ONE PIECE: PIRATE WARRIORS 4 (PS4)

Kell egy pofon, he?

Úgy gondolom, kevesen vannak olyanok Magyarországon, akik hamarabb kezdtek el animével foglalkozni, mint én, mégis, Eiichiro Oda sorozata, a One Piece, nagyon sokáig teljesen hidegen hagyott. Igazából ismertem az alkotást, felfigyeltem abszurd szatírába hajló, szürreális karaktereire, de valahogy azt gondoltam erről az egészről, hogy biztos’ valami kapitális f@szság, ami inkább rombolja az agysejteket ahelyett, hogy erősítené. Aztán egyszer – nagy nehezen – rávettem magam az első “mozifilmek” egyikének a megtekintésére, és onnantól fogva minden megváltozott… Kiderült, hogy ez egy egészen különleges, sőt, párját ritkítóan csodálatos mesesorozat, melynek nem csak elképesztően egyedi és érdekes karakterei érnek meg egy nagymisét, de disztópikus világa és annak csavaros történetei is, melyek nem mellesleg az olyan szép emberi értékeket közvetítenek, mint a szeretet, a család, a barátság, az önfeláldozás, a kitartás, a tisztesség, a megbocsátás, az elegancia, a önazonosság, a stílus, plusz egy halom más, nemes dolog, ami egyre inkább kiveszőben van ebből a végtelenül elkefélt világból, amiben élünk.

A One Piece világát több videojáték is feldolgozta már az évek során, többféle stílusban, több-kevesebb sikerrel, melyek közül a legutóbbit, One Piece: World Seeker címűt én teszteltem itt a PSC-n. A nyitott világgal dolgozó cím szerintem nagyon kellemesre és szépre sikeredett, hibának maximum annyit lehetett felróni neki, hogy az open world szisztéma ellenére nem tartott ki túl sokáig a szavatossága. A game azonban – az eladási adatokból és az érdeklődő kommentek alacsony számából kiindulva – a sok jó szó ellenére sem tudott elég sok új playert bevonzani. Ez talán annak is köszönhető. hogy egy olyan gémer, aki egyáltalán nem, vagy alig ismeri a One Piece világát, nagy valószínűséggel alig értett meg valamit abból, hogy végeredményben ki kicsoda és ki kivel van ebben a bolondokházában, és egyáltalán mit akar az egyik zakkant karakter a másiktól. Sok-sok év próbálkozás után azonban a Bandai Namco most új csapásvonalat nyitott és egy olyan játékot adott ki (PlayStation 4-re is), mely nem kevesebbet vállalt magára, mint hogy elmeséli ennek a több mint 20 éves múltra – és az ezret is meghaladó különböző epizódra – visszatekintő széria teljes történetét, méghozzá egy Dynasty Warriors jellegű, musou tömegbunyós karakterisztikákat felvonultató game keretei között.

A One Piece: Pirate Warriors 4 tehát gyakorlatilag egy “történelemkönyv”, mely egészen a legelejétől kezdve végigmegy a grandiózus One Piece történet fontosabb eseményein, úgy, hogy a végére kifejezetten friss és különleges karaktereket is képbe rendez. Bemutatja azt, hogyan került a zseniális főhős Monkey D. Luffy fejére a legendás szalmakalap, hogyan toborozta össze egyenként ez a minden szempontból különleges képességekkel bíró könyök ikonikus legénységét, valamint megpróbálkozik – egyébként kifejezetten ügyesen – azzal, hogy a szerteágazó történet minden fontosabb szereplőjét (és azok motivációját, kapcsolatait) is felvázolja. Egy biztos: a game abszolválásával az egyszerű érdeklődőből könnyedén válhat értő rajongó, olyannyira, hogy az ember elgondolkodik rajta: mi lett volna akkor, hogyan alakult volna ennek a videojátékos franchise-nak a sorsa, ha nem a sokadik game vág bele az ilyen mélységű történetmesélésbe, hanem már a legelső… A sztori, pontosabban annak tálalásmódja és dramaturgiája egyébként a game egyik legerősebb eleme: ennél frappánsabban nem lehetett volna zanzásítani és tálalni azt a rengeteg (fontosabb) történést, ami ebben a sorozatban eddig megesett. Másfelől, ennél talán nem is lehetett volna ügyesebben és szebben elmesélni a katarzisokkal gazdagon teleszőtt eseményeket, melyek láttán a rajongók szíve biztosan összetörik és virágba is borul majd jó párszor, de szerintem az átlag gamert is megérintik ezek a fordulatok, intrikák, drámák és komédiák.

Mint mondtam, ez egy tipikus Dynasty Warriors formulával dolgozó musou játék, melyben nem csak a kontroller – támadásokra szolgáló – Négyzet és Háromszög gombjait fogod csapágyasra nyúzni, de a hüvelykujjadat is. Van azonban benne egy csomó olyan újdonság és érdekesség is, ami erre a zsánerre eddig nem igazán volt jellemző. Az első ilyen kunszt például a dash használta. Ez egy szélsebes, helyváltoztatással járó “becsúszást”, vagyis inkább siklást jelent, ami egyfelől a klasszikus védekezést váltja ki azzal, hogy elkerülöd vele a pofonokat. A dash másfelől gyors haladásra és a célpontok tűpontos megközelítésére szolgál, amire egyébiránt a játék során végig nagy szükség is lesz, hiszen az ellenfelek hajlamosak hozzánk hasonlóan elszökkenni a találatok elől, valamint akkorát repülnek egy-egy bekapott juráken után, hogy kétnapi hideg élelemre lenne szükség dash nélkül utolérni őket. A második nagy újdonság a rombolható környezet. Ennek mondjuk – amennyire észrevettem – gyakorlati haszna nem igazán van (bár néha-néha meg lehet vele nyitni útvonalakat), viszont rendkívül pazarul néz ki, ahogy az ellenfelek tucatjainak legyezése mellett a tereptárgyakat is fogpiszkálóvá lehet forgácsolni, és egy kissé letakarítani a pályát. A harmadik friss kunszt az aerial harc egyértelmű előtérbe helyezése, mely során levegőbe felütött szerencsétleneket tudod extra mód sebezni és sallereiddel terelgetni. Aerial Attack persze volt már más musou címben is, de nem ilyen szinten kidolgozott, mint ebben, ráadásul a légi harc kombinálva a dash funkcióval tényleg pazar lehetőségeket eredményez. A negyedik új funkció a vertikális tér jelentős kitágítása, mely egy olyan truváj, ami szerintem baromira hiányzott már az általános musou mechanikából. A lehetőség hozadéka, hogy immár fel tudunk caplatni/ugrani bizonyos objektumokra, azaz például háztetőkre, várfalakra, sziklafokokra, dombokra, ahol tovább folyhat a bunyózás, valamint egyes quest-objektumokat vagy quest-ellenfeleket is el lehet így helyezni, hogy aztán a playernek meg kellejen keresni őket. Ettől a megszokott és unalomig kivéreztetett “vízszintes” musou harc sokkalta érdekesebbé válik.

Ami viszont érdekes módon nincs az opciólistán, az a pályák közbeni karakterváltogatás, azaz a partizó csapatjáték. Amelyik szereplőt a misszió elején kiválasztod, azzal kell végigvinned a teljes küldetést. Természetesen több-kevesebb társ mindig megy veled, vagy kerül elő a fordulópontok teljesítésével, de őket mindig a gép irányítja… és valóban meglepő, de eléggé jól. Nem mondom, hogy soha nem kell senkit felsegíteni, mert néha kell, de az MI által kezelt figurák szépen teszik a dolguk, derekasan küzdenek, és ami külön élmény, hogy még jelentős sebzést is képesek bevinni önállóan is.

A küzdelem a minden hasonló musou játékban megszokott, klasszikus módon zajlik. Kis ütés, nagy ütés, kombinációk és speciális mozdulatok fűzhetők egybe egyenesen gyönyörű folyamatossággal, mely rendszert a villámgyors dash használata teszi teljessé. Ahogy Muhammad Ali mondta: lebegj, mint egy pillangó, szúrj, mint egy méh, és ez ebben az alkotásban tökéletesen érvényesül, amitől a játszhatóság kimagasló (oh párdon, kiemelkedő) minőséget prezentál. A játékmenet meglehetősen gyors egyébként, gyorsabb, mint a megszokott musou, ugyanakkor rendkívül pontos is – bár a cél befogása és a célra fordulás ettől még kötelező elemei a bunyóknak, hacsak nem akarod speckóid felét luft-ütésekre elpazarolni. Nem túlzok: ilyen jól kezelhető musou game szerintem még nem született, szóval tényleg hatalmas piros pont és high five a fejlesztőknek! (Margóra: túlméretezett ellenfeleknél néha megszorul a kamera, de ez sajnos Godzilla méretű figuráknál és szűk helyeken kvázi elkerülhetetlen, maximum áttünedezéssel lehetne kivédeni.)

A game alapállapotban háromféle nehézségi fokozaton űzhető. Én a normált próbáltam, ez nekem nagyon megfelelő kihívást adott. Körülbelül a játék felénél kerültem először olyan szituba, hogy három boss-szal márázkodtunk egyezerre, és vészesen lement a HP-m, sőt, meg is haltam, odáig inkább csak a feladatok sorrendjének teljesítése, a megfelelő terület vagy NPC időben elérése okozott gondot, nagynéha. Onnantól azonban rendesen bekeményedtek a bunyók, egyre hosszabbak a pályák és nő a játékidő, így abszolút oda kellett figyelni a fejlesztésekre – és ezáltal a gyűjtögetésre – is.

A remek hangulatot a perfekt játszhatóság mellett a küldetések is színesítik. Nyilván itt sem kell persze csodát várni, hiszen minden musou mechanikában pontosan ugyanazt kell csinálni – megtalálni, megverni vagy megvédeni valakit, időben odaérni valahova vagy teljesíteni egy kritériumot, azonban a PW4-ben valahogy ez az egész tökre izgalmasan van megoldva, egy kis sztorival megtámogatva. Hozzátartozik az igazsághoz persze, hogy egy-egy pályán néha brutálisan sok lehet a fő- és mellékfeladat, ráadásul ezek akár kétpercenként is követhetik egymást, szóval baromira oda kell figyelni arra, éppen mi az elvárás. Ellenkező esetben könnyen Game Over lehet a buli vége… és nem az elhalálozást miatt, sokkal inkább azért, mert nem abba a sarokba kocogtál el, ahová kellett volna, vagy nem azt a bosst ütötted, aki a megadott célszemély volt éppen. Egyértelmű tehát, hogy a PW4 folyamatos koncentrációt igényel a playertől, valamint annak monitorozását, mikor éppen mi a megbízás, ám ettől a game mindvégig érdekes és feszes marad ahelyett, hogy unalomba fulladna.

Szintén pazar hangulatfokozó komponens a karakter lineup, mely minden túlzás nélkül bődületes és HATALMAS! Minden egyes nevesített figura szuperkirály, hálásan menő, full raj, baromi egyedi – mennyei élvezet őket használni. Vannak különféle alapkasztok – pl. gyors, légi, erős -, és ott vannak a figuránként eltérő speciális képességek is, melyeknek köszönhetően totál más élmény egyik vagy másik ombrét kommandírozni. A bőséges felhozatalban szerintem mindenki simán talál több olyan karaktert is, akivel élményszámba megy majd a feladatokat abszolválni. Azt mondjuk nem vitatom, hogy egy dobozfejű zsiráfember, egy az alsógatyája miatt rinyáló kiborg Elvis, vagy egy, a női és férfi nem között valahol félúton megragadó flamingófiú nem verheti ki a biztosítékot egyeseknél, de hát ők úgysem fogják ezt a játékot megvenni, szóval olyan nagy mellényúlási veszély azért itt nincs a pakliban.

Természetesen van a PW4-ben karakterfejlesztés is, ami szerencsére nincs túlkomplikálva. A különféle statokat egy térképszerű, apró szigetekkel teleszórt felületen lehet fejlesztgetni azokkal az általános (és ritkább) érmékkel, melyeket a pályákon szerzel be, néha szabott megbízások teljesítésével. Emellett szerezhetőek karakterspecifikus “térképek” is, melyeken az adott ombre tuningolható. Mindezeken felül friss képességeket és tuning-perkeket is lehet gyűjtögetni.

Ami nem igazán erőssége a PW4-nek, az a látvány. Első körben én nem biztos, hogy ezt a fajta “régimódi” rajzstílust erőltettem volna, hanem a modernebbet (a legújabb mozifilmekből), de efelett még szemet lehet hunyni, ez inkább szubjektív meglátás. Az átvezető jelenetek ezzel együtt legalább szuperek és hangulatosak (vagy épp’ mókásak, szomorúak, meghökkentők), a harc pedig nagyon flottul, bármiféle akadástól mentesen, mint forró kés a vajban, úgy szalad. Viszont érthetetlen módon elég gyakran homályosodnak be nagyobb pályaelemek, valamit a gyakran “szőrös” körvonalaknak hála’ időnként eléggé olyan… hát hogy is mondjam… szóval olyan handheld szintű az összkép. Sokkal jobban örültem volna, ha a Namco Bandai ennél a szoftvernél is azt a figyelemfelkeltően pazar minőséget hozza, mint a World Seekernél; ezen legközelebb mindenképpen javítani kell.

Az audio szegmenssel semmi bajom nincs. Eredeti, hamisítatlan, a mestermunka fokát bőven kimerítő One Piece szinkronhangok és zenék kísérik az eseményeket, és az akció közben is jól szól az ütések-rúgások-varázslatok kakofóniája. Ami kissé irritáló lehet viszont, hogy egy 38 perces pályán úgy nagyjából négyezerszer kell meghallgatni egy-egy speckó fantázianevét.

Sarkalatos pont lehet még a szavatosság megítélése is. Igazándiból olyan ijesztően sok nagy fejezet nincs és a sztori mód pályáiből is tényleg lehetett volna még legalább ugyanennyi – ha már egy musou címről van szó, ez azért sajnos nem egy Dynasty Warriors -, viszont van szerencsénkre a játékban egy olyan “kincses” mód is, ahol még egy nagy adag speciális küldetés teljesíthető.

A game kooperatív online multiplayer módot tartalmaz. Ennek során meghívhatsz valakit magadhoz segítségnek, ugyanakkor akár te is beléphetsz vendégként valaki játékába. A multiban talán az a legjobb, hogy két ember – haverok esetén egy kicsit összebeszélve – nagyon szépen nagyító alatt tud tartani és teljesen le tud fedni egy egész pályát. Így sokkal jobban oda lehet figyelni a mellékküldetésekre és opcionális területfoglalásokra, vagy különleges ellenfelek leverésére, azaz sokkalta produktívabban lehet a fejlesztéshez szükséges érméket beszerezni. Mindemellett persze a keményebb helyzeteket is biztosabban át lehet vészelni egy magabiztos segítővel.

A hangulat pedig… nos, az szerintem elég zsír. Igen, lehetne erősebb a grafika és igen, összekalapálhattak volna még vagy sztoris 50 küldetést meg kihívást, de az, hogy itt most végigélheted a teljes One Piece történetsíkot, az ott van a szeren! Tényleg nagyon-nagyon fainok a figurák, a játszhatóság/kezelhetőség pedig egyszerűen tökéletes, sokszínűek a karakterek és azok kihasználhatósága is játékélmények tömkelegével kecsegtet. (Ráadásként a platina trófea megszerzéséért sem kell vért izzadni, kellemes menet az egész.)

A One Piece: Pirate Warriors 4 egy faszántos musou game, mely kellemes új színeket hozott ebbe a talán kissé már stagnáló zsánerbe. Stabilak a mechanikái, felhasználóbarát, jól összerakott cucc. A sajátos, súlyosan elvont világ, amiben játszódik, ugyanakkor nagymértékben befolyásolja élvezeti értékét – ergo legalább egy picit vonzódni kell a One Piece univerzumhoz, hogy elmerüljön benne az player, de hardcore fannak egyáltalán nem kell hozzá lenni Azt mondom, ez a (szigorúan osztályzott) 7 pontos minőség mércének pont jó – a következő, immár PlayStation 5-ös epizód (legalább) ilyen játszható legyen, de ennél fényévekkel szebb, és akkor nagyon el lesznek kényeztetve a musous One Piece játékosok!

(A játékot a Cenega biztosította tesztelésre. Köszönjük! Megvásárolható támogatónk, a Platinum Shop budapesti boltjaiban, vagy a linkre kattintva meg is rendelhető.)

Pozitívum(ok)

  • Kiváló, kerek, SZÓRAKOZTATÓ összefoglaló történet
  • Egyszerűen TÖKÉLETES játszhatóság
  • Minden egyes karakter VILÁGBAJNOK

Negatívum(ok)

  • A PS4 éra végén ez a látvány már nem elég az átlagoshoz
  • Játék közben, a legnagyobb matek kellős közepén a képernyő közepére kirakott üzenetek sokasága
  • Még három fejezet kellett volna a sztori módba
7/10
Látványosság: Gyenge
Játszhatóság: Kiemelkedő
Szavatosság: Átlagos
Zene/Hang:
Hangulat: Kiemelkedő

martin beleszól:

Minek szólna, ő írta a tesztet.

1 hozzászólás

Hozzászólás

  1. Úgy látszik, hogy tényleg megérintett a OP világa, nem sok saját teszted van mostanság. 🙂 Persze érthető. Ha az ember túlteszi magát a küllemen, ami sokak számára több mint debil, egy igen különleges semmihez nem hasonlítható világot kap. Ehhez viszont el kell jutni az Arlong ark ig, addig kicsit lassan indul be a dolog sztem. (ok, a Buggy rész se rossz, de még nem az igazi)