Silver Chains (PS4, PSN)

A ködös Albionban sincs új a nap alatt.

A videojáték-iparban (de ez nagyjából az összes többi művészeti ágra is igaz) teljesen megszokott az a tendencia, hogy ha egy stúdió előrukkol egy remek, formabontó ötlettel, és azt példásan alkalmazza a saját alkotásában, akkor azt több fejlesztőcsapat is felhasználja, azaz vagy módosítva, vagy kvázi ugyanolyan formában húzza fel rá az adott projektet. Ha az ember találkozik a Silver Chains című indie-szösszenettel, már első látásra is kapásból megmondja, hogy melyek voltak azok a produkciók, amikből a készítők táplálkoztak: Amnesia, Outlast, Layers of Fear, Alien: Isolation (és ide nagyjából minden olyan játékot be lehetne illeszteni, ami FPS, többé-kevésbé egy konkrét helyszínen játszódik, és nem az ellenség ledarálásán, hanem a folyamatos bujkáláson és a túlélésen van a hangsúly). Néhány olyan ikonikus stuff, aminek emléke beugrik majd, miközben a hatalmas kúriában bóklászol a Peter nevű főhőssel, az 1900-as évek legelején, aki egy autóbaleset után keres menedéket az éjszaka közepén, de persze hamar kiderül, hogy nincsen egyedül, és a házat félelmetes kísértetek járják, akik minden áron a főszereplő életére akarnak törni. Itt kezdődik el a legjobb esetben is három-négy órás kaland (a sztorit egyébként átlagosan egy-két óra alatt be lehet fejezni), mely során fel kell fedeznünk a kastélyt, nyomokat keresnünk, válaszokat a ködös kérdésekre, valamint szekrényekbe, vagy az ágyak alá bújni a ránk vadászi rémségek elől.

A stílus és a megvalósítás tehát ismerős, és a Silver Chainsben az ilyenkor használt klisék szinte mindegyike megtalálható. Hirtelen maguktól mozogni kezdő bútorok és tárgyak, becsapódó ajtók, folyosókon mászkáló, majd hirtelen eltűnő (általában félelmetesen kacagó) gyerekek, és egyéb ezerszer látott, unalomig ismert közhelyek, a megszokott jump scare-ekkel jócskán nyakon öntve (amilyen kiszámíthatóak, gyakorlatban pont annyira hozzák rá a szívbajt a játékosra), ezen elemek mindegyike képviselteti magát a játékban, plusz segítségünkre lesz egy különleges monokli is, amely mindig megmutatja, hogy épp merre kell mennünk, hiszen a hatalmas, több szobát és több különböző, kisebb-nagyobb helyiséget magába foglaló házban könnyen el lehet tévedni. Természetesen a fejlesztők nem elégedtek meg ennyivel, és a hamar egyhangúvá váló mászkálást néhány nem túl nehéz, de azért végeredményben mégis tisztességes, a rövid játékidőt némiképp kitoló fejtörő dobja fel. Ezek alapján valószínűleg úgy gondolhatjátok – és egyébként félig-meddig igazatok is van –, hogy a Silver Chains egy maximálisan átlagos, tizenkettő-egy-tucat horror stuff, ami agyonhasznált elemeket felvonultatva, egy sor másik fejlesztőcsapat által már sokszor alkalmazott ötletekkel próbálja meg ránk hozni a frászt, és kicsábítani a pénztárcánkból az érte kért árat. Ezzel nehezen lehetne vitatkozni, ugyanakkor a Silver Chains történetesen jól, vagy legalábbis elfogadhatóan prezentálja a fentebb említett tulajdonságokat, ami miatt a játék arra a néhány röpke órára remekül leköti az embert, ráadásul a helyszín kifejezetten nyomasztó hangulatot teremt, mely már alanyi jogon is hozza magával a hátborzongató, feszült horror-feelinget.

Ebbe a képbe, mint ahogy általában, úgy most is a technikai megvalósítás zavar be. A dologhoz hozzátartozik, hogy a Silver Chains eredetileg PC-re jelent meg, nagyjából két évvel ezelőtt, és csak nemrég portolták konzolokra, ami akár még egyfajta gyenge lábakon álló kifogás is lehetne a borzalmasan gyenge grafikára és az olyan, könnyen észrevehető problémákra, mint az életlen, elmosódott textúrák, vagy a szabad szemmel sokszor kivehetetlen fényképek. A feltételes mód nem véletlen, mert mindettől függetlenül ez nem elég nyomós indok arra, hogy ez a játék PS4-en miért néz ki ilyen fapadosan. Ezen bőven lehetett volna még dolgozni. Az már csak hab a tortán, hogy nekem egy bug az első néhány perc után teljesen lehetetlenné tette a továbbjutást, és újra be kellett töltenem egy korábbi mentés, hogy rendesen tudjam folytatni.

A Silver Chains alapból sem forradalmi, vagy eredeti játék, de a satnya külső és a gyakori programhibák csak még lejjebb húzzák az amúgy sem túl fényes összképet. Azonban még ennek ellenére is egy kellemes túlélő-horrorról van szó, amivel a műfaj fanatikusai nyugodtan tehetnek egy próbát – persze csak egy combosabb leárazás alkalmával.

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük!)