Generic selectors
Csak
Keresés címben
Keresés a tartalomban
Keresés hírekben
Keresés cikkekben
Keresés a fórum hozzászólások között
Keresés a fórum témákban
Kategória szerinti szűrés
Classic PlayStation
Comix
E3
EA Play Live 2020
EA Play Live 2021
Esemény
Future Games Show: Gamescom 2020
Future Games Show: Spring Showcase
Gamescom
Gamescom 2020
Gamescom 2020 Opening Night Live
Gamescom 2021
Gamescom 2021 Opening Night Live
Heti hírösszefoglaló
Hírek
Komment
Nacon Connect
New Game+ Expo
Nyereményjáték
PlayStation 5 Showcase
PlayStation Indies
PlayStation Network
PlayStation.Community
Podcast
PS5 Future of Gaming
PS5 Tudtad?
PSC Gyorsszavazás
State of Play 2020. augusztus 6.
State of Play 2020. február 25.
Stream
Summer Game Fest
Szavazás
Techno
The Game Awards
The Game Awards 2020
Tokyo Game Show
Tokyo Game Show 2020 Online
Tokyo Game Show 2021
Ubisoft Forward

SNIPER ELITE 5 (PS4, PS5)

Közelharci mesterlövész.

Nagy kedvencem a sunnyogós műfaj, több klasszikus cím is a polcon pihen és mindig van valami különösen izgalmas abban, hogy nem tucatnyi csőre töltött mordállyal a zsebemben rohanok be a tömeg közepére, hanem útvonalakat kifigyelve, a lehetőségeket felmérve, sokszor rögtönözve jutok előre. Mikor amiatt dobog a torkodban a szíved, hogy nehogy megforduljon az a nyomorult járőr, akit már három és fél perce követsz, vagy hogy sikerüljön az a kitervelt dupla fejlövés. Mindez a rajongás/tapasztalat viszont kicsit hátrány volt a Sniper Elite 5. részének tesztjére nézve, még úgy is, hogy magának a sorozatnak az eddigi útja ismeretlen számomra. Ráadásul mintha látszódna egy, a fejlesztők által belőtt irány a franchise evolúcióját illetően. De ne lőjünk el minden puskaport így az elején, vegyük sorban a céltáblákat!

Ismét a második világégés idejében és színterén járunk, újfent Karl Fairburne stabil kezei felett kapjuk meg az irányítást, mert újabb kiszagolt ”szupernácivilágpusztító” terv részleteit kell kibogoznunk, valamint lehetőség szerint le is zárnunk. A sztoriban sok meglepetés nem lesz, szépiás és kopott filterrel megtámogatott átvezetők során rántanak hangulatba minket, majd az adott helyszínen történő rövid párbeszéddel felfestik a küldetés tárgyát. Mindig van egy újabb, magas rangú vezető vagy egy kísérleti projekt, aminek nyomán elindulunk, hogy 9 fejezettel később megpihenhessünk a következő epizódig. Alibi történetet kapunk tehát, de ez már Halász Samu óta így van és aki nem a Nagyfőnök krónikáját veszi alapul, az hozzá is szokhatott a lazán összefűzött küldetésekhez. De mind tudjuk, hogy itt nem is ez a lényeg, hanem hogy milyen módon és eszközökkel abszolválhatjuk ezeket.

Itt jön a képbe a bevezetőben említett tapasztalat, és ha nagyon rosszmájú szeretnék lenni, akkor letudhatnám annyival, hogy aki játszott már egyetlen hasonszőrű progival, azt nem érik majd meglepetések. Elindulunk az aktuális pálya egyik szegletéből, hogy megoldjuk a fő missziót, ami általában egy valaminek a kinyomozása, illetve megsemmisítése. Ezt spékelik még meg egy kiemelt likvidálandó személlyel és ahogy haladunk a pályán, úgy hallgathatunk ki unatkozó katonák elkapott párbeszédeiből, illetve felmarkolt iratokból opcionális célokat, amiknek nem ártana utánanézni. A térkép tüzetes átvizsgálása nem csak a játékidő kitolása szempontjából hasznos, hanem mert rengeteg felhasználható tárgyat, speciális töltényt, netán a fegyverek fejlesztésében kiemelt fontosságú munkapadokat találhatunk. Egy kicsit furcsa megoldás miatt ugyanis ezek nem csak a karabélyaink alkatrészeinek kicserélésére szolgálnak, hanem egy-egy ilyen megtalált asztallal oldjuk fel az addig zárolt hangtompítót vagy puskatust.

Van tehát a három alapfegyver és tucatnyi extra felszerelés, mint figyelemelterelés céljából lehajítható üveg, síp (mert fütyülni már túl mainstream) vagy különböző robbanószerek, gránátok. Ha elég kreatívok vagyunk, tényleg lubickolhatunk a megoldásokban, külön terveket ötölhetünk ki a válogatott kivégzésekhez, vagy pont, hogy a pacifista életszemlélet gyakorlásához. Nem csak arról van szó, hogy mindig választhatunk a tényleges gyilkolás és az elkábítás, vagy az éles és gumilövedék között, de a játék többször lehetőséget kínál, hogy észrevétlenül, konfrontáció nélkül jussunk át a szinten, viszont ez karakterünk fejlődése miatt igen kontraproduktív, ugyanis legegyszerűbben a tökéletesen kivitelezett kiiktatások után kapunk XP-t, legyen az egy hangtalanul elvégzett gégemetszés, netán egy 300 méterről leadott kobaklékelés. Tapasztalati pontokat emellett a különféle kihívásokért is kapunk, amik minden fejezetnél jelen vannak és általában az X mennyiségű ellenfél bizonyos módon történő elpusztítását helyezi előtérbe. Ahogy tehát haladunk előre, úgy lépjük a szinteket és kapjuk a három különböző tárcsán elkölthető pontokat. Ez egy igen kellemes megoldás, aminek köszönhetően viszonylag kötetlenül fejlődhetünk, minimális az olyan skill, amik előtt kénytelenek vagyunk megvenni valami haszontalan képességet. Mert mindegyik az. Na jó, nem, de az igazat megvallva, semmi játékmenetet felforgató extrával nem gazdagodtam ezek miatt. Lehetett több életem, de minek, ha úgyis az a terv, hogy ólálkodva teszem hidegre a teljes náci hadsereget. Oké, talán a kicsit messzebbre ható falon átlátás kínált előnyöket, de God Mode-ra azért ne számítsunk.

Szórakozásra viszont annál inkább, hiába a papírforma mechanikák, mégis működik a stuff, csak bele kell kicsit feledkeznünk az előttünk elterülő tájba, feltérképezni az ellent és kitalálni a leginkább kézreálló haditervet. Még a főküldetések abszolválására is több lehetőségünk van, de egy mezei páncélajtó kinyitása is történhet robbanószerrel vagy kulccsal, függően attól, hogy úton odafelé mire leltünk rá a kettő közül. Az egész térkép arra vár, hogy játsszunk rajta és talán olykor kicsit kötött, meg a fejezettől is függ, mennyire van elengedve a kezünk, de alapvetően számos módszer között válogathatunk. Volt, hogy tök véletlenül rányomtam valami random felvillanó ikonra az építkezés egyik korlátjánál. Nem is történt semmi. Akkor. Jó fél órával később viszont, a pálya túlsó oldalán görnyedve bejött egy videó, hogy Günther épp átesik azon a bizonyos, megbuherált korláton. De lesznek még itt fejre ejthető vízköpők és csillárok, a hullákat elrejthetjük ládákba, de akár járművekből vagy holttestekből is mókolhatunk pokolgépeket. Kicsit átütött egy másik, kopaszodó szakember stílusa, de mint mondottam, világi ötletekre nem itt fogunk akadni. Ráadásul mindezt kooperatívan is átélhetjük, ami szintén plusz pont.

Ha már itt tartunk, van még multiplayer is, de ez a legtöbbször leredukálódik egy külső nézetes tucatlövöldévé. Úgy gondolom, bárki is kezd bele a játékba, nem ez a mód lebeg a szeme előtt.

A sztori második felénél kezdett ugyan alább hagyni a lelkesedés, mert mint korábban is írtam, ha „egyet láttál, mindet láttad”, de kisebb adagokban fogyasztva ez sem törvényszerű. Felvetődik viszont a teljesen jogos kérdés, hogy hogyan próbál életben maradni és létjogosultságot kiharcolni magának a széria? Két erre utaló jelet találtam a teszt során, az egyik zseniális, a másik kevésbé. Kezdem az utóbbival, úgy a harmadik chapter környékén kezdett feltűnni, hogy elkezdett áthelyeződni a fókusz a ”sniperkedésről” a lopakodásra, a távolsági hadviselésről a közelharcira. Mesterlövész puskánk ugyanis túl hangos, lövésünket még a legjobb hangtompítóval is meghallják a közelben strázsáló őrök. Emiatt érdemes tisztes távolságból dolgoznunk, de ilyenkor igen limitált a belátható terület és utána úgyis haladnunk kell tovább, ezért aztán sokáig kifizetődőbb volt kizárólag pisztollyal és késsel rendezni a nézeteltéréseket. Lehet, hogy tévedek, de mintha ezt az utat látnám, hogy tapossa a Rebellion csapata, ami nem biztos, hogy baj, csak kicsit karcos lesz a játék címe.

A másik újítás viszont telitalálat, az Invasion mód. Ha ezt engedélyezzük, akkor egy valódi játékosnak módja van belépni hozzánk a sztori alatt és német mesterlövészként nyomunkba szegődni. Belépésekor kapunk értesítést, ha úton felénk valahol lebukott, akkor legutóbbi ismert helyzete megjelenik a térképen, illetve bizonyos telefonokat felvehetünk, hogy mi kérjük be ezt az infót. Remek móka, extra feszültséget ad a már bejáratott formulához, na meg bátorságot, hogy később mi ugorjunk valakinek a játékába. A mód nem új keletű, egyre több game prezentál hasonlót és itt is remekül működik, ráadásul nem éreztem frusztráltságot, ha alulmaradtam, mert az barátságos automata és bármikor használható kézi mentés miatt szinte semmit nem veszítettem, ellenkezőleg, feldobta a kalandot.

Ugyanezt érte el a DualSense támogatás is, ami ugyan nem ér fel az exkluzív címekhez, de például a hangos generátor vagy a lövések dörrenése megrezgeti és szólaltatja kezünkben a kontrollert, de ami kifejezetten tetszett, az a két lépcsős ravasz, ami először váll feletti nézetre zoomol, majd FPS-be. Innentől ezt kötelező módon kérem minden játékba, köszi.

Ami még sokat dobott az összképen, az az atmoszféra. Nem is feltétlen a grafikai részletesség, bár az is simán hoz egy normál szintet, de nagyon erős a szoftver hangulata. A Spy Academy fejezetben a Mont-Saint-Michel falai között már-már Dark Souls utánérzésem volt, ami nem egy rossz referencia. Ha valaki ismerősen mozog a francia területeken, több helyszínt is ismerősnek fog találni, a cucc fantasztikusan adja vissza a háború tépázta látképek mögött fel-felbukkanó jellegzetes környezetet. Ha a kidolgozás szintjét nézem, már akadnak gyengeségek, elég csak pár méterrel messzebb néznünk, hogy könnybe lábadjon a szemünk az alacsonyabb felbontású modelleken. A pályák nagy része prímán sikerült, de persze mindig van két sarokkal arrébb valami elnagyolt modell, viszont az összhatáson sokat segítenek a fények és a bevilágítás. Jelen van még az X-ray kamera, ami elég részletesen ki lett dolgozva, de az a lufi számomra már évekkel ezelőtt kipukkadt és itt is mihamarabb minimálisra redukáltam az előfordulását, főleg, mert több ellenség egyidejű leszedésénél még zavaró is.

Ennél jobban fájt az animációk igénytelensége. Amennyire előtérbe van helyezve a közelharc, annyira kidolgozatlan annak a megvalósítása. Egy katona mögött egy méterre már lehetőségünk van kivitelezni az akciót, a delikvens ilyenkor simán odateleportál a kezeink közé, ráadásul ez általános. De sok apróság, tárgyhasználat elnagyolt, némely mozdulat pedig kifejezetten nehézkesen megy, vagy épp olyan könnyen akadok bele egy domboldalba, hogy tölthettem vissza az állást.

A hangok és zenék jól sikerültek, olykor pátoszos, máskor sejtelmes muzsika igyekszik támogatni a látottakat, bár a War Factory pályán annyira önismétlő volt az a kevés dallam, hogy majdnem levettem a hangerőt, annyira idegesítő lett. A szinkronról viszont nagyon gyengén sikerült, semmi beleélés, csak gépies felolvasás, nevetséges akcentusokkal.

Ami viszont tényleg botrány, az az MI. A holttest mellett egy méterrel sem lesz gyanús a kollégának semmi, de a park túloldalán a sövényes es két fa mögül persze azonnal megindulnak gyanakodva. Egy másik alkalommal a jómadár észrevett, úgyhogy berohant a házba, de ott nekem háttal, a nappali felé nézve gondolta tökéletesnek a rejtekhelyét. A haverját meg az útjában lévő, nyitott(!) ajtó kárhoztatta örök rabságba, ahelyett, hogy egyszerűen kikerülte volna, de arra sem bagózik fel senki, ha a közelükben robbantunk fel egy légvédelmi ágyút vagy egy egész kohót. A kiszámíthatatlanságot valóban növeli, hogy el nem tudod képzelni, hogyan fognak reagálni tetteinkre, de kötve hiszem, hogy ez volt a koncepció. Utánaolvasva feltűnt, hogy minden korábbi etap küszködött ezzel a hiányossággal, úgyhogy ott nagyon jó lenne kitalálni valamit.

Hogyan tovább? Minden teszt végén ezt próbáljuk megfejteni, aztán a fejlesztők csak találtak egy eddig be nem mutatott harcteret, úgyhogy már most borítékolom a folytatást. Az már más kérdés, hogy mennyire van rá szükségünk. Ugyanazt tudnám mondani, mint a mostani résszel kapcsolatban: ha valaki kedveli a szériát, vagy esetleg pont, hogy nem tolta az előző részeket, akkor határozottan megéri ránézni, szerintem minden gyengesége ellenére ez az eddigi legkiforrottabb és szórakoztatóbb rész. Azt viszont már nem hiszem, hogy pár év múlva is leülnék elé, csak mert az épp Tádzsikisztánban játszódna.

(A játékot a Magnew Magyarország biztosította tesztelésre. Köszönjük! Megvásárolható PS5-re és PS4-re a PlayStation Store-ból, ára 20 990 Ft.)

Pozitívum(ok)

  • A lopakodós mechanikák olvasztótégelye, ami működik is; nagyon erős hangulat; olykor kifejezetten csinos grafika; az Invasion mód remek újítás

Negatívum(ok)

  • Az AI kritikán aluli, ahogy a szinkron sem remekel, plusz a történet is gyenge, melynek végére kezd kicsit kifulladni a játékmenet is
7/10
Látványosság:
Játszhatóság: Kiemelkedő
Szavatosság: Átlagos
Zene/Hang: Átlagos
Hangulat: Kiemelkedő

martin beleszól:

4 hozzászólás

Hozzászólás

  1. Ha egy fejlesztő nem tud 7 pontnál többet összehozni (nem először) egy sorozatban akkor azt el kellene engedni, szerintem. Láthatóan nem tudnak ebből többet kihozni már a 3. rész óta.

    • Na ja, mondom ezt úgy, hogy egyikkel se játszottam. Hányszor volt már, hogy az aktuális akciókat böngésztem, megtaláltam valamelyik részt, megjött hirtelen a kedvem egy kis lövészkedéshez, aztán végül mégis letettem róla, hisz mindig van másik jobb játék is.

    • Nekem anno legelső rész (2005 ?) nagy kedvenc volt még a második is jó volt aztán annyi. Egyébként nincs mit csodálkozni (sajnos) a COD is jóideje képtelen a valódi innovációra de így is fogy.

  2. Tegnap játszottam vele xboxon, tetszik úgy,hogy eddig egyikkel sem játszottam! Mondjuk pénzt nem adnék érte még így se, de igy egy próbát megért ingyenesen 😅

    2