Generic selectors
Csak
Keresés címben
Keresés a tartalomban
Keresés hírekben
Keresés cikkekben
Keresés a fórum hozzászólások között
Keresés a fórum témákban
Kategória szerinti szűrés
Classic PlayStation
Comix
E3
EA Play Live 2020
Esemény
Future Games Show: Gamescom 2020
Gamescom
Gamescom 2020
Gamescom 2020 Opening Night Live
Heti hírösszefoglaló
Hírek
Komment
Nacon Connect
New Game+ Expo
Nyereményjáték
PlayStation 5 Showcase
PlayStation Indies
PlayStation Network
PlayStation.Community
Podcast
PS5 Future of Gaming
PS5 Tudtad?
PSC Gyorsszavazás
State of Play 2020. augusztus 6.
State of Play 2020. február 25.
Stream
Summer Game Fest
Szavazás
Techno
The Game Awards
The Game Awards 2020
Tokyo Game Show
Tokyo Game Show 2020 Online
Tokyo Game Show 2021
Ubisoft Forward

Nexomon: Extinction (PS4, PSN)

Mindet szerezd hát meg!

Az eredeti Pokémon – pontosabban akkor még Pocket Monsters – 1996-os megjelenésével forradalmit alkotott. Egyrészt útjára indított egy masszív franchise-t, amely ma az egyik legsikeresebb videojátékos termék, másrészt pedig alternatív élményt kínált a körökre osztott szerepjátékok kedvelőinek. A kaland során minden lényt meg lehetett valahogy szerezni, és a móka központi célja is ez volt: bezsebelni az összes „zsebszörnyet”. Azzal, hogy két verzióban jelent meg a játék, pedig egy szociális tényező is megjelent, amely a mai napig elidegeníthetetlen része a szériának, elvégre bizonyos szörnyecskéket csak úgy lehetett megkaparintani, ha másokkal csereberéltünk. A Pokémon azonban kizárólag Nintendo konzolokon érhető el, valódi, komoly alternatíva pedig talán sosem született. Megérkezett most azonban a Nexomon: Extinction, amely egyszerre pofátlan imitáció és kiváló kaland, és amely azoknak kedvez igazán, akik a még kétdimenziós szörnyvilágok külsejébe és stílusába szerettek bele.

A játék múltjában borzasztó háború dúlt a címadó lények, a Nexomonok, valamint az emberiség között. A szörnyek egy Tyrant nevű, sárkányszerű vezér mögé csoportosultak, és elhatározták, hogy kiirtják az embereket: ekkor jelentek meg az „idomárok”, akik speciális eszközökkel elkapták a Nexomonokat, összebarátkoztak velük, idomították őket a harcra, ezáltal növelve a túlélés esélyeit. A Tyrant legyőzésével a kedélyek lecsitultak, és béke honolt éveken át, a kaland kezdetekor pedig karakterünk, aki árvaként nevelkedett, eléri azt a kort, hogy maga is idomíthassa a lényeket. A történet persze nem ennyire egyszerű, és hősünk mindenféle elborult kalamajkába keveredik, amelyek végső tétje maga az emberi faj fennmaradása. A Pokémonhoz hasonlóan a Nexomon: Extinction erőssége sem a történetmesélésben rejlik, de jelen teszt tárgya megtalálta saját hangját. Míg a sztori a megszokott kliséket zongorázza végig, karakterei gyakran áttörik azt a hipotetikus negyedik falat, és kiszólnak a játékoshoz – vagy épp tisztában vannak vele, hogy egy videojáték szereplői. Ez kifejezetten kellemes, még ha olykor-olykor fárasztó humort eredményez, amely a popkultúrára és a játékiparra is kitekint gyakran, és poént űz a mindenféle videojátékos sajátosságokból. Ez a fajta egyedi, sokszor meglepően fekete humor kell is ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődést az egyébként kaotikus, néhol teljesen elborult történethez, amely egyszerre próbál grandiózus és könnyed lenni, kisebb-nagyobb sikerrel.

A harcrendszer, ahogy minden más, erősen a Pokémon esztétikájából és stílusából merít. Kilenc fajta lény található, amelyek egyfajta kő-papír-olló rendszerben erősebbek vagy gyengébbek egymásnál. A kreatúrák négy mozdulattal rendelkeznek, amelyek „állóképességet” igényelnek. Összehasonlításképp, a Pokémon játékokban a mozdulatokat lehet limitált számban bevetni; itt lényünk teljes egészére vonatkozik az „állóképesség”, amely elég gyorsan el tud fogyni, ha masszív támadásokkal akarjuk ostromolni az ellenséget. Emiatt gyakran kell váltani a harcosokat, ez pedig egyfajta kreativitást és taktikusságot igényel. A csatában résztvevő, még le nem győzött figuráink kapnak tapasztalatpontokat, így érdemes néha bevetni a gyengébbeket, hogy ők is erősödhessenek.

Összességében azonban egy igazán nehéz, és rengeteg gürcölést igénylő japán stílusú szerepjátékról van szó, amit több tényező tesz ilyenné – bár az azóta megjelenő folyamatos frissítések enyhítettek ezen. Az egyik legfőbb nehezítő elem, hogy minden ellenség szintje a miénkhez igazodik, így sosem érezhetjük igazán azt, hogy könnyű küzdelembe keveredtünk: ez egyrészt jó, mert folyamatos kihívást igényel, másrészt azonban kissé vontatottá teszi az élményt. Utóbbihoz hozzájárul az, hogy lényeink gyógyításához a legtöbbször vissza kell iszkolni az erre a célra kijelölt központhoz, hacsak nem akarunk értékes gyógyitalokat elhasználni – a nehézség miatt pedig minden egyes csata után rohanhatunk vissza, ha nem akarjuk, hogy kicsináljanak minket. A csaták ebből a szempontból elmaradnak a Pokémonhoz képest, mert bár sokfajta tényező és mozdulat van, ahogy halad a játék, leegyszerűsödik az élmény. A lassú fejlődés miatt pedig többször célszerű inkább egy erősebb új Nexomont fogni, ami miatt kevésbé kötődünk lényeinkhez. A dizájn szempontjából vannak kifejezetten kreatív és ötletes megvalósítások, de már csak a Nexomonok számából adódóan is becsúszott pár fáradt megvalósítás, legyen szó akár a sima, egyszerű mezei állatokról vagy a legendás, mitikus kreatúrákról. Maga a „vadászat” azonban több szempontból is jobb, mint az ihletként szolgáló játékokban.

Itt Nexocsapdákat dobálhatunk a vadonban talált lényekre, amelyek piramisalakú kis eszközök. Míg a harcrendszer kevésbé játékosbarát, ez a mechanika a lehető legoptimálisabbra sikeredett. Mielőtt kivetnénk a csapdát, láthatjuk százalékosan annak az esélyét, hogy sikerül-e majd elkapnunk a szörnyet, az esélyeinket pedig többféleképp javíthatjuk: érdemes a lehető legjobban legyengíteni, de nem legyőzni; ha elaltatjuk vagy megfagyasztjuk, szintén jobban járunk; etetni is lehet őket, és mindegyik más fajta ételeket imád. Ami a legjobb azonban, hogy ha már eldobtuk a Nexocsapdát, akkor bizonyos gombokat kell időre a megfelelő sorrendben lenyomnunk, ami tétlen várakozás helyett hasznos és funkcionális aktivitást jelent – és nem babonaszerű nyomva tartását a gomboknak, mint anno tettük a Game Boyon. Összességében sokkal kevesebb a véletlenszerű tényező, és jobban fel tudjuk mérni a helyzetet, hogy sikerül-e elkapni az adott szörnyet: ami kifejezetten jól jön, ha tényleg szeretnénk bezsebelni mind a 381 Nexomont. A szociális tényező ebből a játékból kimarad, ugyanis mindenkit el lehet kapni teljesen egyedül: ez pozitívum a szóló játékosoknak, de valamilyen szinten kár, hogy kimarad az ilyen jellegű alkotások közösségszervező tényezője.

Ahogy a játékmenet és a hangulat szempontjából, úgy a grafika terén is a „mentor” imitációját láthatjuk. Kétdimenziós felületeket járhatunk be, ahol az emberek apró, manószerű verziókkal képviseltetik magukat. A teljes világ bejárható, és bár a megszokott helyszíntípusok köszönnek vissza – például lávás, tüzes környezet, fagyos hegység, kísérteties erdő, és így tovább – vannak üdébb terepek is, mint például a sárkányoknak otthont adó, erősen a hagyományos japán esztétikából merítő „repülő szigetek”. A játék világának sajátosságát a régi háború utáni hangulat adja: a gyönyörű természeti elemek mellett az emberi civilizáció vívmányainak romjaira lelhetünk. A lerágott terepek és az újszerű elemek mind igazán élénk színekkel, tükörsima, nagyfelbontású textúrákkal jelennek meg előttünk, amitől kifejezetten jó bejárni ezeket a helyszíneket – nem beszélve arról, hogy tele vannak rejtett apróságokkal, felkutatandó kincsekkel, és hősünk sebességének köszönhetően minden igazán gyorsan és flottul zajlik.

Barangolás közben a magas fűben mászkálva találkozhatunk más Nexomonokkal, amikor a klasszikus felállásban láthatjuk őket: saját harcosunkat hátulról, a másikat szemből. A Nexomon: Extinction gyakorlatilag a játék prológusa után bárhová elenged, és bár van egy narratív vonal, amely terelget, mégis ott kalandozhatunk, ahol szeretnénk – ami sokszor fontos is, hogy a megfelelő típusú lényekkel folytassuk a történetet. A történet előrehaladtával bizonyos különleges képességeket szerezhetünk meg, amelyekkel új helyszínek és rejtekhelyek oldódnak fel. Az út során más, harcra éhező emberekkel is találkozhatunk, akikkel ha szóba elegyedünk, meg is küzdhetünk: ha pedig kikaptak tőlünk, idővel újra össze lehet csapni velük. Ahogy a Pokémonnál, itt is érdemes mindenkivel beszélni, sokan pedig feladatokat is kínálnak, persze jutalomért: olyanokkal is összefuthatunk, akik konkrét Nexomonokért fizetnének. A fizetség pedig határozottan jó dolog, mert a pénzszerzés a játékban macerás, a dolgok pedig kifejezetten drágák elég sokáig, így fontos, hogy ésszel költekezzünk.

A boltokban egyébként egyszer használatos gyógyítóeszközök mellett specifikus köveket is szintetizálhatunk, amelyekhez az alapanyagokat magunknak kell kibányásznunk. Ezeket a köveket ráaggathatjuk harcosainkra, amelyek bizonyos százalékkal teszik erősebbé, gyorsabbá vagy máshogy hatékonyabbá őket. Szerencsére egy frissítéssel a tapasztalatpontok egyenletes szétosztása is megjelent ilyen kövek formájában, amely szó szerint megtizedelte a szörnyek fejlesztését igénylő időt, kiegyensúlyozottabbá, ezáltal gördülékenyebbé, és persze élvezetesebbé téve a kalandot.

A kiegyensúlyozottság egyébként a legnagyobb hátránya a Nexomon: Extinctionnek, legalábbis a játékmechanika szempontjából. Kezdetben izzasztóan nehéz, az ellenségek hozzánk igazított szintje miatt pedig sosem tudunk igazán fellélegezni sehol, a játék rendszere miatt pedig elég vontatottan lehet haladni, ami az egyébként fürge navigációval teljesen szembemegy. Később, amikor már sokkal hatékonyabban harcolunk, pedig kivész a taktikusság, mert azon leszünk, hogy mindenkit egy ütéssel kiiktassunk, a többi pedig nem is számít. A készítők azonban hallgatnak a rajongók visszajelzéseire, és ennek köszönhetően a móka egy határozottan jobb játékká nőhette ki magát az elmúlt pár hónapban.

A Nexomon: Extinction sokkal több, mint amit a látszatáról – jogosan – feltételezhetnénk. Szinte minden szempontból a régi Pokémon játékokat imitálja, ezt pedig nem is titkolja, de áthatja egy egyediség, egy saját hang, amitől igazán különleges és szórakoztató lesz. Egyelőre még nem tudta levetkőzni mobilos gyökereit – elődje okostelefonokra készült el –, sok szempontból túlzottan ragaszkodik ihletéhez, de van, amiben sajnos nem eléggé. Humora és önparódiája kiváló, és bár a sztori kicsit talán túl sokat akar, azért tartogat izgalmas, váratlan és meglepő fordulatokat – ami pedig a legfontosabb, hogy hozzájárul ahhoz, hogy nyomjuk tovább a kalandot. Mindent egybevetve ez egy kiváló alkotás, amely több tíz órára leköti azokat, akik kedvelik a szörnygyűjtögetést, illetve magát a Pokémont: utóbbihoz pedig ennél közelebb jelenleg nem is kerülhetnél PlayStation 4-en.

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük!)

★★★★★
SZÍNARANY
Kiadó: PQube
Fejlesztő: VEWO Interactive
Megjelenés: 2020. augusztus 28.
Ár: 7090 Ft
Feltöltőkártya: PlatinumShop

1 hozzászólás

Hozzászólás

  1. Nagyon szép kis grafikája van, ennivaló.

    1