Planet of Lana II: Children of the Leaf (PS5, PS4, PSN)

A múlt nyomában.

A három évvel ezelőtti Planet of Lanavégéna főszereplő kislány sikeresen kiszabadította népét a mechanikus ellenség karmai közül és legyőzte az őket irányító MI-t. Az emberek végül ismét visszatérhettek korábbi, nyugodt életükhöz, ráadásként immáron a megszelídített gépek segítségével töltik mindennapjaikat. A hős kislány mégsem talál megnyugvást, kalandja során felvetett kérdéseire továbbra is kutatja a válaszokat. Ám ennél nagyobb baj is felüti a fejét egy másik csoport képében, és később Lanának szembesülnie kell korábbi tetteinek következményével is. A Planet of Lana II – Children of the Leaf újfent egy meglepetésekben gazdag és mély történetet mesél el. Lássuk, felér-e az első részhez.

Még mindig elképesztő, micsoda hangulatbomba ez a játék. Hiába követjük kizárólag oldalnézetből az eseményeket, hiába a minimalista dizájn, így is pont annyit mutat, hogy a részleteket már az agyunk töltse ki. Ennek köszönhetően pillanatok alatt beszippant ez a vibrálóan színes, vad világ és nem ereszt a közel 4 órás sztori végéig. Érezhető a fejlődés az első részhez képest: változatosabb, hangulatukban határozottabban eltérő pályákon vezet majd utunk, amiket több környezeti elemmel, gazdagabb háttérrel és dúsabb növényzettel színesítettek. Ami viszont eddig is csodálatos volt és mostanra sem változott: a zene és a hangok. Legyen szó akár a gépek hangjáról, netán egy nagyzenekari aláfestő szólamról, mind magas minőségben van megkomponálva.

A környezet és lehetőségek felismerésére építő fejtörőket szintén tovább árnyalták, de az alapok változatlanok: ládákat tologatunk, ellenségek elől bujkálunk, kapcsolókkal nyitunk meg átjárókat, illetve hű társunk, Mui segítségével elérhetetlen helyeken hozhatunk működésbe konzolokat vagy érhetünk el magas platformon hagyott köteleket. A cuki kis macsekot most már nagyobb távolságokból és kényelmesebben terelgethetjük, de ennél sokkal izgalmasabbak az első rész végén szerzett képességei, amikkel bizonyos elektronikai eszközöket tud kisütni, ideiglenesen kamerákat képes kikapcsolni vagy droidokat elkábítani, hogy utána Lanával odaszaladva átvegyük felettük az irányítást.

Ám a fekete kis bogyó nem csak a gépekre, hanem néhány állatra is hatással lehet: rövid ideig kis halacskákkal úszkálhatunk, akik tintafelhőt eregetve válhatnak láthatatlanná a ragadozók szemében, illetve kis bolyhos bigyókákkal is játszhatunk, akikkel a tüzet vezethetjük majd távolabbi pontokra, eképpen elégetve mondjuk egy áthatolhatatlan pókhálót. Azt kell mondjam, leginkább ezen a részen érződik a továbblépés, mert a feladataink zöme továbbra is a továbbjutás módjának megtalálása lesz, de űrcicánknak hála a feladványok sokkal változatosabbá váltak.

Lana is tanult pár újdonságot, innentől futhatunk is, ami nagyobb ugrásokat is jelent, de a víz alá is lemerülünk majd. Emellett több bádog ellenséget és eszközt is működtethetünk, és ez még mindig nem minden – de azért az összes meglepetést nem szeretném lelőni. Nemcsak, hogy mindkét szereplő lehetőségeit kibővítették, ezeket össze is kell fésülnünk és megfelelően időzítve váltogatni kettejük között. Ezek ellenére sem éreztem nehezebbnek a talányokat, csupán összetettebbek lettek, meg persze továbbra is a ”trial-error” élményre építenek, ami olykor azért fárasztóvá tett néhány részt. Néha esélytelen első ránézésre kitalálni a megoldást és többszöri elhalálozást követően terelődünk a helyes gondolatmenet útjára. De hát ez egy ilyen biznisz. Azért így is lesznek emlékezetes epizódok, különösen csíptem például egy furulyás részt, amikor a hangok sorrendjét kellett kitalálnunk.

Az interakciós pontokon viszont még csiszolhattak volna a fejlesztők, sokszor igen problémás pont jó helyen megállni, hogy Lana végre megfelelően reagáljon, ami akkor különösen zavaró, amikor kritikus a jó időzítés. Volt, hogy kis állatkánk mondta be az unalmast és képtelen voltam aktiválni képességét, hiába álltam a jó helyen. Ezek persze apróságok, pár pillanat alatt túl is vagyunk rajtuk, mindenesetre remélem, hogy legközelebb ezekre is odafigyelnek. Illetve néhány helyen ismét elnyújtottnak éreztem a bandukolást, mintha egy sétaszimulátorba csöppentem volna. Tudom, hogy a területek közti egyenletes átmenet miatt szükségesek ezek a hosszabbra nyújtott szekvenciák, de valamivel azért feldobhatták volna.

A cselekmény nagyon szépen épít hősünk eddig megtett útjára és ha valaki résen van, nagy hátast nem fog dobni a csavarokon, de mégis szépen fűzik egymásba, és ezzel együtt tovább a történteket. Kicsit mégis tagoltnak, epizodikusnak éreztem a game felépítését, ami a nagyon egyben lévő előzmény tükrében tűnt csak fel. Ez nem feltétlenül negatívum, inkább a folytatásokban előforduló jelenség, amikor bővítenék a világot és emiatt túl sok mindent akartak elmesélni. Ez abban is tetten érhető, hogy már nem bíznak annyi mindent a saját fantáziánkra, sokkal konkrétabb a történetmesélés, aminek tónusa ráadásul sötétebb is lett. Volt olyan rész, amin konkrétan görcsbe rándult a gyomrom. Ezzel nincs is gond, sokkal inkább a végével, ami olyan hirtelen következik be, hogy nem hittem el, hogy ennyi volt – végig azt hittem, lesz valami extra jelenet a stáblista után.

Mindezek mellett is méltó folytatás lett a Children of the Leaf, ami remekül fűzi tovább az elődben megismert történéseket, bővíti a szereplők képességeit és ehhez illően fejleszti tovább a feladványokat. A történet kicsit sokat akar markolni és a tempója talán nem olyan egyenletes, mint az első részé, de így is csodálatos és szívbe markoló módon folytatódik kalandunk Lana bolygóján.