Rue Valley (PS5, PS4, PSN)

Lelki démonok, egy eldugott közösség, és egy nyomasztó időhurok.

Személy szerint korábbi indie kedvencem, a The Sexy Brutale, de legkésőbb a váratlanul szuper Deathloop idején éreztem úgy, hogy mindent kihoztak már a time loop alapokra épülő cselekmények lehetőségeiből ­­- ott volt még a Twelve Minutes is, de azt hagyjuk – így érdeklődve indítottam el az Emotion Spark Studio játékát. A Rue Valley pedig, bár nem cáfolt rám, így is egy érdekes pár napot töltöttünk együtt.

Hősünk Eugene Harrow, kiégett és depressziós író, aki legutóbbi incidense után kötelező terápiára érkezik a játék címeként is szolgáló isten háta mögötti kisvárosba. Klasszikus helyszín a civilizáción túl, sivatag amerre a szem ellát, térerő kevés létesítményben, ott is épphogy. Ha ez nem lenne elég, az első ülést követő negyvenhét perc után egy hatalmas robbanás rázza meg a világot, majd minden elsötétül. Ezt követően újra pszichiáterünkkel szemközt találjuk magunk, így hamar rájöhetünk, klasszikus időhurokba helyzete forog fent, amelyből egykönnyen nem lehet kikecmeregni.

A játék RPG-nek hirdeti magát, ez pedig a kult klasszikus Disco Elysium módján igaz is. A kezdőképernyő során néhány karakterpontot tehetünk egy-egy tulajdonság végleteibe. Így meghatározhatjuk, hogy Mr. Harrow impulzív vagy meggondolt, extrovertált vagy nagyon félénk, esetleg köztes személyiség legyen. Az előre kialakított karakter traitek aztán a cselekmény különböző váratlan pontjain térnek vissza kiszúrni velünk: nem vagyunk képesek elsőre beszédbe elegyedni egy fontosabb szereplővel, esetleg nem tudunk elég jó választ adni, vagy túl agresszíven és pesszimistán cselekszünk. A történet egyes pontjain challenge is adódik, amely során felmérik a pontrendszerünk átlagát, ebből következően pedig sikerrel vagy kudarccal tudunk nekiállni minden fontosabb dolognak. Szerencsére a rendszer úgy van kialakítva, hogy ha buktuk is a tesztet, legyen lehetőségünk vagy kidumálni, vagy alternatív módokon megoldani a továbbjutást, így ha minimálisan is, de érvényesülnek a szerepjátékos elemek.

A Rue Valley alapvetően egy minimálképregényes grafikával készült narratív kalandjáték, ahol a cselekmény lényegét a felfedezés és az időhurok kiismerése adja. A különböző loopok alatt a közelben fellelhető helyeket kell felkeresni, megfigyelni az ott fontosabb, vagy váratlan módon felbukkanó embereket, majd ha megtudtuk melyikük mit és milyen időpontban csinált, elkezdhetünk elmetérképet felállítani hozzájuk. A haladásunk sorrendjét mi határozzuk meg, amikor az egyes napok végén a megszerzett intuíció pontjainkat lehetséges feladatok feloldására használjuk. Ha tehát szerernénk bejutni egy zárt szobába, megjavítani egy elromlott automatát, esetleg elkötni egy kocsit, kihallgatni valakinek a beszélgetését, vagy csak simán el szeretnénk menekülni erről az átkozott helyről, előbb mindenre el kell szánnunk magunkat, azaz elkölteni a kijelölt feladat felvállalására pontjainkat. Pontot hasznos információ kiderítése, vagy a világ megnyugtatóbb dolgaival, mint cicás poszter, egy kósza növény, esetleg egy gyermekkori emlékeket idéző fára szerelt hinta adhat, innentől pedig rajtunk áll, mely cselekvéseket tartjuk fontosabbnak.

Itt jön az a rész, ahol a játék sokaknak kicsit ellaposodhat. Eugene ugyanis nagyon erős, évek óta elnyomott depresszióval küzd, így a legkisebb cselekvési kényszert is harapófogóval, de minimum egy közúti balesettel és/vagy pisztolylövéssel, esetleg éjszakai álomfejtés révén kell kihúzni belőle. A fejlesztők pedig olyan kiváló munkát végeztek ezen állapot megteremtésében, hogy ember legyen a talpán, akinek a saját lelkiállapotát nem viseli meg a sokadik újrázás. A kezdőképernyő ugyan megjelenít egy gyors figyelemfelhívást a start előtt, de az is csak a játékban szabadon elfogyasztott gyógyszerek ellen szólal fel, így kötelességemnek érzem megjegyezni, mennyire nehéz is kitartani hősünk természete mellett. Nem csak a nehézkes pontrendszer, de saját passzív személyiségünk is hátráltat, az intuíciók vagy feladatokra, vagy elnyomott álmaink felszínre hozatalára is kijátszhatók, de minden csak araszolós léptekben visz minket közelebb a megoldáshoz, látványosan elnyújtva a játékidőt.

Ha azonban bele tudunk rázódni, vagy csak megfelelő mennyiségű szünetekkel kezdünk újra neki a következő loopoknak, hamar rá lehet érezni a dolgok menetére. Különböző ötletes ismétlődő események, mint egy-egy felesleges telefonhívás, egy hirtelen lecsapó villám, vagy a maguk útját járó NPC-k napi rutinja segítenek minket eligazodni, és lépésről-lépésre többet felfedezni Rue Valley közösségéből. Miért folytat a szomszédban Mars-missziós kutatásokat egy nagy cég? Hová tűnt el a titokzatos idegen, aki első éjszaka autójával ütközik a hotelünk melletti parkolóban? Hová tűnt el az egyik lakos családtagja, és miért nem érdekli a rendőrséget már a dolog? Mi történik a semmi közepén található különös farmház belsejében, illetve milyen titkokat rejt a helyi temető, vagy a bánya? Minderre idővel választ találhatunk, ha okosan osztjuk be minden napunkat.

Az egyetlen valódi negatívum sajnos éppen a konzol portja, ugyanis a láthatóan egeres vezérlésre kitalált interakciók néha nagyon nehezen bevihetők, ez pedig különösen olyankor okoz frusztrációt, ha egy nem velünk egy szinten található tárgyat kéne aktiválnunk. A kontroller ugyanis nem egérként működik, így nekünk kell manuálisan, az L1-R1 használatával oda-vissza kijelölni mindent hogy interaktáljunk, ami nem igazán a bal és jobb klikk kiváltója, inkább egyfajta szükségmegoldás, pedig biztos megoldható lett volna máshogy. Hasonlóan nehezen fogadható be a nagy mennyiségű írott szöveg, melynek olvasásához jócskán bele kell hajolnunk a képernyőbe, ráadásul nincs is minden megszólalás színészekkel felmondatva, így érdemes novella hosszúságú olvasásokra készülni.

Mindezzel együtt a Rue Valley egy igazán remek játék lett. Története nem újdonság, de a jól bevált időhurkos szerkezetet ügyesen építi egy olyan puzzle kirakós gameplay köré, ahol párhuzamosan fedhetjük fel környezetünk minden titkát és ismerhetjük meg saját életünket kísértő traumáink okait, majd egyszerre vehetjük fel a harcot mindkettővel. Lesznek, akiket a komótos haladás, valamint a nehezebb témák eltérítenek a fejlesztők által kigondolt út végigjárásától, ám akik maradnak, egy emlékezetes történetben vehetnek részt, ami lassan, de hirtelen ragad magával. Épp mint az a bizonyos robbanás a negyvenhetedik perc végén.

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük!)