugorhassunk egy olyan új kalandba, ami úgy gondolom, szintén erősen esélyes az „Év játéka” címre – pontosabban, ha egy picivel is erősebb játék követi ezt a kalandot úgy, hogy még csak március van, roppant elégedett évet zárhatunk mi gamerek.

A Split Fiction az elődjeivel megegyező játékmenettel bír, és ebből a szempontból alig, de azt sem túlzás mondani, hogy szinte semmiben nem tér el az It Takes Two-ban látottaktól. Adott két karakter, akiket egy-egy játékos irányít, és velük kell az egyébként teljesen lineáris pályákon A-ból B-be jutni egymást segítve, különböző, némi logikus gondolkodást igénylő feladatokat megoldva. Pályák és fejezetek követik egymást, melyeket hol átvezető videók, hol a fő feladatoktól kicsit elrángató mellékküldetések szakítanak meg. 

Bár nehézségi szint választás nincs, ez nem is indokolt – a játék kezelhetősége, a feladatok komplexitása abszolút kezdőbarát, így azok is jól fognak szórakozni, akik csak ritkán játszanak, vagy csak épp a partnerük kedvéért ültek le a képernyő elé. Sőt, az egyes feladatoknál való megrekedés képes vicces pillanatokat, és heuréka-momentumokat is okozni. Én a párommal játszottam a mókát – jómagam 25 éve foglalkozom videojátékokkal napi szinten. Ő – bár szintén találkozott az életében ezzel a hobbival – nem töltötte annyira gyakran ezzel az idejét, mint én. Mégis, többször is előfordult a végigjátszásunk során, hogy ő világított rá arra, hogy mit is kellene csinálni a továbbjutásért, míg én a szemöldökömet ráncoltam.

A játékban ezúttal sincs single-player lehetőség, kizárólag csak a kooperatív mód, de ha nincs a környezetetekben valaki, akivel le tudtok ülni egy képernyő elé, akkor még mindig opció az online co-op, ami ezúttal teljes cross-platformtámogatással bővül. Sőt, a Hazelight ezúttal is volt annyira jófej, hogy nem kell mindkét embernek megvennie a játékot – visszatért ugyanis a Friends Pass opció, aminek köszönhetően elég, ha az egyikőtök megveszi a programot, mert partnereteket teljesen ingyenesen meghívhatjátok játszani. Azért ha rám hallgattok, akár be is dobhatjátok az „Átjössz Split Fictionözni?” dumát a kiszemelteteknek, hátha bejön, és akkor tudjátok… kellemest a kellemessel (*kacsint-kacsint*).

Vagy csak összebarátkoztok – ami már csak azért sem rossz, mert a Hazelight ezúttal is erősen narratíva fókuszú játékának középpontjában éppen a barátság áll. A történet főszereplője két, a húszas éveiknek közepe felé járó nő. Mio és Zoe mindketten írók, de gyakorlatilag szöges ellentétei egymásnak. Mio például egy magának való, introvertált, és realista személyiség, aki városban nevelkedett édesapjával, az elmúlt években pedig épphogy boldogult valahogy, ezért az írásaival inkább a pénzre hajt, mintsem szakmai elismerésre. Zoeról eközben süt az optimizmus és a vidámság. Extrovertált vidéki lányként, örök álmodozóként él, és a pénz helyett inkább a szülei, illetve saját maga felé való bizonyítás motiválja – nem meglepő, hogy ő a fantasy zsánerben érzi otthon magát.

No, hát képzeljétek el, hogy mi sül ki abból, amikor ezt a két – egyébként nagyon is szerethető – karaktert összeeresztik egy 16-18 órás kalandra… rengeteg konfliktus, vicces odaszúrogatás, és jól megfigyelhető jellemfejlődés. De hogy ennél konkrétabb legyek: ez a két hölgy úgy kényszerül a másikkal való szoros együttműködésre, hogy mindketten jelentkeznek a Rader Publishing nevű céghez, melyben álmaik és a fejükben létező fantáziatörténetek könyvben való manifesztációjának lehetőségét látják. Ezt a cég úgy tudja kivitelezni, hogy az egyéneket mesterséges kómába helyezve, egyfajta szimulációba rakja, és letölti az elméjükben lakozó történeteket (ezt a kritikát én is ezzel a módszerrel írtam – viccelek!). Viszont amikor megkezdődik a folyamat, Mio végül megijed, kisebb balhé tör ki, melynek eredményeképp Zoé sztázisbuborékjában landol – és kész is a baj. A két lány fejében lakozó kreatív ötletek összekeverednek, és bár mindketten idegenkednek egymás fantáziáitól, hamar realizálják, hogy ebből a kulimászból csak kooperációval juthatnak ki.

Ez a történetbeli esemény meghatározza a játékmechanikákat és a pályák, a környezet dizájnjait is. Egyszer Mio cyberpunk világában aprítjuk a rendvédelmi szervek tagjait kibernindzsaként, űrautón és az Akira című anime motorkerékpárjára hajazó kétkerekűn kajtatjuk a főgonoszt, miközben Zoé idegrendszere nehezen viseli a gyilkolászást, és a túl sok akciót. Aztán fordul a kocka: az idősebbik hölgy meseszerű világában járva, az óriások földjén, illetve azok segítségével ugrándozunk előre, vagy éppen mágikus fává és vidra-szerű lénnyé változva haladunk előre egy jóval nyugodtabb, de esetenként nem kevésbé kegyetlen környezetben.

Ahogy a helyszínek változnak, úgy a mechanikák is – míg Mioval éppen a motort hajtjuk, addig Zoeval az okostelefonon egy CAPTCHA feladványt („jelöld ki az összes képkockát, ahol dobozt látsz”) kell megoldanunk, miközben azt is nehéz kivitelezni a száguldozó motoron a lövedékzáporban, hogy feloldjuk a telót. Ezt még ki sem pihentük, mikor azon kapjuk magunkat, hogy egy a Dűne világára hajazó helyen csontcápákat lovagolunk meg a homokban, utána meg a disznó-mennyországban egy-egy coca bőrébe bújva szivárványt fingadozunk, illetve rugós testünket használjuk az előrehaladáshoz. 

A Split Fiction tele van újabbnál újabb ötletekkel, folyamatosan képest húzni egy kellemesen váratlant, alkalomról alkalomra lenyűgözve a játékost. Ennyi kreatív megoldást, ennyi popkulturális utalást (házon belül is) és ennyiféle videojátékos műfaj egy játékban való megjelenését nem igazán láttam még sehol – és ezt teszi úgy, hogy az élmény konstans friss és szórakoztató marad. Bár az It Takes Two is hasonló élményt kínált, de a Hazelightnak sikerült erre még rárakni pár lapáttal a két írónő kalandjában. Talán az okozott némi hiányérzetet csak, hogy a játék nem használja ki a DualSense képességeit, de azért legyünk őszinték: ennyi év távlatából nem igazán lehet a kontrolleren keresztül újat mutatni. 

Csak méltatni tudom az alkotás technikai részét is; a móka alatt az Unreal Engine 5 duruzsol, megjelenés előtti tesztpéldányomban pedig semmilyen problémát nem tapasztaltam. A játék pompás, a két lány modellje gyönyörű, a látványvilág szemkápráztató – oké, nem egy PlayStation exkluzív játék szint, de több, mint rendben van. Nincs grafikai opció választási lehetőség, de nem is kell; az alkotás stabil 60 képkocka per másodperc sebességgel fut, magas felbontáson, részletes textúrákkal, szép árnyék, fény és tükröződés-effektekkel, LOD pop-in és egyéb grafikai hiba nélkül.
Egyetlen egyszer fordult elő, hogy Mio-val beestem a pálya alá, de ezen azonnal segített az utolsó checkpointra való visszaállás, utána pedig már nem is fordult elő.Míg az alkotás végigjátszásához „két ember kell”, addig ahhoz, hogy a Split Fiction minden pillanatában ennyire fantasztikus legyen, ahhoz Josef Fares és csapatának lelkes munkája, és a szakma iránti rajongása kellett. Lehet úgy is játékot csinálni, hogy egy sokadik ötlettelen, minimális erőfeszítéssel elkészített rókabőrt tálalnak elénk, és a program amúgy is magas árán túl még mikrotranzakciókkal, ócska kozmetikai cuccokkal igyekeznek minket megfejni, meg lehet a videojátékok világába beleszerelmesedve, játékosként készíteni valamit, szívből, alázattal. A Hazelight Studios ezúttal is az utóbbit tette, és ezért le a kalappal!

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük!)