Generic selectors
Csak
Keresés címben
Keresés a tartalomban
Keresés hírekben
Keresés cikkekben
Keresés a fórum hozzászólások között
Keresés a fórum témákban
Kategória szerinti szűrés
Classic PlayStation
Comix
E3
EA Play Live 2020
EA Play Live 2021
Esemény
Future Games Show: Gamescom 2020
Future Games Show: Spring Showcase
Gamescom
Gamescom 2020
Gamescom 2020 Opening Night Live
Gamescom 2021
Gamescom 2021 Opening Night Live
Heti hírösszefoglaló
Hírek
Komment
Nacon Connect
New Game+ Expo
Nyereményjáték
PlayStation 5 Showcase
PlayStation Indies
PlayStation Network
PlayStation.Community
Podcast
PS5 Future of Gaming
PS5 Tudtad?
PSC Gyorsszavazás
State of Play 2020. augusztus 6.
State of Play 2020. február 25.
Stream
Summer Game Fest
Szavazás
Techno
The Game Awards
The Game Awards 2020
Tokyo Game Show
Tokyo Game Show 2020 Online
Tokyo Game Show 2021
Ubisoft Forward

Mozi – Sicario 2: A zsoldos

Még a nagyszabású frencsájzok, univerzumépítések, és a feleslegesebbnél-feleslegesebb eredettörténetek, prequelek, spin-offok és folytatások korában is kifejezetten meglepő, hogy a [I]Sicario[/I] című, már bemutatása pillanatában kultusz-darabbá előlépett film második része egyáltalán felmerülhetett a producerek fejében, majd pedig legördülhetett Hollywood örökmozgó futószalagjáról. Denis Villeneuve ugyanis nem csupán egy kísértetiesen nyomasztó akció-thrillert alkotott, hanem egy tökéletesen lezárt, kerek modern klasszikust, ami, mivel egységes egészet alkotott – így mint olyan, egyáltalán nincs szüksége semmiféle folytatásra, vagy bármi másra. A nyughatatlan Álomgyár azonban másképp gondolta, így a [B]Sicario 2: A zsoldos[/B] című második epizódnak hatalmas feladatot kellett a nyakába vennie. Nem elég, hogy egy maradéktalanul elvarrt fonalat akar továbbszőni, de a munkálatokban egyéb elfoglaltságok miatt többek közt Villeneuve sem tudott részt venni (helyére a [I]Gomorra[/I] és a [I]Suburra[/I] rendezője, Stefano Sollima került), mindezek fényében valószínűleg kevés olyan ember volt, aki teljes mellszélességgel kiállt amellett a gondolat mellett, hogy ebből a tervezetből bármi olyat ki lehet hozni, ami ne fulladna totális kudarcba, és hogy van értelme folytatni egy olyan filmet, aminek az árnyéka túlságosan hatalmas ahhoz, hogy az ne vetüljön rá elkerülhetetlenül utódjára. Szóval, ahogy fentebb írtam: roppant meglepő, hogy végül megszületett a [I]Sicario 2[/I]. Mondjuk nem ez az egyetlen meghökkentő fordulat vele kapcsolatban: a végkövetkeztetést egyelőre nem lőném le (bár már valószínűleg sejtitek, hogy ez a nem kívánt jövevény nem vallott szégyent), azt példának okáért még álmaimban sem gondoltam volna, hogy az idei filmes termés legmeghatóbb jelenete pont a [I]Sicario 2[/I]-ben lesz. Egy olyan produkcióban, melynek eredetije messze földön híres volt horrorisztikus, rideg hangulatáról és kemény, szikár stílusáról, aminek segítségével bemutatta a mexikói drogkartellek könyörtelen, az emberi élet értékét lelketlenül semmibe vevő ténykedéseit, egyúttal az amerikai oldal manipulatív sakkjátszmáit – mindennek a forgatókönyv egy már-már túlzó realisztikával ábrázolt hazug és álságos bürokratikus politikai színezetet is adott. A folytatás sem ígér kevesebbet: egyenesen fejest ugrik a mocsokba, marandó látleletet ad az amerikai-mexikói határvidék mindennapjairól és a fehér házi adminisztráció köpönyegforgatásáról, közben minimum dupla annyi kendőzetlen erőszakot és kegyetlenséget tol a néző arcába, mint az első epizód. A film mindenféle pironkodás nélkül kalauzol el minket a soha véget nem érő drogháború forrongó, vérgőzös poklába, egy olyan helyre, ahol a nyomor, a kínzás, a csonkítás, az öldöklés, vagy az utcai tűzpárbaj a hétköznapok része, nem féli megmutatni ennek az irgalmatlan közegnek az összes viszontagságát, ami egy békésebb és civilizáltabb földrészre született embernek elképzelhetetlen – az ott lévőknek viszont maga az élet.
[YOUTUBE]Pymm6cmE9uQ[/YOUTUBE]
A [I]Sicario 2[/I] nem rest azonnal belecsapni a dolgok közepébe: lehúz, sokkol, borzongat és elgondolkodtat. A legelső perctől kezdve nyílt lapokkal játszik (ellenben az eredetijével, ami ugye kifejezetten szeretett a sötétben tapogatózni), és ráérősen mesélve (a nyugtalanító, nyomasztó atmoszférával vegyített lassú tempót ügyesen örökölte meg az elődtől) sorakoztatja fel a különböző arcait egy olyan háborúnak, ami akár örökké is eltarthat. Ennél fogva mindennemű konklúzió levonása már eleve csak keserű és szomorú lehet: Amerika a megszelídíthetetlen mexikói vidék képében megtalálta az új vadnyugatát. Öngyilkos merénylők, drogdílerek, szomáliai kalózok, bérgyilkosok, embercsempészek, fegyverkereskedők, és egyéb állatfajták, a kompromisszumot látásból sem ismerő felütés enyhén szóval sem kínálja tálcán a bensőséges, vagy az emocionális pillanatokat – erre a cselekmény körülbelül a játékidő felénél bevet egy olyan őszinte és szívszorító érzelmi csúcspontot, ami garantáltan gombócot csinál a torkodban, és amihez hasonló megindító jelenetet idén még biztosan nem láttál a mozivásznon. Mindezt csupán félszavakkal, kurta gesztusokkal és apró rezdülésekkel éri el, mindenféle felesleges szentimentalizmus és belemagyarázás nélkül – egy-egy néma biccentés, vagy elkapott tekintet többet mond ezer szónál, és nagyobbat üt, mintha a színészek saját mimikai eszköztáruk teljes bevetésével próbálnák meg sikerre vinni ugyanezt. Az első rész szerzője, Taylor Sheridan (aki időközben a jelenkor egyik legtehetségesebb forgatókönyvírója lett) szerencsére maradt a fedélzeten, és amellett, hogy megtette főszereplőnek az előd két, nagy titokba burkolódzó karakterét, Alejandro Gillicket (Benicio del Toro) és Matt Gravert (Josh Brolin), meglepő, de hatásos módon emberséggel, érzelmekkel és lélekkel is felruházta őket. Azt meg kell hagyni, hogy kockázatos vállalkozás volt. Mindkét figura kezéhez rengeteg vér tapad, egyikük sem finnyás, amikor piszkos módszerekhez kell folyamodni, és amíg Graver hazája nevében követi el a borzalmasabbnál borzalmas tetteket, amik minden bizonnyal csak emiatt tolerálhatóak, addig Alejandro csupán vérbosszújának beteljesülését elősegítendő hasznos eszközként tekint arra, aki mellé éppen odacsapódik – neki teljesen mindegy ki kicsoda, és mit akar, a lényeg, hogy közelebb vigye őt a céljához. Erkölcsi kódexük nehezen behatárolható és erősen megkérdőjelezhető, bár a közmegegyezés alapján a „jó” oldalt erősítik (már ha minden áron ilyen egyszerű jellemzőkkel kell élni az amúgy sokkal bonyolultabb helyzetben), jóformán legfeljebb néhány lépés választja el őket azoktól, akikre vadásznak. Ezért is inkább a rosszfiúk kategóriájába illenek bele jobban, ámde az őket mozgató felsőbb hatalmakat sem kell félteni. A mexikói drogkartellek terroristákat csempésznek át a határon Amerikába, akik aztán különböző merényleteket hajtanak végre, ezért a kormány megbízza Gravert az ügy elrendezésére, aki Alejandro-val összeugrasztja a kartelleket úgy, hogy elrabolják az egyik nagyvezér lányát, Isabela Reyes-t. Aztán amikor az akció rosszul sül el, és a csapat a húsdarálóban találja magát, a Fehér Ház rögtön megnyomja a piros gombot a súlyos politikai következményektől tartva, és utasítást ad Graver-ek a szálak drasztikus elvarrására.
[YOUTUBE]sIMChzE_aCo[/YOUTUBE]
A két karakter így komoly erkölcsi válaszút elé kerül: Sheridan zseniálisan oldja meg a feladatot, egyszerre ad nekik szerteágazóbb motivációkat, komplexebb jellemvonásokat, és akadályozza meg, hogy csúfosan hiteltelenné váljanak korábbi önmagukhoz képest. Ahelyett, hogy kihasználná a kínálkozó alkalmakat és a jól ismert klisékkel együtt dolgozva vezetné végig például Alejandro és Isabella kapcsolatát, a sablonok kihagyásával tereli realisztikusabb mederbe a páros viszonyát, nem a klasszikus „apa-lánya” felállás, inkább egy kényszerből kötött szövetség témájának alkalmazásával. A [I]Sicario 2[/I] végül legalább annyira lett meglepő film, mint amennyire gyenge lábakon állt az elején a létjogosultsága. Nem is igazán folytatás, inkább egy különálló, példás magabiztossággal rendelkező alkotás, ami amellett, hogy egynémely tulajdonságot átvett az elődjétől, megpróbál eltérő szellemben működni. Köszönhetően Sollima valamivel pörgősebb rendezésének és Sheridan érzelmesebb forgatókönyvének, ez sikerül is, a színvonal végig tartja magát (egy-két ritka kibicsaklás azért előfordul), még Dariusz Wolski sem vall kudarcot, amikor meg kell felelnie a Roger Deakins által felállított magas mércének. Nyilván sok mindennel lehet vádolni a [I]Sicario 2[/I]-t, bőszen meg lehet köpködni, hogy felesleges, szükségtelen, és forgott volna nélküle tovább a Föld – egyébként azok, akik így tesznek, készüljenek fel, mert nemsokára készül a harmadik rész. Szóval bizonyos szemszögből nézve érthetőek ezek a reakciók, hiszen igazából senki sem akarta ezt a filmet, viszont, ha szabad ezt mondani, valami annyira kibaszott erős lett a végeredmény, hogy, akár egy szépen becsomagolt, igényes és váratlan karácsonyi ajándék, amelyre nem számítasz, olyan nagy örömet okoz, hogy elgondolkodsz, ez előtt hogyan tudtál meglenni nélküle. Írom ezt úgy, hogy nyilvánvalóan a [I]Sicario 2[/I] nem múlja felül a nagyszerű első epizódot – jól lehet, így is az idei év eddigi legjobb mozifilmje. [94726]

4 hozzászólás

Hozzászólás

  1. tegnap néztem, nekem bejött ez is, jöhet a 3. rész.

  2. Nagyjából egyetértek a kritikával. Del Torro és Brolin a hátukon viszik át a filmet, ami nélkülük bizony meghalna, lecsúszna egy B kat akciómoziba. Nem ez a legjobb szerepük, de ebből ezt lehetett kihozni. Sajnos kb 15 percet simán ki lehetett, kellett volna vágni a filmből, mert az elnyújtott, feszültség fokozó jelenetek túl lettek húzva, és így aztán egy korai magömléssel agyonvágják a hatást, ahogy a feszültségből sima cikis kényelmetlenség érzet, majd unalom lesz. Ez a lassú műfaj a vágónak és rendezőnek még nem nagyon megy.A zene szintén egy egy B kat filmé, monoton, erős, lassú hangjaival fokozza ugyan a feszültséget, de abban a pillanatban, hogy az ember kiesik a filmből, ami sajna elég gyakran megtörténik és el kezd rá figyelni, eszméletlen mód idegesítővé tud válni.A sztori is jobban ütött volna, ha a ronin harcosok végül feltámadó kissé hálivúdiasan nyálas hősiessége és bajtársiassága helyett, a ronin harcosok realitáson alapuló megalkuvása és alávalósága felé viszi a karaktereket. Akkor egy jól eső, bizsergően fájó ütéssel a gyomrunkban jönnénk ki a moziból a mostani enyhe émelygés helyett.

  3. Nem szerettem az elsőt. Számomra lassú volt és vontatott. Azért megnézem. Hátha.

  4. Nagyon jó kritika. Teljesen egyetértek. Volt szerencsém premier előtt látni, alig várom, hogy itthon is megnêzzem