Sorozat – WandaVision

Popkultúra. (spoilermentesen)

A popkultúra – vagy kevésbé vonzóan tömegkultúra – mindig az aktuálisan legnépszerűbb, legelterjedtebb tevékenységek, hiedelmek és eszközök összessége. Különlegessége, hogy már-már ozmózisszerűen terjed: sokan lehet, hogy nem látták, hallották vagy játszották az adott népszerű alkotást, de mégis tudnak róla, ismerik, és meg tudnak szólalni vele kapcsolatban. Az „igazi” popkultúra a társadalom egyfajta szórakoztatóipari tudatalattija, amely napjainkban a kapitalizmus és Amerika keresztmetszete, amely bőven átlóg a kontinens határain – sőt.  Koronként, évtizedenként változik, de lerakódásai tovább élnek, azokból új alkotók merítenek, időnként újrahasznosítva ezeket. A WandaVision – a Marvel első újhullámos sorozata – egyszerre terméke és kommentárja a popkultúrának, és ez teszi igazán izgalmassá.

A sorozat egyszerre egy lassan kibontakozó misztikus történet, hódolat a televízió aranykora előtt, valamint tipikus Marvel-szerű kaland. A WandaVision egyik izgalmas erőssége, hogy a nézők a furcsábbnál furcsább történések közepette próbálják kitalálni, hogy zajlik-e valami a színfalak mögött, és ha igen, pontosan mi – így a konkrétumokba nem mennék bele, hogy ne vegyem el másoktól sem ezt az örömöt. Legyen elég annyi, hogy a különleges képességekkel bíró Wanda és kedvese, Vízió – akik mindketten a Bosszúállók tagjai – friss házasokként beköltöznek új otthonukba Westview idilli városkájában, mindez pedig az ’50-es évek vígjáték sorozataként van prezentálva: fekete-fehér kép, 4:3-as arány, hangos háttérkacajok minden egyes poénnál, kedves de fárasztó szomszédok, és így tovább. A cselekmény során párosunk végighalad az elkövetkező évtizedek kliséin és sémáin – passzoló intrókkal és dalokkal – miközben velünk együtt hőseink is próbálják kisilabizálni, hogy mi történik. Ugyan a fináléhoz közeledve tipikusan „marveles” lesz az élmény, ennek minden pozitív és negatív konnotációjával, az oda vezető, nem túl hosszú út szórakoztató, frappáns és kreatív – és ez számít igazán.

Az amerikai televízió szerelmeseinek igazán szürreális élmény lehet látni ilyen aprólékos odaadással megkomponált elemeket, amelyek már-már rémisztő módon magukba sűrítik inspirációik esszenciáit. A humor, a közbevágott műreklámok, a színészek játéka, sőt, még az operatőri munka is tökéletesen adja át a televíziózás mérföldköveit. Az a tény pedig, hogy valószínűleg elég sokan érteni fogják a stílusbeli sajátosságokat, azt igazolja, hogy mennyire mélyen a köztudat része az amerikai televíziózás még itt, Magyarországon is. Az alkotók bár egyértelműen rajongói ennek a vonalnak, de közben rávilágítanak arra is, hogy ez a fajta cukormázas ábrázolás a televízióban gyakran a társadalmi valóságot takarta el vagy cicomázta fel. A WandaVision fő közönsége valószínűleg a fiatalabb generációból való, így bátor, de mégis megfontolt lépés, hogy ennyire távolról nyit a sorozat: tudták ugyanis, hogy a kor ellenére is olyannyira a köztudat elemeiből merítenek, hogy minimális lehet az értetlenkedők száma. Mivel sorozatról van szó, sokkal nagyobb a mozgástere a készítőknek, így – főleg a történetvezetés szempontjából – többféleképp is csillogtathatják szaktudásukat. A Marvel filmek egyébként is sokat kísérleteztek, de korlátozott játékidejük és formátumuk kevésbé engedett ennyire drasztikus elképzeléseket, mint amelyekkel ebben a sorozatban találkozhatunk.

Néhol öncélúnak hathatnak az események, és kissé furcsa döntés, hogy a nagy, epizódközi csavarokat vagy expozíciókat a stáblista közepére helyezik, azonban a színészi játék minden „ráncot” elsimít. Elisabeth Olsen és Paul Bettany fenomenálisan játsszák nem hétköznapi karaktereiket mindennapi, gyakran szürreális helyzetekben, és kiválóan mutatják be  a különböző érzelmi skálákat – talán ilyenkor működik igazán a sorozat, amikor a már-már szájzsibbasztóan mosolygós idill mögül áttűnik valami komorabb, valami sötétebb, gyászosabb hangulat. Ezt az érzést pedig remekül közvetítik, hiába telnek el csak pillanatok. A mellékszereplők hasonlóan jól játszanak, és itt leginkább Katheryn Hahnt emelném ki, aki a bosszantóan negédes szomszédja a duónak: széles vigyorával, intenzív mimikájával és nagy gesztikulálásával részről-részre sokoldalúan testesíti meg az épp játszott karaktert.

A WandaVision sorozatként remekel, de nem csak azért, mert sorozatokra épít. Külön-külön a sok bizarr esemény, a furcsaságok kissé szétbontják a kirakóst, így valószínűleg azoknak jobban összeállt ez a tonális egyveleg, akik egyben feküdtek neki az évadnak, és nem hétről hétre csücsültek le kilenc 30-45 perces epizódja elé. Egyben az egész egy frappánsan megtervezett kirakó, amely elsőre egy nagy katyvasznak hathat, de végül a fő történeti szál összeáll, bár apró elemeiben vannak azért fennmaradó kérdések és inkonzisztens tényezők. Legnagyobb csavarjai viszonylag kiszámíthatóak még azok számára is, akik nem ismerik a képregényes alapjait, de ettől függetlenül élvezetes nézni, ahogy koherens egésszé áll össze, és helyükre kerülnek az elemek.

A WandaVision meglepően vagány, és annak ellenére, hogy a Marvel a mozizás titánjává nőtte ki magát, mert kísérletezni, ami önmagában dicséretes. Az évad karakterközpontúsága nagyon előnyére válik, remekül egyensúlyoz a hangulatok és hangvételek között, színészei árnyalják előtte kevésbé körbejárt, de annál izgalmasabb karaktereiket, és a csomag elkerülhetetlen része a bevált képlet villogtatása is. Ötletes hódolat, amely kritikája is az amerikai fogyasztói popkultúrának, és keresztmetszete az elmúlt évtizedeknek. Mindez alatt pedig elég sok szálat összefűz, új cselekmények alapjait fekteti le, de ami a legfontosabb – szüntelenül szórakoztat. Ha a többi sorozat is mer innovatív és egyedi lenni, akkor nincs mitől félni.