Generic selectors
Csak
Keresés címben
Keresés a tartalomban
Keresés hírekben
Keresés cikkekben
Keresés a fórum hozzászólások között
Keresés a fórum témákban
Kategória szerinti szűrés
Classic PlayStation
Comix
E3
EA Play Live 2020
EA Play Live 2021
Esemény
Future Games Show: Gamescom 2020
Future Games Show: Spring Showcase
Gamescom
Gamescom 2020
Gamescom 2020 Opening Night Live
Gamescom 2021
Gamescom 2021 Opening Night Live
Heti hírösszefoglaló
Hírek
Komment
Nacon Connect
New Game+ Expo
Nyereményjáték
PlayStation 5 Showcase
PlayStation Indies
PlayStation Network
PlayStation.Community
Podcast
PS5 Future of Gaming
PS5 Tudtad?
PSC Gyorsszavazás
State of Play 2020. augusztus 6.
State of Play 2020. február 25.
Stream
Summer Game Fest
Szavazás
Techno
The Game Awards
The Game Awards 2020
Tokyo Game Show
Tokyo Game Show 2020 Online
Tokyo Game Show 2021
Ubisoft Forward

Sorozat – Invincible (első évad)

Szuperhősnek lenni még sosem volt ennyire szomorú és fájdalmas.

Az Amazon saját streaming szolgáltatója, a Prime Video idén egy új, képregény alapján készült animációs sorozattal lepte meg a szuperhős zsáner rajongóit, melynek címe: Invincible – címszereplője pedig egy különleges képességekkel rendelkező tinédzser, akinek a serdülőkor, a matekdolgozatok, a lányok, illetve a továbbtanulás viszontagságai mellett még a Földet fenyegető űrlényekkel és hatalmas erejű szuperbűnözőkkel is meg kell küzdenie. Invincible, azaz tükörfordításban: Legyőzhetetlen. Már a neve is gáz. A széria felütése nemkülönben. Valljuk be, a szélsebesen, vagy inkább egyenesen megállíthatatlanul nyomuló képregényes-szuperhősös lavinában nem nagy trúváj egy érettségi előtt álló pattanásos, az ellenkező nemmel nehezen szót értő, csetlő-botló, de azért összességében szerethető lúzer útkeresése, aki egyik napról a másikra szuperképességekre tesz szert, amelyeket aztán meg kell tanulnia uralni és felelősségteljesen használni, hogy aztán az emberiség javára fordítsa azt.

Ezer meg ezer helyen, ezer meg ezer formában láthattuk már ezt (Peter Parker szívélyes üdvözletét küldi), még annak ellenére is, hogy a tárgyalt főhősünk apja jelen esetben egy mindenható, a szuperhőst, mint kifejezést a végletekig kimerítő szuperlény, úgy meg főleg, hogy a sorozatban látható karakterek nem elég, hogy cseppet sem eredetiek, hanem egyenesen már meglévő hősök fantáziátlan, egy pakisztáni falu omladozó faházában tűvel, cérnával, kecskebőrrel és autógumival összerakott Nike-cipővel egyenértékű gagyi másolatai. Mint amikor a strandon egy bozótos melletti gyorsbüfében kérsz egy hamburgert, ami a pult fölé kirakott képen tökéletesnek, ínycsiklandónak és finomnak tűnik, aztán odadobnak eléd egy szikkadt zsemlét, közte egy mócsingos hússal, egy fonnyadt salátalevéllel és egyetlen egy paradicsomkarikával. Az Invincible egy ideig magabiztosan lavírozik ezen a vonalon, szépen rakosgatja le a saját klisés, sablonos alapjait, építgeti az univerzumát, megkapjuk az ottani Supermant, Batmant, Wonder Womant, Aquamant, meg úgy en bloc majdnem az egész DC-felhozatalt, jobban mondva annak olcsó, kínai hamisítványát, és Te, mint néző, egyre inkább úgy érzed, hogy noha láttad a sorozat kiemelkedő átlagát a Rotten Tomatoes-on, és láttad a nem kevésbé hízelgő pontszámát az IMDb-n, és talán még egy-két barátodtól is hallhattad, hogy zseniális lett, mégis azt gondolod, hogy téged bizony átvertek, méghozzá elég csúnyán.

Aztán hirtelen jön a hideg zuhany, és az Invincible páros lábbal rúgja fel a gyanútlan néző minden addigi prekoncepcióját. Meg sem kérdi, hogy „fej vagy gyomor”, csak szó nélkül bever kettőt, aztán otthagy a padlón, hadd emészd meg a dolgot. Gyorsan tegyük hozzá: az Invincible első részének éles váltását maximum csak az nem látta előre, aki nem tekintette meg a sorozat előzetesét, vagy nem ismeri az eredeti képregényt, vagy aki sosem hallott még Robert Kirkmanről (többek közt a The Walking Dead megalkotójáról) és munkásságáról. A kissé terjengős, lassú folyású felvezetőt követően a nyitóepizód fináléjában emberünk egy csapásra copyrightolja az Igazság Ligáját, ezzel meg is üzeni, hogy mire számítsunk a továbbiakban. Az Invincible elemi erővel vágja ki a nyitott ablakon a szuperhősműfaj alapvető szabályait, az agyonidealizált, isteni magasságokban daliásan pózoló hősöket pedig olyan szintű játszi könnyedséggel és kegyetlenséggel zúzza össze, akár a tornádó a mobilházat. A szuperhősmítosz a falon végzi szétloccsanva, a hősök kitépett lábaival, karjaival, kiontott beleivel, szétnyomott fejeivel és az ide-oda röpködő csontszilánkokkal együtt, az pedig, hogy a sorozat szándéka a manapság sikert sikerre halmozó Marvel-filmek csilivili, állandóan finomkodó, komolytalan, lassan már az altesti poénok szintjére süllyedő világának verjen le egy kiadós pofont, vagy legalábbis felmutassa neki középső ujját, enyhe kifejezés. A szuperhősök egyértelmű, direkt és totális dekonstrukciója ez, valami olyasmi, mint amilyen Alan Moore és Dave Gibbons Watchmenje is volt még a ’80-as évek második felében. Bár az Invincible és a nagyon-nagyon hasonló témákat megütő, szintén a Prime Video égisze alatt futó The Boys valószínűleg sosem fog olyan kolosszális hatást gyakorolni a szuperhősfilmekre, mint a Watchmen a szuperhős képregényekre (ez természetesen nem minőség függvénye, egyszerűen csak nagyon más kávéház a kettő), teljesen törvényszerű volt, hogy a közönségbarát szuperhősmánia közepette előbb-utóbb meg kellett jelennie az ellenpontnak is.

Ebben a kontextusban tökéletesen érthető, hogy Kirkman miért „másol” ahelyett, hogy saját karaktereket találna ki (egyúttal át is húzza az ötlettelenség lehetőségét), de egyébként már maga a címszereplő neve is hatalmas paródia, ugyanis Invincible (polgári nevén Mark Grayson) hiába tud repülni és hiába emberfeletti az ereje, egy kezén meg tudná számolni a néző, hogy a nyolc epizód alatt hányszor vív meg olyan csatát, amit a végén megnyer. A sorozat nem teketóriázik, egyszerre ad képet a szuperhősködés árnyoldalairól, brutalitásáról és következményeiről: előbbi vérgőzös, csontrepesztő, némely esetben pokolian durva csörtékben, utóbbi a két tűz közé keveredett civil áldozatokban nyilvánul meg. Hiába a rajzolt külcsín, kifejezetten durva, már-már sokkoló, ahogy a mindenható erejű karakterek látványos párbajának árnyékában tucatjával, sokszor százával halnak meg emberek, szakadnak szét, tapossák el őket, akár a hangyákat, vagy végzik az összeomló épületek romjai alatt. Az, hogy ezeket a jeleneteket nagyon nehéz nem összeszorított fogakkal és fájdalmas sziszegéssel végignézni, részben az előbb említett PG13-as korhatárra belőtt, gyerekbarát és végletekig (azaz túlságosan is) kommersz képregény-filmek hibája, ámde az Invincible ezen felül is erősen komolyan veszi a szuperhősök kérdéskörét, sőt megkockáztatom, fényévekkel jobban, mint manapság bármelyik nagyszabású mozifilm. És ha épp nem köpönyeges igazságosztók, másik dimenzióból érkező idegenek, vagy marsbéli földönkívüliek csépelik egymást, az Invincible akkor is intelligensen és éretten közelíti meg a témát, legyen szó egy meghasonlott tinihős énkereséséről, vagy a szintén szuperképességű pozitív mellékszereplők ténykedéséről a káoszhelyzet közepette.

Mert végülis többek közt pontosan erről szól a szuperhősködés. Nem mindig a városok lezúzásáról, a gonosztevők elagyabugyálásáról és az autók, kamionok, épületek ide-oda hajigálásáról – hanem néha arról is, hogy segítenek az embereken, a bajbajutottakon, vagy szimplán arra használják saját képességeiket, hogy valami jót, valami igazán előre mutatót tegyenek. Ezt a gondolatot a finálé végső összecsapása fogalmazza meg a legszebben: miközben két isteni erejű szimbólum legyalul egy fél metropoliszt, a többi hős úgy asszisztál az egészhez, hogy bunyó helyett a „mellékes veszteségek” legminimálisabbra való redukálásával foglalkozik – azaz pontosan azt csinálják, ami a feladatuk. Ezért, bár a katarzis nem akkora, mint várnánk, a végeredmény mégis sokkal földhözragadtabb és életszagúbb, mint bármi más, ami mostanában szuperhős címkével fut.

Az Invincible amellett, hogy görbe tükröt tart a minimum kettes típusú diabéteszt okozó cukormázas szuperhősábrázolás elé, még azt is bámulatosan összefoglalja, hogy valójában mit is jelent szuperhősnek lenni – vagy inkább mit kellene, hogy jelentsen. Lényegében egyszerre emeli pajzsra a héroszokat (illetve magának a szuperhősködésnek a lényegét), és egyszerre taszítja le őket a vérrel, halállal és mocsokkal teli szakadék legmélyére. Nem mintha becsmérelni akarnám a Marvel vagy esetleg a DC-mozikat, a maguk módján többé-kevésbé szórakoztatóak és nézhetőek, de ha már unod a szuperhősöket és valami többre, jobbra és rendhagyóbbra vágysz, akkor az Invincible-nél (és a már korábban említett The Boys-nál) jelenleg nem létezik jobb alternatíva.

2 hozzászólás

Hozzászólás

  1. Ez tényleg egy nagyon különleges sorozat, még csak hasonlót sem nagyon tudok mondani.

  2. képregényt imádtam elejáről a végéig, kíváncsi voltam, hogyan tudják ezt adaptálni a képernyőre, azt kell mondjam, hogy tökéletes munkát végeztek, eszméletlenül jól sikerült!

    1