SILENT HILL 2 (PS5)

Elveszett emlékek.

“Nyugtalan álmaimban…”

Lassan 20 éves dokumentációm tanúsága szerint a minden idők egyik legsikeresebb és kétségkívül zsánert teremtő túlélő horror videojáték-sorozatának második részével 2005 novemberében játszottam – másodjára. Hogy először mikor, arról nincsenek adatok, és hogy azóta mikor, szintén nem… Ködös emlékeim szerint talán maximum háromszor vittem végig az SH2-t a – jelen pillanatban szinte szürrealisztikusan felvillanó – PlayStation 2 platformján. Akkoriban a teljes sorozat rajongója voltam, és amíg a Silent Hill franchise életképes volt (az 1999-es Silent Hill és a 2012-es Silent Hill: Downpour között), mindegyik felvonást átlag kétszer lenyomtam. 

Dacára annak, hogy a sorozat dicsőségének napja már bő 10 éve leáldozott, még mindig úgy tűnik, hogy a két legnagyobb cím, vagyis a Resident Evil és a Silent Hill epikusságát azóta sem sikerült más progiknak megismételnie. Igaz, a The Last of Us-nak is vannak olyan egyedülálló és csak rá jellemző elemei, amelyek játéktörténelmet írtak (és melyek némelyike amúgy a jelen cikkben tárgyalt játékban is visszaköszönnek), nem nevezném túlélő horrornak, inkább egy kevert műfajnak az akció-kaland és a horror között. Az évszámokat elnézve különben nem is csoda, hogy az utóbbi 10 évben nem sok zsáner klasszikussal foglalkoztam; egyrészt nagy resis soha nem voltam, másrészt a The Evil Withinnel történt, rövid életű próbálkozásom után nem is voltam kíváncsi másra. Tökéletesen elég volt a TLOU által a borzongás világában szállított tartalom, amit viszont azóta is minden évben újraélek.

„Oh, hát itt vagy…!”

Amikor először értesültem arról, hogy a Silent Hill 2-t fel fogják támasztani a halottaiból PS5-ön, csak azt tudtam, hogy biztosan fogok vele játszani. De mivel a sorozathoz kötődő korszak régen lezáródott az életemben, nem másztam bele jobban akárcsak a fejlesztő lecsekkolása szintjén sem. De minél közelebb jött 2024. október 8., én is egyre kíváncsibb lettem. Azt tudtam, hogy a játékot még az idén biztosan beszerzem, a Prince of Persia: The Lost Crownhoz hasonlóan dobozos változatban. Nem mondanám, hogy bánom, hogy végül nem így történt… 🙂 Aki kér, annak megadatik, így hát miután hálatelt szívvel átvettem a kódot október 9-én, izgatottan estem neki a játéknak. Jobban izgultam amiatt, hogy hogy élem meg, vagy esetleg nem vált-e idegenné számomra a műfaj ennyi év után, mint amiatt, hogy mennyire sikerült a game jól vagy rosszul. Így a tizenkettedik óra után leírhatom: bármely aggodalom felesleges volt, és szerintem ez bárki más, a széria régi rajongójára igaz lehet!

Az újrafeldolgozások korát éljük, amelyben kiváltképp a ’90-es évek végi és a kétezres évek eleji játékok minőségi elkészítése komoly sikerre számíthat. Lásd például a klasszikus Tomb Raider sorozat nem régi, PS5-ös eljövetelét. Ennek beszerzésével mondjuk még én is adós vagyok, de nagyon örülök mindig, ha az egykori kedvencek a mai modern masinákon, a mai kor követelményeinek minden értelemben megfelelve ismét élvezhetőkké válnak. Ugyan már csak a klasszikus Prince of Persiákat hiányolom, a Silent Hill 2 remake sikeressége remélhetőleg tovább lendíti előre a nosztalgia szekerét. 

Miért éppen a Silent Hill 2 lett leporolva a klasszikus négyes tagjai közül? Nos, a régi rajongók biztosan emlékeznek, hogy az első játék, amelyben Harry Mason keresi a lányát, valamint a másik főszereplővel ugyanazt a történetet folytató harmadik rész kapcsolódik egymáshoz. Az SH4: The Room ugyancsak önálló történettel bír, és bár apróságokban mindegyik epizód utal egymásra, teljesen érthető volt, hogy az egyik legsikeresebb és önmagában kerek egészet alkotó installációt, a James Sunderland belső vívódását és mélyen marcangoló, emésztő bűntudatát kivetítő SH2-t választották ki felújításra. A remake-et elkövető, lengyel illetőségű Bloober Team ugyan eddigi címeik (Layers of Fear, Observer, Blair Witch, The Medium) sikeressége alapján a „futottak még” kategóriát látszott erősíteni, ám a várakozásoknak nem megfelelően, ha nem is hibátlan, de a feladat nagyságához mérten decens eredményt tettek le az asztalra.

„Úgy nézek ki, mint a barátnőd?”

Csillagos ötös jár a Bloobernek már azért is, mert a játék elején – az eredetivel megegyező módon – kiválaszthatjuk a harc és a rejtvények nehézségi szintjét. Hogy a fogyatékkal élő gamerek is teljesen elmerülhessenek Silent Hill kísérteties világában, arról többek között testre szabható feliratok, színvak mód és a kontroller átkonfigurálható gombkiosztása gondoskodik. 

Az újrafeldolgozás minden apró részletén érződik, hogy a széria rajongói készítették, mégpedig az eredetit elkövető Konami segítségével. Ugyan természetesen történtek módosítások, de ezek nem váltak az élmény kárára. A James köré szőtt sztori a jól ismert: ő egy hétköznapi, csendes és visszahúzódó férfi, aki felesége három évvel korábban bekövetkezett halálát még mindig nem dolgozta fel magában. Egy nap levelet kap az elhunyt Marytől, ami arról értesíti, hogy Mary az egykori kedvenc helyükön, Silent Hillben várja őt. Miközben hősünk felfedezi a hátborzongató, elhagyatott várost, furcsa és titokzatos karakterekkel találkozik, akik saját sötét múltjuk áldozataként keresztezik újra és újra James útját. Mivel a folyamatosan mozgó és átalakuló helyszín a szereplők kínokkal teli belső világának fizikai kivetülése, értelemszerűen félelmetes szörnyek – köztük minden idők egyik legnagyszerűbb és legikonikusabb monsztája, a Piramisfej – nehezítik tovább Sunderland útját. Ahogy a történet kibontakozik, rájövünk, hogy a dolgok nem egészen olyanok, amilyennek látszanak. James a játék végére hősből antihőssé változik, aki kénytelen szembenézni saját múltjával, bűnösségével és az igazsággal arról, hogy mi is történt valójában Maryvel.

„Itt volt egy lyuk. Mostanra eltűnt.”

Silent Hill újratervezett világába belépve azonnal szembetűnnek a grafikai fejlesztések. A Bloober Team aprólékosan rekonstruálta a várost a jól ismert, mára ikonikussá vált részletekre való tekintettel, amely tiszteletben tartja az eredeti elképzelését, miközben feszegeti a vizuális hűség határait. A lepusztult épületek textúrái, a rozsdás, vérfoltos környezet és az árnyékban megbúvó borzasztó lények mind jelentős fejlesztésen estek át, kézzelfoghatóbbá és félelmetesebbé téve a világot. A köd, amely egykor technikai korlát volt, most művészileg természetesebb és dinamikusabb jelenléttel burkolja be a várost, fokozva az elszigeteltség és a bizonytalanság érzését, amely annyira központi szerepet játszik a játék nyugtalanító varázsában. A Silent Hill 2 lényege a személyes gyötrelem és a megváltás keresésének narratívája, olyan témák, amelyek érintetlenek maradnak, és ugyanolyan megrendítőek a remake-ben. A Bloober Team nagy gondot fordított arra, hogy kifejezőbb karaktermodellekkel és árnyaltabb hangjátékkal fokozza a történetmesélést, amelyek új érzelmi mélységeket hoznak James Sunderland saját pszichéjének szakadékába vezető utazásába. A karakterek közötti interakciók immár hatásosabbak, a finom arcjelzések és hanghajlítások tovább bonyolítják kapcsolataikat, és erősítik a narratívát előrevivő, sötét témákat.

Szerintem minden SH-hívő örömmel fogja konstatálni, hogy a régről ismert épületek mellett néhány újba is bemehetünk, amelyekben új olvasni- és látnivalók fogadnak. Nekem az is nagyon tetszett, hogy nemcsak az alapfelszerelésünket (ugyan a vascső helyett itt egy szöges végű, vastag palánk az első fegyverünk), hanem a régi, hagyományos térképeket is ugyanúgy és ugyanott fogjuk magunkhoz venni, ahogy valaha a PS2-őn tettük.

A klasszikus Silent Hill 2 egyik legmegosztóbb aspektusával foglalkozva a remake átdolgozta a játékmechanikát, hogy az jobban megfeleljen a kortárs játékosok elvárásainak. A régi, nehézkes, a karakterhez, nem pedig a kamera perspektívájához igazodó irányítást – amely egyesek szerint az eredeti klausztrofóbiás feszültségét növelték –, egy intuitívabb vezérlési sémára és a player által manipulálható kameranézetre cserélték. A piros négyzetek jelentette mentési pontok változatlanok, de szerencsére van automatikus mentés is (elvégre 2024-et írunk és már nem a kis 8MB-os memóriakártyákra mentünk. 🙂 A megcsappant életerő – melyet továbbra is a képernyő bepirosodása jelez – visszatornászására az eredetiből ismert gyógyitalok, illetve az ampullák helyett most egy fecskendő állnak rendelkezésünkre. A tapigomb által felnyitható eszköztárunk jól átlátható, viszont az eredetihez képest újítás történt abban, hogy a rejtvények megoldásához szükséges kulcstárgyakat már kombinálhatjuk is egymással. Ami régen emlékeim szerint ugyancsak nem volt jellemző, hogy a különböző helyiségekben mászkálva, a TLOU-ból ismert módon fiókokat húzogathatunk ki, továbbá konyhaszekrényeket nyitogathatunk gyógyító készítmények vagy lőszer után kutatva, illetve még bizonyos üvegfelületeket, vagy berepedezett falfelületeket is áttörhetünk. 

Ami a rejtvényeket illeti, a régi végigjátszások nem fognak már működni a remake esetén. 🙂 A régi, jól ismert fejtörők újragondolt formában vannak jelen, és mellettük bekerült egy rakás új, kisebb-nagyobb puzzle. Én eddig csak a standard nehézségi szinten próbálkoztam, és már itt is bőven szükség lett tollra és papírra a megoldáshoz, ami valóban nem volt jellemző az utóbbi 10 évben. Minden értelemben bővebb tartalmat kaptunk, mint amit ismertünk, így a végigjátszás maga is legalább 14 óra, nem rohanva mondjuk 20.

„Megölni valakit nem nagy dolog. Csak tartsd a pisztolyt a fejéhez, és… bumm!”

A Silent Hill 2 remake-ben a fejlesztők a szörnyeket újragondolták a részletekre való aprólékos odafigyeléssel, ami tovább erősíti groteszk és szimbolikus természetüket, hívek maradván a James Sunderland pszichéje tükrözésének eredeti szándékához. A harcrendszert úgy finomították, hogy gördülékenyebb és könnyebben kezelhető élményt nyújtson, távolodva az eredeti gyakran nehézkes mechanikájától. Ugyan itt sem az az élmény vár minket, amit mondjuk Joellel megszoktunk; James nem képzett lövész, és a kéziharcok során is sok a szerencsétlenkedés, a vad forgolódás. Mindazonáltal egy intuitívabbnak tűnő harci rendszer teszi lehetővé a stratégiára és a kijátszásra való nagyobb összpontosítást, miközben továbbra is fenntartják a sorozat jellegzetességei közé tartozó szándékos, feszültséggel teli találkozásokat. 

Ugyancsak változás, hogy a korábbiakhoz képest most minden ellenfélből több van, és mivel szűk terekben küzdünk velük, eléggé nehéz ezeket a találkozásokat minimális vagy nulla életerő veszteséggel letudni – már standard nehézségi szinten is. Persze előbb-utóbb mindenki kitanulja a különböző szörnyekhez szükséges stratégiát. Az eredeti játékból ismert típusokat (kúszó teremtmények, próbababa, csótány, mandarin, és persze a hólyagfejű nővérke) természetesen megtartották, és ha lehet, még ijesztőbbé tették őket. A bossharcok is ismerősek lesznek mindenki számára. Kihívásban nincs hiány, viszont szerencsére az adott nehézségi szintnek megfelelő módon lát el minket a progi a folytatáshoz szükséges gyógyító tárgyakkal és töltényekkel, de ezzel együtt is érdemes a mentési rendszerre hagyatkozni és nehéz helyzetekben inkább visszatérni egy korábbi, biztosabb állapothoz. 

A Silent Hill 2 hangzása éppolyan szerves részét képezi a hatásának, mint a vizuális horror, és a remake nem kímélte a költségeket ezen a részlegen sem. Megőrizték az eredeti zeneszerző, Akira Yamaoka mesteri hangsávját melankolikus dallamaival és indusztriális ritmusaival, így a játék-audió olyan kísérteties maradt, mint volt. A hangtervezést aprólékosan frissítették, és minden környezeti zaj, a köd nyugtalanító csendjétől a láthatatlan borzalmak szívet megállító sikolyáig új mélységet és tisztaságot kapott. A szinkronjáték frissítésen esett át, ám a fejlesztők lehetőséget biztosítottak arra, hogy mind az új gamerek, mind a nosztalgikus rajongók megtapasztalják a frissen felvett dialógusokat, vagy újra átéljék az eredetit a klasszikus hangsávval… bravissimo! 

A Bloober Team Silent Hill 2 remake-je gyakorlatilag egy mesterkurzus abban a témában, hogy hogyan lehet újjáéleszteni egy klasszikust a modern korban. A játék azt tükrözi, hogy a stúdió tiszteli a forrásanyagot, és elkötelezett amellett, hogy egy ismerős és üdítően új horrorélményt nyújtson. Bár bizonyos változtatások vitát válthatnak ki az eredeti leglelkesebb rajongói között, a remake meggyőző kihívást jelent a gamerek új generációja számára, hogy fedezzék fel Silent Hill borzalmait, és a veteránok sem igazán tudnak ellenállni a lehetőségnek, hogy újra átélhessék azokat a rémálmokat, amelyekről már azt hitték, jól ismerik. Légy akár újonc, akit vonz a kíváncsiság, vagy egy visszatérő zarándok, aki a lezárást keresi, a Silent Hill 2 remake a terror és az érzelmek Odüsszeiája, amely újradefiniálja a pszichológiai horror normáit a videojátékiparban.

Roger Widmark szerkesztő soraival búcsúzom, amiket egy szórólapon találtam a Rosewater Parkban:

„Isten hozta Silent Hillben, ebben a csendes kis tóparti pihenővárosban. Örülünk, hogy idejött. Felejtse el a hétköznapi gondjait és élvezze nálunk kellemes és pihentető üdülését. 

Érdekes, régies házak sora, gyönyörű hegyi tájak és egy tó, ami a különböző napszakokban a szépség különféle oldalait mutatja a napfelkeltétől a késő délutáni napnyugtáig.

Silent Hill nagy hatással lesz önre és a béke mély érzésével tölti majd el. Biztos vagyok benne, hogy kellemesen érzi majd magát nálunk és az emlékei örökké élni fognak.”

(A játékot a Magyarországon forgalmazó Cenega biztosította tesztelésre. Köszönjük! A Silent Hill 2 lemezen is megvásárolható.)