NAMCO Museum Archives Vol 2 (PS4, PSN)

Félsiker.

Azok, akik valamilyen isteni csodától vezérelve elolvasták a NAMCO Museum Archives Vol 1-et bemutató tesztemet, az írás végén szembesültek azon sejtésemmel, miszerint valószínűleg (esetleg / talán / hátha) korrektebb húzás lett volna a Namco részéről, ha ezt a két gyűjteményt akár kissé megnyirbálva, de egyben dobja piacra. Most, a második epizód játékfelhozatalának ismeretében kijelenthetem, hogy a meglátás immár akár tényként is kezelhető. A NAMCO Museum Archives Vol 2 ugyanis 10+1 retro címet kínál (többnyire) a játéktermek hőskorából, azaz egy darabbal többet, mint elődje, a játékokat látva azonban sokakban felmerülhet az alibizés gyanúja, mely meglátás egyébként mindenféle túlzás vagy rosszindulat nélkül fájdalmasan ül ez esetben.

Technikai és funkcionális szempontból a Vol 2-es kollekció pontosan ugyanazt nyújtja, mint a másik gyűjtemény. Az amorf, kompromisszumos képarányokat, az eredetivel többé-kevésbé megegyező grafikát és színeket, szoftverenként egy darab trófeát, játékonként 4-slot villámmentési opciót, valamit az akció visszatekerésének lehetőségét. (Oh, és persze néhány böszmeséget is a kezelés / játszhatóság terén, de ez igazából már nem is meglepetés…)

Galaga

Az 1981-es Galaga a Golden Age játéktermi korszak egyik legfantasztikusabb, leghíresebb, legismertebb, legkedveltebb lövöldéje – méltán és mindenféle túlzás nélkül. Ez igazándiból egy, a Galaxian “továbbgondolásaként” aposztrofálható, álló képernyős cucc, melyben a legnagyobb kunsztot az adja, hogy a player, amennyiben rendelkezik még extra életekkel, megkockáztathatja az áldozatot, hogy az ellenfél egyik boss egysége elraboltatja hajóját. A következő körben aztán, amennyiben sikerül kilőni az elrabolt hajó alól az ellenséget, az bedokkol a másik gépünk mellé, megduplázva tűzerőnket. Ez az egész viszont egy kicsit veszélyes vállalkozás, mert egyfelől el is lehet pusztítani a saját hajót egy félrement lövéssel, másfelől a duplázott harci eszköz pont kétszer akkora felületet nyújt az ellenfélnek a találatra. (Harmadrészben pedig, ha véletlenül úgy rabolja el az ellenfél a hajót, hogy már nincs több életünk, az instant Game Over.) A Galaga tehát egy kiváló, időtálló játék, ez a verzió is remekül játszható, tökéletesen funkciónál, és teljesen autentikusan fest, pazar a hangja, szóval nemes egyszerűséggel a kollekció egyik kiemelkedő darabja!

Battle City

Az 1985-ös Battle City a nyolcvanas években több nagy budapesti játékteremben is megtalálható volt. Egy nem túl megkapó grafikájú, ugyanakkor kifejezetten szórakoztató, fix képernyős, tankos lövöldéről van szó, melyben egy labirintusszerű “város” romjai és növényzete között manőverezve kell különféle erősségű ellenséges harci járműveket likvidálni és megakadályozni, hogy azok lebontsák bázisunk falait és szétlőjék azt. Maga a mechanika egyébként – szerény véleményem szerint – a Commodore 64-en is nagy sikernek örvendő Wizard of Wor koppintása és egyben továbbgondolása, szóval egy nagyon szórakoztató cuccról van szó, mely ugyan nem néz ki nagy durranásnak, mégis remek, üdítő ügyességi kikapcsolódás.

Pac-Land

Az 1984-es Pac-Land a maga idejében kifejezetten élénk érdeklődést generált maga körül azzal, hogy az arcade éra “atyjának” mondható Pac-Mant platformjáték köntösbe öltöztette, annak “egybites” szereplőit teljesen más szemszögből, “térben” megmutatva. A kedves grafikát és a mókás játékmechanikai ötleteket azonban számomra mindig is beárnyékolta, hogy valami felfoghatatlan okból megvariálták a kezelést, így a gombokkal kell jobbra-balra haladni, a karral pedig ugrani, ami egész egyszerűen játszhatatlanná tette-teszi ezt az egész “szerencsétlenséget”. Éppen ezért én teljesen élvezhetetlennek tartom ebben a formában ezt a játékot, emellett csalódott vagyok, hogy a PS4-es konverzióba nem fért bele egy olyan “rendes” irányítási formula – mondjuk alternatív megoldásként -, melynél az analóg karral mozogsz, egy gombbal pedig ugrasz.

Dig Dug II

Nos, elérkeztünk a Vol 2 lineupjának azon pontjára, ahol azért már eléggé csóváltam a fejem: az 1985-ös Dig Dug II ugyanis szerintem teljesen feleslegesen került beválogatásra. Az eredeti game “földalatti” mechanikáját nagyban megújító játékban kukázták az alagútásós “Boulder Dash” formulát és felülnézetes szigetekre helyezték az akciót, két fegyvert adva a player kezébe. A pumpálós megoldás mellé behoztak egy légkalapácsot, mellyel földrengésszerű támadásokkal le lehet választani a játéktérként funkcionáló szigetek szeletkéit, így taszítva a habokba az ellenfeleket… és hibázás esetén magunkat is. Ez a játék igazából sosem lett sikeres, a maga idejében sem tündökölt, sőt állítólag echte bukás volt. Nem is nagyon pörgette szinte senki a játéktermekben, ami nem is csoda: a Dig Dug II élményfaktora közelébe nem jön annak a fergeteges hangulatnak, amit az első rész prezentál, mechanikája semennyire sem inspiráló, látványvilága fényévekre van az eredetitől, gyakorlatilag ez csupán egy kommersz körbe-körbe rohangálás, és összességében inkább hat valami izzadtságszagú, kényszeredett folytatásnak, mintsem bátor ötletújításnak.

Super Xevious

Az 1984-es (igazából ’85) Super Xevious e kollekció második olyan játéka, melynél – persze ezt csak csendben mondom – jobban jártunk volna, ha inkább nem kapjuk meg. Mert vedd a fáradtságot, kedves olvasó, és nézz rá az előző cikk beillesztett Xevious screenshotjára; látsz valami különbséget? Na ugye… Szóval a Super Xevious egy vertikális shooter, de meglehetősen jellegtelen folytatás, mely szerintem kizárólag a hardcore rajongókat izgatja fel. így aki esetleg mind a két gyűjteményt megveszi a PlayStation Store-ról, úgy fogja érezni, kajakra kétszer adták el neki ugyanazt a játékot. Most vagy azt kellett volna csinálni, hogy vagy ezt, vagy azt, vagy ehelyett valami mást, vagy ahelyett egy másikat, de így együtt… nada.

Mappy-Land

Az 1986-os Mappy Land viszont tökéletes ellenpélda az előző két “töltelék” címre! Ez a game ugyanis minden tekintetben előrelépés az első epizódhoz képest: grafikájában és játékmechanikájában is megújulást mutat, már csak azzal is, hogy az állóképernyőt vízszintesen scrollozós pályára cserélte. Maga a lényeg persze ugyanaz: egerünkkel tárgyakat kell gyűjteni, majd elérni a kijáratot, azonban a széltében megnyújtott helyszíneknek hála sokkal nagyobb taktikázásra van lehetőség, mint az eredetiben. Egy igazi, vérbeli, hamisítatlan platformer az aranykorból, amit nem lehet nem szeretni!

Legacy of the Wizard

Az 1987-es Legacy of Wizard egy brutálisan komoly, egyértelműen “otthoni”, mintsem játéktermi cím, mely kis költői túlzással a nyolcvanas évek Dark Soulsának is nevezhető! De… igazából ez nem is túlzás! Egy fantasy témájú, történetalapú akció-RPG-ről beszélünk, mely nagyjából téglalap alakú képernyőkre bontott, időnként több irányba scrollozó helyszínekből áll. A képernyők felül, alul, vagy oldalirányban (létrákkal vagy titkos-trükkös útvonalakkal) átjárhatók, ráadásul dinamikusan kapcsolódnak, azaz például ha “leesel” valahol, az annyit jelenthet, hogy “átesel” egy másik képernyőre. Azt, hogy mi hol van, merre lehet továbbhaladni, mit hol lehet megtalálni, nem lehet előre tudni, így a térképrajzolás – vagy a helyszínek tökéletes memorizálása – szinte “kötelező” feladat; pontosan úgy, mint a Dark Soulsban! A kaland egyébként egyáltalán nem lineáris, azaz a helyszínek sorrendje nagyjából szabadon választható, többféle karakter(!) szerepel benne eltérő tulajdonságokkal(!), kincsesládái és kulcsai vannak, kerek története, mágia és közelharc is alkalmazható benne, szóval úgy en bloc egy igen nagy falat a “béna” 8-bites külső ellenére. Ha ezt valaki végignyomja… nos, az előtt le a kalappal! (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ha ebből csinálnának egy minőségi, modern remake-et, az biztosan ott ülne a Soulsborne zsáner dobogójának valamelyik fokán.)

Rolling Thunder

Az 1986-os Rolling Thunder kabinettel Amerikában találkoztam először 1988 júliusában, egy csilingelő Las Vegas-i játékteremben, és egyből ráizgultam, elsősorban remek, színpompás, vonzó grafikája miatt. Ez a cucc már inkább az ezüstkorból való, azaz nem egybites látványvilággal dolgozik, sőt, a maga nemében kifejezetten látványos game. Oldalnézetes, oldalirányba haladós, lődözős akció (ami remekül néz ki a 16:9-es modern képernyőkön) szuperkirály animációval, titkosügynök főhőssel. Egyfajta James Bond hangulatú okosság ez, melyben egy szexi hölgyet kell megmenteni egy terroristaszervezet fogságából. A harcot emeletek között fel-le ugrálva kell abszolválni, és nem árt odafigyelni az ajtókra, melyeken be is lehet nyitni pillanatnyi elrejtőzés és fegyver / muníció felvétele céljából, de ellenfelek is megjelenhetnek rajtuk keresztül. Brutál király cucc, a kollekció egyik ékköve!

Dragon Buster II

Az 1989-es Dragon Buster II a Legacy of Wizardhoz hasonlóan nem egy klasszikus játéktermi cucc, hanem egy olyan 8-bites fantasy kaland, mely akár a The Witcher 3: Wild Hunt nagyon korai elődjének is beillene. A Vol 1-es gyűjteményben levő első epizód oldalnézetes formulával dolgozik, ez inkább a “térbeli”, izometrikus megjelenítést használ. Már a játék eleje is “különleges”, ugyanis egy alaptérképen szabadon lehet kazamatát választani, melyet aztán lovagszerű főhősünkkel kell felfedezni. A játékmenet ugyanakkor már annyira nem komplex, ugyanis a kezdetben fekete “ködbe” burkolózó labirintusokat nem túl nehéz bejárni, ellenfélből sincs olyan félelmetesen sok, legyőzésük nem nehéz falról lepattanó lövedékeinkkel, a kulcs és a kijárat pedig könnyen meglelhető. Egyszerű, barangolós akciójáték ez, nem pedig akció-RPG, viszont a könnyed mechanikának köszönhetően szerintem baromira szórakoztató, tényleg jópofa időtöltés.

Mendel Palace

Az 1989-es Mendel Palace egy olyan fura, nehezen dekódolható kakukktojás, melynek beválogatását nem könnyű megmagyarázni. Egy arénában játszódó, Bomberman-szerű, nagyonjapán ügyességi cuccról van szó, melyben átforduló padlólapokra gyalogolva (és azokat átszínezve) lehet ellenfeleinket kiiktatni. Nekem sajnos nem sikerült megtalálnom a játék szépségeit, de legalább van benne 2-playeres kooperatív mód is.

Gaplus

Az 1984-es Gaplus egy állóképernyős, űrhajós lövölde, mely minden szempontból a zseniális a Galagából táplálkozik – igazából annak hivatalos folytatása. Ami említhető érdekesség benne, hogy itt nem kell saját űrhajót áldozni a dokkoláshoz: időnként az ellenfél önszántából meghozza a társűrhajót, amit némi ügyeskedéssel meg tudunk szerezni sajátunk mellé. Nem rossz játék, de van egy kis bazári csiricsáré beütése az eredeti Galaga tükrében.

Melyiket szeressem?

Van itt nekünk tehát két 6 ezer forintos gyűjteményünk, a Vol 1 és a Vol 2. Mindkettőn vannak aranykori arcade alapvetések, mindkettőn akadnak játéktermi különlegességek, és mindkettőn helyet kaptak olyan kiváló kalandok, melyek tartalmukat tekintve akár ma is megállnák helyüket. Kapunk viszont mindkét csomag esetében egy halom békát is, amiket le kell nyelni, de minimum megnyalni, szóval most sem tudok mást mondani, mint az előző cikk végén: korrektebb húzás lett volna a Bandai Namco részéről, ha ezt az egész, visszapörgetéssel és mentéssel megkönnyített múltidézést inkább egybecsomagolva prezentálja, barátibb áron, ráadásként egy vaskos platina trófeával, mely arra serkenti a playereket, hogy időt áldozzanak ezekre a régiségekre.

Igen, az királyság lett volna.

★★
CSAK ÓVATOSAN
Kiadó: Bandai Namco
Fejlesztő: B. B. Sudio
Méret: 62.98 MB
Megjelenés: 2020. június 18.
Ár: 5990 Ft
Feltöltőkártya: PlatinumShop

1 hozzászólás

Hozzászólás

  1. A Tankost mennyire szerettük annak idején sárgakazettáson
    Nekem Galaxian volt c64-en azt ismerem. A gyűjtemény egyben tényleg csábító lenne, meg persze ha tartalmazná a Ps1-es Pac-man World-öt mint írtam az előző alá is.