RESIDENT EVIL 4 (PS5, PS4)

Tökéletes falurenoválás. *VIDEOTESZTTEL*

2005 február: gyors léptekkel haladok egy téli délutánon a buszvégállomás újságosához, miközben a csípős hideg ellenére gyöngyözik a homlokomon az izzadság, a kezeim pedig szinte remegnek – no nem a rút időjárástól. A suli letudva, házi feladat kivételesen nincs (ha lenne, most az sem számítana), a haveroknak ezúttal sajnos nélkülem kell boldogulniuk a focipályán. Nagy nap ez a mai: Magyarország legjobb és legnépszerűbb, kizárólag konzoljátékokkal foglalkozó magazinjának következő száma a boltok polcaira kerül, én meg valóságos tankként csörtetek keresztül az embertömegen, megállíthatatlanul és rendíthetetlenül, hogy minél előbb hozzájuthassak egy példányhoz. Persze mindig piros betűs örömünnep, ha egy friss 576 Konzol mosolyog vissza rám az újságos pultról – de a mostani alkalom különleges. Tudta ezt mindenki akkoriban: nem kellett internet, nem kellettek tévéreklámok, sem YouTube előzetesek. Gamerek százezrei, ha nem millió vártak epekedve egyetlen egy összefüggő, kollektív tudatként azt a cuccot, amelyről akkor még nem is sejtettük, hogy minden idők egyik legnagyobb hatású címévé válik, és olyan vastag tintával írják bele a videojátékok történelmének bőrkötéses nagykönyvébe, hogy még megjelenése után majdhogynem 20 esztendővel sem fog kikopni belőle.

Igen, Kedves Olvasó, a Resident Evil 4-ről beszélek. Aki ott volt akkoriban, az valószínűleg sosem felejti el a stuff körüli hatalmas, még ma is ritkaságszámba menő hype-ot és perpatvart. A széria kilenc év után örökre elhagyta a klasszikus, megszokott, ám akkorra már teljességgel elavulttá vált tank-irányítást, helyette jött a TPS-nézet és a váll feletti kamera. Raccoon City-től és a zombiktól elbúcsúztunk, az aktuális helyszín egy középkori állapotokat idéző spanyol falu lett, feldühödött őrültekként viselkedő lakosokkal – és még sok mással.  A koncepciót látva pedig sokaknak a fejében megfordult a gondolat, hogy ha nem a második rész egyik főszereplőjét, Leon S. Kennedy-t irányítottunk volna, akkor a játéknak az égvilágon semmi köze nem lenne a Resident Evil-szériához. Utólag belegondolva minden adott volt ahhoz, hogy a negyedik epizód egyszerre legyen zseniális, meghatározó és emlékezetes játék.

Még mindig 2005: a magazint leemelem a polcról, előveszem a pénztárcámból a rá szánt zsebpénzemet, kifizetem, és alighogy kilépek a járdára, már bele is lapozok. Resident Evil 4 tesztet akarok, most és azonnal, nem érdekel, hogy egyelőre Nintendo GameCube exkluzív (mint ahogy az első rész remake-je és a Zero), és nekem csak PS2-öm van, az előzetes képek és az egyik konkurens magazinhoz járó DVD-mellékleten lévő trailer már kellően felcsigázott ahhoz, hogy minden létező információ érdekeljen az alkotásról. A címlapon a szintén abban az időben megjelent Gran Turismo 4 szerepel, de azért Martin berakta a hátoldalra a pisztolyát szorongató Leont, a főhősünk mögött virító, harcra kész, zsákos fejű láncfűrészes paraszttal együtt, plusz odaszúrt egy vicces szöveget is a kép aljára. Nagyon vagányan fest, félig-meddig megbocsátom, hogy a versenyautók előbbre voltak.

Odaérek a teszthez: természetesen először az értékelő-boxot nézem meg, masszív kilenc pont, egymás alatt sorakoznak a „Jó” és a „Kiváló” osztályzatok, a hangulat mégis „Közepes”. „Ez meg hogy lehetséges?” – kérdem értetlenül, persze a tesztet olvasva nemsokára megkapom a választ. Az írás szerzője Csipi M. Lee (más néven A Császár, vagy, ahogy még gyakran nevezve magát: Az Istenek Felett Álló Csodalény), aki amúgy hatalmas Resi-fan, szóval mondhatni igazi szakértő. És olyan aprólékosan, szépen és átgondoltan vezeti végig, hogy a Resident Evil 4 hangulata miért kapott csak „Közepes”-t, hogy még ennyi év után is azt mondom, hogy azt a tesztet be kellene keretezni, felakasztani a falra, és közszemlére tenni, hadd nézze meg mindenki, aki tesztelő szeretne lenni. Hazudnék, ha azt mondanom, hogy kizárólag Csipi RE4-es cikke miatt született meg bennem a gondolat, hogy egyszer majd én is ezen a pályán akarok tevékenykedni, de az tény, hogy óriási szerepe volt a dologban (innen is megköszönöm neki, remélem olvassa), még ha nem is értettem vele teljesen egyet.

Merthogy a Resident Evil 4 véleményem szerint tökéletes játék. Na, nem abban az értelemben tökéletes, hogy minden egyes apró eleme kifogásolhatatlan és hiba nélkül a helyén van, nem úgy, hogy nincsenek vele problémák, és hogy bugokat, glitcheket még nagyítóval sem lehet benne találni. Ha így nézzük, akkor lényegében nincs tökéletes játék, ám ez most mellékes, nem ez a lényeg. A Resident Evil 4 azért tökéletes, mert piszok jól fel van építve, szépen, kimérten adagolja a narratívát, szörnyetegei, főellenségei kellően kidogozottak és emlékezetesek, ahogy a velük való küzdelmek is legendásak, a setting egyszerre hátborzongató és vonzó, a pályák mindig hoznak valami izgalmat, a két akció közé beiktatott rejtvények pedig helyenként még némi fejtörést is megkövetelnek. Direkt nem a formabontó, azóta is előszeretettel felhasznált gameplayt mondtam először: igaz, az RE4 főleg ennek köszönheti az óriási népszerűségét – de ha csak ennyi lenne benne, most nem emlegetnénk ennyire meleg szívvel. A váll feletti kamera, a lézeres irányzék, és az, hogy ha lábon lőttél valakit, az összeesett és mászni kezdett feléd, csak egy dolog: az RE4-ben minden hangulati elem klappol a legelejétől a legvégéig, és most nagyon-nagyon előjönnék valami ütős, frappáns magyarázattal, de képtelen vagyok rendesen megfogalmazni azt, és talán nincs is rá szükség. Elég csak ennyit mondani: a Resident Evil 4 maga a nagybetűs JÁTÉK! (Remélem, néhányan azért kapiskáljátok, hogy mire gondolok.)

Hagyjuk egy kicsit a nosztalgiázást, és ugorjunk a jelenbe. 2023-at írunk, az elmúlt 18 évben rengeteg dolog történt a széria háza táján. A negyedik rész után következő epizódok fokozatosan elhagyták a túlélő horroros szellemiséget, jött néhány színvonalas és kevésbé színvonalas spin-off, aztán mikor már úgy tűnt, hogy végleg kifogyott a szufla, a hetedik felvonás hirtelen új alapokra helyezett mindent. És azóta a Resident Evil név ismét a csúcson van. Az új irányzat népszerűsítése közben azonban igyekeztek felmelegíteni a klasszikus játékokat is, egyszerre megszólítva a veterán és a fiatal rajongókat – az üdvrivalgás nem maradt el. Az RE2 és az RE3 remake-je könnyeket csalt a régi vágású fanok szemébe, ami nem meglepő, hiszen a Capcom példa nélküli alázattal és szakértelemmel alkotta újra az eredeti címeket – tökéletesen mixelték össze a régi stílust az újjal. És végül megfogalmazódott bennünk a kérdés: vajon az RE4 is kap egy feldolgozást? Persze napokkal a tárgyalt remake megjelenése előtt már könnyű okosnak lenni, de teljesen egyértelmű volt, hogy ezt is megcsinálják – mert ha azt a harmadik részt, amely anno nem sokat tudott hozzáadni az első két epizód által lefektetett alapokhoz, képesek voltak újraalkotni, akkor miért pont minden idők egyik legfontosabb játéka maradna ki a sorból?

A Resident Evil 4 ugyanis annak idején rendesen megosztotta a rajongótábort. Amíg az egyik oldal örömmel üdvözölte a jelentősen megváltozott receptet, addig a másik konkrétan gyűlölte az elődökkel szemben teljesen más játékmenetet és az akcióközpontú hangvételt. És tulajdonképpen mindkét csoportnak igaza volt: az RE4 már nem az a Resi, de attól még igenis Resi – csak egyszerűen arról volt szó, hogy teltek az évek, változtak az igények, változtak a videojátékok, és velük együtt változtak a játékosok is, akiknek már nem letett eladni a klasszikus tank-irányítást, a nehéz fejtörőket és a lassabb, pepecselősebb gameplayt. Jöttek az új trendek, és az ezzel járó legnagyobb pofont az RE4 csapta le. Erős saller volt ez, jó hosszú idő kellett a kijózanodáshoz. Most, 2023-ban már ott tartunk, hogy nem csupán a későbbi RE-epizódok vették át a negyedik rész formuláját, de mellette rengeteg nagy frencsájz teljesen más formában létezne, talán egyáltalán nem is lenne, vagy nem tudott volna megújulni nélküle. Gears of War, Uncharted, Batman: Arkham Asylum, Dead Space, Ratchet & Clank Future, Grand Theft Auto, Mass Effect, God of War – a sort hosszan lehetne folytatni. Magából a játékból összesen 11 millió példány kelt el, és kevés olyan cím készült a 2000-es években, ami ekkora visszhangot váltott ki. Konkrétan megelőzte a korát, és mint ilyen, elkerülhetetlen volt az, hogy sok rajongó céltáblája legyen – ám az idő végül igazolta az erényeit, és méltán ülhetett le az őt megillető helyre.

Szóval már a legelején tisztázott volt, hogy egy ilyen fontos, jelentős cím remake-jét egyszerűen nem lehet félvállról venni. Ha úgy döntenek, hogy megcsinálják, akkor azt nem sumákolhatják el, nem játszhatnak megúszósat, végtelen alázattal, tisztelettel és odaadással kell elkészíteniük, a profi szakértelem ide kevés, a kötelező iparosmunka pedig szóba sem jöhet. Itt a tökéletes tökéletesítéséről van szó, arról, hogy egy zseniális mesterművet egy következő szintre emeljenek. Sikerült.

A Resident Evil 4 Remake úgy bővíti ki és remixeli az eredeti játékot, hogy közben hű marad annak identitásához és lényegéhez. A felütés és a sztori természetesen maradt a régi: 6 évvel járunk a Raccoon Cityben történt események után, a várost egy atombomba elpusztította, a túlélők szétszéledtek, a zombitámadásért felelős Umbrella Corporation pedig tovább folytatja sötét üzelmeit. Leon S. Kennedy, aki a katasztrófa kitörésekor újonc rendőrként érkezett a településre, most profi ügynökként dolgozik az amerikai kormánynak, és igyekszik elfelejteni azt a poklot, amit még 1998-ban élt át. Amikor azonban egy isten háta mögötti spanyol faluba érkezik, hogy megtalálja az USA elnökének elrabolt lányát, újraindul a rémálom. Alighogy beteszi a lábát a helyszínre, szembesül vele, hogy valami nagyon nincs rendben, a helyiek vasvillával, baltákkal és láncfűrésszel támadnak rá, begőzölt, vérszomjas vadállatokként, Leonnak pedig minden erejét és tehetségét latba kell vetnie ahhoz, hogy teljesítse a rábízott feladatot és élve verekedje ki magát a kulimászból. Ezen a ponton kezdődik el az alsó hangon is 20 órás kaland, amely sáros, omladozó házakkal teli helyeken, ódon kastélyokon, labirintusszerű barlangokon, poshadt vizű tavakon és titkos katonai bázisokon keresztül vezetnek el minket az elnök lányához, Ashley-hez, majd ezután újdonsült társunkkal kiegészülve a végső megmeneküléshez.

Őszintén szólva nem is tudom, hol kezdjem annak a felsorolását, hogy a remake mit és hogyan változott az eredetihez képest. Gondolom az RE2 és az RE2 újrafeldolgozása alapján mindenkinek tiszta, hogy az RE4 sem csak egy sima remake, amelyben minden ugyanúgy történik, mint régen, minden egyes épület, fa, bokor, ajtó és tereptárgy ugyanott van, mint régen, és amelyben maximum a gameplay meg a grafika kapott némi ráncfelvarrást. Eleve ott a rettentően nyomasztó atmoszféra, amely mindjárt kétszeresen is rálicitál az elődre. Ugye annak idején sokan savazták a játékot, hogy hátrányára szakított a túlélő horroros felfogással, és feláldozta a sorozatot a kommersz akciójátékok oltárán. Nos, a remake parafaktora köröket ver az eredetire: sötét, gyéren megvilágított szobák, nyikorgó ajtók, sejtelmes hangok, zörrenések, reccsenések, hörgések, a libabőr garantált, ráadásul mindezt olyan gyönyörű grafikával és animációval prezentálják, amely remekül hozzájárul a felejthetetlen élményhez, egyúttal a pulzusunkat is jelentősen megnöveli.

Az ismerős, de mégis új terepeket bejárva a tükröződő pocsolyák, a sűrű köd, a repkedő varjak, és az eredetit is meghatározó, de itt százszor több árnyalattal rendelkező barnás színvilág teszi autentikussá a végeredményt. Az egész játékot átjárja valamiféle megfoghatatlan, túlvilági hangulat, a rothadás, a totális elmebaj, és persze a kiszolgáltatottság, hogy egy kíméletlen, kőkemény kiképzésben részesült profi ügynököt terelgetsz, de ennek ellenére mégis bármelyik sarkon befordulva a nyakadba szakadhat egy olyan fenyegetés, ami könnyen az életedbe kerülhet.

Persze Leon már egyáltalán nem az a mezei zöldfülű fakabát, mint egykoron, és ez minden mozdulatán meg is látszik. A karakteranimáció átkozottul részletes és rettenetesen jól mutat, főhősünk hol leengedett karokkal sétálgat, hol megemeli a fegyverét, ha sötét van, akkor bal kezével előrántja a zseblámpáját, miközben a jobb kezében a stukkerét fogja, ebben az esetben a pisztollyal keresztezve céloz, a sörétes puskával pedig vagy a lőfegyver agyát markolja, vagy maga elé rántja. Ha valami büdöset érez, akkor befogja az orrát, futás közben liheg, a szakadó esődben előre dőlve halad. Kis dolgok ezek, viszont rengeteget hozzátesznek az összképhez – nem túlzok, amikor azt mondom, hogy ilyen élvezetes gunplayt, ilyen folyékony és gördülékeny mozgást utoljára a The Last of Us Part II-ben láttam. Egyszerűen csak veszettül szórakoztató közlekedni, osonni, bunyózni és lövöldözni. A harcrendszert a mai kor elvárásaihoz igazították, ennek megfelelően nem minden esetben muszáj Rambózni, sokszor lopakodva, az ellenfelek mögé settenkedve is lerendezhetjük a vitás helyzeteket. Ebben segítségünkre lesz a mindig megbízható taktikai késünk, amivel ezúttal háríthatjuk a támadásokat is, ha a megfelelő időben nyomjuk le az L1 gombot, továbbá ki is végezhetjük a földre küldött ellent, sőt, a halálos fogásaikból is kiszabadulhatunk vele. Cserébe viszont gyorsan kopik, a gyakori használat során el is törik. Természetesen lehetőségünk van megjavíttatni, és itt jön a képbe az ikonikus, kihagyhatatlan csuklyás kufár, aki rendre feltűnik a pultja mögött, hogy az egy komplett generáció agyába kitörölhetetlenül beleégett népszerű köszöntése után különféle eszközökkel növelhesse a túlélési esélyeinket.

A rajongó szív kétségkívül nagyot dobban, amikor először találkozunk vele, és ugyanazokkal a szövegekkel fogad minket, mint régen (a játék teljes szinkronját újravették, így lehet némi zavar, de higgyétek el, ezen a téren is briliáns munkát végeztek az alkotók), a fegyverek a pisztolyoktól, puskáktól kezdve a gépfegyvereken át a rakétavetőig bezárólag megmaradtak, sőt, néhány új, hasznos mordály is bekerült a repertoárba. A pályákon talált pénzért cserébe juthatunk hozzájuk és fejleszthetjük őket, de kedvenc emberünk gyógyszereket és lőszergyártásra alkalmas recepteket is árul – és akkor a nagyobb ellenfelek elhalálozása után összeszedhető drágakövekről, amelyekkel a lezárt ládákat nyithatjuk ki, még nem is beszéltem. További újítás, hogy ezúttal helyet kaptak mellékküldetések is, amelyeket a térkép különböző pontjain feltűzött kék szórólapokon keresztül vállalhatunk el. Hosszú, összetett feladatokra azért ne számítsunk, ezek a missziók nagyjából kimerülnek az elrejtett tárgyak megtalálásánál és a bizonyos számú állatok (patkányok, viperák) megölésénél. Sikeres teljesítésükkel kristályokkal jutalmaznak minket, melyeket ritka tárgyakra válthatunk be.

Lőszerre és fegyverekre egyébként kifejezetten szükségünk lesz, mivel ellenfelektől annyiféle van, hogy már a megszámolásuk is külön kihívást jelent. A zombiszerű falusiak még hagyján, az első fejezet befejezését követően a játék sorban dobálja elénk szívósabbnál szívósabb szörnyeket és a gusztustalanabbnál gusztustalanabb kreatúrákat, néhány friss, az eredeti verzióban nem látott belépővel egyetemben. Majdhogynem mindenki visszatér, ráadásul egy-két lény új helyszínre került, megújult, rémisztőbb fizimiskával. Ahogy már említettem, messzemenőkig aprólékos az egész, akár a kisebb ellenfelekről, akár a népszerű, jól ismert főgonoszokról, akár a mellékszereplőkről van szó. A ravasz és rejtélyes Luis, a hihetetlenül szexi és tettre kész Ada, és az itt nagyobb teret kapott Ashley is mind-mind olyan karakter, akiken látszik a törődés és az átszabásukba fektetett szigorú meló.

Az eredeti verzióhoz képest sokkal több, nehezebb, furmányosabb rejtvényeken úgyszintén: itt már nem csak lezárt ajtókhoz való kulcsokat kell keresgélni, a feladványok a régi, klasszikus epizódokat idézik, tárcsás, mozaikablakos, zárkockás fejtörőkkel, és még az is előfordulhat, hogy a megoldásért távoli helyekre kell visszamennünk. Akkora gondot azért ez sem jelent, a térkép minden fontosabb dolgot jelez, mi több, lényegében az összes nagy zónát szabadon bejárhatjuk, így az eredeti alkotás lineáris jellege is a kukában landolt, a remake sokkal kevésbé köti meg a kezünket.

Mégis, amiért a legjobban lehet szeretni a 2023-as Resident Evil 4-et, az az, ahogyan játszadozik azokkal, akik töviről hegyire ismerik az eredeti cucc legeldugottabb sarkait is. Néhány kevésbé kardinális helyszín ugyan tényleg hiányzik, de cserébe rengeteg újat kapunk. Az igazán fontos pillanatokat és fordulatok persze nem hagyták ki, ám ezeket újrakeverték, egyes karakterek máshol tűnnek fel, boss harcok kerültek korábbra vagy későbbre, olyan frappánsan variálták át az egészet, hogy az RE4 veteránjai garantáltan megnyalják majd mind a tíz ujjukat. Zseniálisan levezényelték a koncepciót. Sokszor konkrét utalásokat rak eléd a játék a hírhedt boss harcokkal kapcsolatban, te pedig serényen találgatsz és kérdezgeted magadtól: „Vajon most jön a nagy küzdelem?”, „Jó-jó, ott vagyok, ahol lennem kell, de miért nem történik semmi?”, „Már rég túl kellene lennem rajta, lehet, hogy kivágták?” – aztán bumm, hirtelen az arcodba robban a bomba! A remake-et teletömték ilyen pillanatokkal, a harcedzett, tapasztalt gamereknek is rengeteg meglepetést fog okozni.

A történelem ismétli önmagát: a Resident Evil 4 remake-je tökéletes játék. Maximálisan hű maradt az előd identitásához, pont olyan remek, pont olyan menő, pont annyira mesteri, pont annyira király, mint az eredeti verzió, felesleges tovább ragozni, egyszerűen baromi jól megvan csinálva, és kész. Egészen új szintre emeli a 2005-ös játékot, és ahogy az, úgy ez sem azért tökéletes, mert hibátlan. Ha nagyon akarnék, bele tudnék kötni. A stuff rendszertelenül adogatja a lőszert (egyszer túl sokat, máskor túl keveset – utóbbit nyilván általában akkor, amikor kifejezetten szükséged lenne rá), a nehézség gyakran kiegyensúlyozatlan (Standard fokozaton elő-előfordul, hogy még a vége felé is elhalálozás nélkül verekeded át magadat a pályákon és a bossokon – bár több mint 25 éve videojátékozok, ennyire azért nem vagyok profi), na meg persze ott vannak a bugok is. Egy jobbra-balra billegő függőhíd közepén hirtelen rám dobtak egy dinamitot, ami előttem robbant fel, mire elkezdtem zuhanni a nagy fehér semmibe perceken keresztül, és csak a korábbi mentésem betöltése segített (így kezdhettem elölről az amúgy igencsak nehéz szakaszt, kevesen múlt, hogy hajnali 3-kor nem sikítottam fel fájdalmamban és nem keltettem fel ezzel Onimushaman kollégát, aki a szomszéd szobában épp az igazak álmát aludta). Szóval igen, tudnék mondani hibákat. Ezek azonban semmit sem vonnak le a játék értékéből, egyszerűen nem látok semmilyen kirívó, ésszerű, betonbiztos okot arra, amiért nem kaphatna 10 pontot.

Minek játsszam itt a kiégett, öreg kritikust? Sokunk az eredeti Resident Evil 4-en nőtt fel, boldog, felejthetetlen emlékeket őrzünk róla, technikailag csont nélkül leiskolázta az akkori felhozatalt, ahogy ez a remake is a mostanit. A Capcom ezúttal is megérdemli a vállveregetést. Kenyérpirítón és a kávéfőzőn kívül nincs már olyan platform, amire ne hozta volna ki valamelyik RE-epizódot (pláne ezt), és tipikus céges pénzéhsége most is egybevágott a rajongók akaratával: összehoztak újra egy mesterművet, azaz egy igazi, nagybetűs JÁTÉKOT, amin maximálisan meglátszik a teljes odaadás és a precíz szakértelem. Ez a remake pont ilyen lett!