Generic selectors
Csak
Keresés címben
Keresés a tartalomban
Keresés hírekben
Keresés cikkekben
Keresés a fórum hozzászólások között
Keresés a fórum témákban
Kategória szerinti szűrés
Classic PlayStation
Comix
E3
EA Play Live 2020
EA Play Live 2021
Esemény
Future Games Show: Gamescom 2020
Future Games Show: Spring Showcase
Gamescom
Gamescom 2020
Gamescom 2020 Opening Night Live
Gamescom 2021
Gamescom 2021 Opening Night Live
Heti hírösszefoglaló
Hírek
Komment
Nacon Connect
New Game+ Expo
Nyereményjáték
PlayStation 5 Showcase
PlayStation Indies
PlayStation Network
PlayStation.Community
Podcast
PS5 Future of Gaming
PS5 Tudtad?
PSC Gyorsszavazás
State of Play 2020. augusztus 6.
State of Play 2020. február 25.
Stream
Summer Game Fest
Szavazás
Techno
The Game Awards
The Game Awards 2020
Tokyo Game Show
Tokyo Game Show 2020 Online
Tokyo Game Show 2021
Ubisoft Forward

Mozi – Halloween (2018)

John Carpenter 1978-as [I]Halloween – A rémület éjszakája[/I] című filmjének bemutatása óta a Halloween-frencsájz módszeresen eljutott odáig, hogy megkerülhetetlen hivatkozási alapból, kvázi zsánerteremtő klasszikusból egy felesleges folytatásokkal megvert, kizsigerelt, és a nézhetetlen ZS-kategóriáig hajszolt sorozat lett, és ahogy az eredeti mozi után készült kb. félezer epizód fokozatosan vetett egyre fenyegetőbb árnyékot az első részre, úgy becstelenítette meg az ezekben a filmekben hentelő ikonikus magasságokba emelkedett Michael Myerst is. A nemes egyszerűséggel csak „The Shape”-nek (ami magyarul körülbelül annyit tesz, hogy „Az Alak”) becézett figurát 40 év alatt leköpték, leszúrták, bedarálták, sírba dobták, majd pedig elföldelték a filmkészítőknek nevezett kontárok, és a java csak ezután jött. Rob Zombie két felvonással (egy remake-kel és annak folytatásával) mintegy ráadásként szépen-komótosan még jól seggbe is kúrta az exhumált holttestet.2009-re nagyon úgy tűnt, hogy a karaktert, akit a mozivásznon addig az istennek se tudtak megölni, végül nem a filmbeli tinédzserek, rendőrök, vagy pszichológusok küldenek az örök vadászmezőkre, hanem a pénzéhes producerek és a dilettáns „művészek” nyírják majd ki, és ahogy akkoriban álltak Michael dolgai a borzalmasabbnál-borzalmasabb bőrlehúzásoknak köszönhetően, mindent összevetve nem is bántuk volna, ha az alaposan megtépázott franchise ott és akkor örökre véget ér. Most viszont örömmel konstatálom, hogy szerencsére nem így lett, és ezt a legkomolyabban, mindenféle irónia nélkül írom. A 2018-as [B]Halloween[/B] ugyanis csont nélkül az év horrorfilmje és hosszú idő óta a legjobb slasher, ami csak kikerülhetett Hollywood boszorkánykonyhájából (ez mondjuk nem nagy performansz, mostanában igencsak takaréklángon égett a zsáner), emellett bravúros tisztelgés egy kult-klasszikus előtt, ráadásul kivételes útmutatás is az Álomgyárnak, hogy ezen túl hogyan kellene normálisan és tisztelettel nyúlni sok évtizedes alapvetésekhez, illetve a halhatatlan horrorikonokhoz. Merthogy hiába a rengeteg ambíció, a még annál is több pénz, a megannyi ígéret, amivel aztán rendre verték át a részről-részre érdektelenebbé váló közönséget, ezekből a folytatásokból pont az hiányzott, amire a legnagyobb szükség lett volna, és melynek hiánya miatt már eleve bukásra volt ítélve a végeredmény: az alázat. Persze azt nem árt hozzá tenni, hogy ebben egy rakás inkompetens arc is tevékenyen részt vett (és az új film tarolása részben ennek a társaságnak, illetve az utóbbi több mint húsz év hollywoodi slasher-termésének a szegénységi bizonyítványa is), akik aztán az ego-csaták, egyet nem értések, lehetetlen elvárások, túlzott megfelelési kényszerek, stúdiói elnyomások és egyéb túltolt cicaharcok közepette (amikben valószínűleg a lehető legkevesebb szerep jutott az adott filmnek) alapjaiban cseszték szét azt a világot és mitológiát, amit Carpenter az eredeti mű és Michael Myers köré épített.
[YOUTUBE]ek1ePFp-nBI[/YOUTUBE]
Ezért a [I]Halloween[/I] elegánsan és nagyon helyesen egy határozott tollvonással áthúzza mindazt, ami az első epizód után történt. Minden módosítás, magyarázat, retconálás, mítoszrombolás repült szépen a kukába: a kánonban immár csak az eredeti és ez az új film létezik. 40 év telt el azóta, hogy Michael Myers emlékezetes mészárlást hajtott végre Halloweenkor az addig unalmas Haddonfield kisvárosában. A rémületes éjszaka egyetlen túlélője, Laurie Strode mindmáig képtelen volt túllépni a tragikus élményen, és szinte egész életét az akkor elszenvedett trauma határozta meg, így a külvilágtól elzártan folyamatosan képezte magát, házából erődöt épített és pincéjében külön fegyverraktárat alakított ki, felkészülten várva a Michaellel való újbóli találkozást, aki négy évtizede vegetál egy szigorúan őrzött elmegyógyintézetben. Laurie egyszerre retteg és vágyódik is ezután a pillanat után: a biztonságérzet erős hiánya paranoiássá tette, ezt a paranoiát pedig átadta lányának is, akivel elhidegültek egymástól, így a családja nincs mellette (egyedül az unokája hisz még benne úgy-ahogy), napról-napra félelemben él, de közben alig várja, hogy végre bosszút állhasson, és pontot tehessen gyászos múltjára. Erre módja is nyílik, amikor Michaelt a rácsok mögött meglátogatja két oknyomozó bűnügyi újságíró, akik meg szeretnék lelni a tettei mögött rejlő értelmet (képzelhetitek, végül mekkora sikerük lesz…), ezért magukkal viszik hírhedt maszkját is, amivel annyit érnek el, hogy Michaelben hirtelen feléled a gyilkolási vágy, és megszökik arról a rabszállítóról, ami egy másik intézménybe vitte volna őt a többi beteggel (természetesen mindezt pont Halloween napján), majd pedig álarca visszaszerzése után elindul a mit sem sejtő Haddonfieldbe, hogy ott folytassa, ahol ’78-ban abbahagyta.David Gordon Green rendező és Danny McBride társíró (igen, AZ A Danny McBride, aki mint kiderült, ilyet is tud) a legelejétől fogva nagy buzgalommal és lelkesedéssel, de mégis kellő szerénységgel nyilatkoztak saját [I]Halloween[/I]-filmjükről, mely azt a hálátlan feladatot vállalta magára, hogy négy évtizedes kihagyással folytatja a slasher alapkövének minősülő eredeti alkotást, de ezúttal úgy, hogy az méltó is legyen hozzá – ami alapból nem könnyű menet. Az igazi kérdés viszont nem is az, hogy mindez sikerült-e (a terjedelmes bevezető után gondolom mindenki rájött, hogy igen), hanem, hogy egyrészt hol voltak idáig ezek az úriemberek, másrészt, hogy mi a fenéért kellett egy ilyen volumenű filmre 40 évet várni, mikor, ha az ember megnézi, igazából először az szúr neki szemet, hogy mennyire zökkenőmentesen folyik a cselekmény a maga medrében, és elviekben mi sem lehetett volna egyszerűbb, mint mindezt a vászonra álmodni. De az ördög persze a részletekben mutatkozik meg, így ami papíron elviekben jól fest (eme franchise esetében inkább mondjuk úgy: korrektnek tűnik), az gyakorlatban még számos ponton megbukhat, ahogy a [I]Halloween[/I] sem lett minden ízében tökéletes, mégis megtalálta az arányokat a múltidézés és a modern elvárások között. Mindezt egy olyan korban, amikor minden második film homage, egy letűnt évtized felelevenítése, és mikor az embereket lassan már a hányinger kerülgeti a csapból is folyó retro-őrülettől. A koncepciót pedig úgy vitték sikerre, hogy visszakanyarodtak azokhoz a carpenteri elemekhez, melyek az első részt naggyá tették, de közben mellőzik az erőltetett magyarázkodást, az ok-okozati összefüggéseket a karakterek és az események között. A [I]Halloween[/I] meg sem próbál olyan merész és az eredetitől túlságosan elrugaszkodó dolgokat eszközölni, amik új színt vihetnének a szériába, de egyúttal meg is fojthatnák a koncepciót, helyette feleleveníti és használja (méghozzá nagyon jól) az első epizódot meghatározó képi világot, zenét és hangulati komponenseket, annak minden egyszerűségével együtt.Furcsa pont a „visszafogott” jelzőt használni egy slasher esetében, de tényleg ez a helyzet: a [I]Halloween[/I] nem naturalisztikus brutalitással, vérgőzös explicit erőszakkal és öncélú darabolással hódít, hanem Carpenter lassú atmoszféra-építgetésével és ráérős hangulatteremtésével dolgozik, miközben ez nem megy a modern horrorfilm-gyártással szemben támasztott elvárások rovására. Body count-ban és durvaságban nem licitál rá jelenkori versenytársaira, azonban a stílus lemászik a vászonról: a filmnek HANGULATA van, így, csupa nagybetűvel, mégpedig veszettül erős, emellett, bár félelmetesnek egyáltalán nem félelmetes (igaz mai szemmel már az első sem az), végeredményben mégis annyira impulzív, hogy ehhez hasonlóra a zsáneren belül már nagyon-nagyon rég nem volt példa.
[YOUTUBE]x_-x4Dwz-rU[/YOUTUBE]
Talán ez a legjobb szó erre a filmre: hatásos. A [I]Halloween[/I] egyik leghátborzongatóbb jelenetében Michael 40 év után visszatér Haddonfieldbe, és miközben az utcákon gyerekek és fiatalok kóborolnak a halloweeni éjszakában, ő házról-házra járva öldösi az embereket, némán, ok nélkül, mint egy soha le nem álló gépezet, ami folyamatosan vérre szomjazik és csak a gyilkolás élteti. Ez itt a lényeg kérem szépen: az alkotók végre valahára rájöttek, hogy az égvilágon semmi szükség rokoni szálakra, sanyarú eredettörténetek megalkotására és egyéb mítoszromboló marhaságokra, a Gonosz az Gonosz, ennél fogva rohadtul nem a görcsös magyarázkodásoktól lesz jó, hanem attól, hogy pontosan a maga puritán, nyers és embertelen esszenciájában ábrázolják. A Michaelt megérteni akaró oknyomozó páros és a félig-meddig Loomis-pótlékként funkcionáló orvos egyébként remek meta-poén: a Gonoszban nincs semmiféle ésszerű gondolat, cselekedetei mögött nem rejlik igazi mondanivaló, csak teszi, amit kell, megfékezhetetlenül, aki pedig értelmet keres ebben, az végül nagyon-nagyon pórul jár. Ha a [I]Halloween[/I] fel is veti ezeket a kérdéseket, akkor csakis azért teszi, hogy ezen karakterek csúnya sorsán keresztül áttörje a negyedik falat, és kiszóljon a nézőnek, átadva azt az egyértelmű üzenetet, hogy egy pillanatig se foglalkozzon azzal, mit miért csinál Michael.A film elsősorban Laurie és Michael különös és megfogalmazhatatlan kapcsolatára épít, nem meglepő módon Jamie Lee Curtis remek alakításával el is viszi a hátán az egész alkotást, mégis, a forgatókönyv a többi karaktert sem hanyagolja el. Épp ellenkezőleg, kifejezetten tisztességesen írták meg a figurákat, annak ellenére, hogy a slasher zsáner sosem a mély jellemeiről volt híres, inkább az üresfejű, gátlástalan, folyton bulizó, piáló, füvező és szexelő tinédzserekről, akik a nézőt a pongyolán felskiccelt és a direktbe tolt bunkó/hülyepicsa attitűd miatt nemhogy irritálták, de még kimondottan várta is, hogy végre szétszabdalja őket a gyilkos. A film azonban itt is hű eredetijéhez, amiben szintén nem a romlottságuktól ismerszenek meg elsődlegesen a szereplők, ennek és az ötletes, finom humorral (ami néha-néha azét megbicsaklik, de nem vészes) operáló karakterrajzoknak/párbeszédeknek köszönhetően nem csak, hogy megkedveljük őket, de talán még némi empátiát is érezhetünk irántuk. A hab ezen a nagy műgonddal elkészített ízletes tortán pedig a zene. Carpenter nyíltan bevallotta, hogy szívesen adja áldását bármelyik filmjének újrafeldolgozására, vagy akár több századik folytatására, ha abból ő is lát némi pénzt, amellett, hogy ettől függetlenül mindig elmondja a véleményét a kész műről, ha elégedett e a végeredménnyel, ha nem, de ide a rozsdás bökőt, hogy a [I]Halloween[/I]t derűs jókedvvel, nagy mosollyal az arcán nézte végig. Már csak azért is, mert ebben az esetben nem csak az executive produceri feladatokat vállalta magára, hanem még a muzsikát is ő szerezte többedmagával, valószínűleg nem ok nélkül. Ez a zene pedig szó szerint büntet: az eredeti témákat és dallamokat megtartották, közben feltuningolták egy kicsit – az összhatás kiválóan működik, főleg amikor bekeverik őket a jelenetek alá. Konkrétan a film utolsó harmadában van egy szegmens, ami a különböző kameraállásokkal és az egyik klasszikus halloweenes score elektromos gitárkísérettel való felturbózásával játszi könnyedséggel elviszi a prímet, de úgy, hogy közben lélegezni és pislogni is elfelejtesz, a szíved pedig úgy dobog a torkodban, mintha éppen Michael Myers állna előtted késsel a kezében, teljes valójában. Egy ilyen film jó, ha emberöltőnként egyszer összejön: számos ponton idézi meg az eredeti művet, néha még konkrétan másolja is, de mégsem uralkodik rajta pofátlanul, és ez manapság hihetetlenül nagy szó. Bár klasszikus sosem lesz belőle, és nem ártott volna még finomítani rajta, ettől függetlenül, ha bottal ütnének sem tudnám megmondani, hogyan lehetett volna ennél elegánsabban és tiszteletteljesebben hozzányúlni a korszakalkotó első részhez. És a [I]Halloween[/I]t mérhetjük akár az összes eddigi folytatáshoz, akár a jelen slasher-kínálathoz, minden értelemben egy új győztest üdvözölhetünk benne. [98547]

7 hozzászólás

Hozzászólás

  1. Azért is jó film, mert más, mint a többi. Általában a gyerekek megússzák a kalandot, itt nem.

  2. Amikor megszólal az ikonikus zene – hát az valami fenomenális! Régen, nagyon régen imádtam horrort nézni, de aztán valahogy lekerült a palettámról. Azt vettem észre, hogy a mozinézők jelentős része nem tudja értékelni ezeket a filmeket: szidták, hogy milyen buták benne a karakterek, hogy Michael motivációja nem derül ki (Istenem…), meg hasonló okosságok hangzottak el kifelé a moziból. Az biztos, hogy vannak benne furcsaságok (pl. a feka Csoki Ewing amennyit hadovált, azt hittem, hogy az egyik legkegyetlenebb halált fogja halni) de ez maga a tömény hangulatbomba. Nagyon kellett már ez a film!

  3. nekem a sok dicsőítés után nagy csalódás volt…jó persze, ha az eddigi részekhez mérem akkor vállalható, de egyébként semmi extra…a befejezést sajnos már az elejétől fogva sejteni lehet, pedig milyen jó lett volna, ha bevállalósak lettek volna a készítők…

  4. Tényleg nagyon jó lett. Bár én többektől hallottam, hogy unták. Nekik a fűrész után ez ma már lassú.

  5. Premierkor már bent ültem a moziban. Valami brutál jó lett. A zene a rögzített kamera beállítások piszok hangulatosak. Tuti beülök mégegyszer!!!

  6. Ma megyünk megnézni, kíváncsi vagyok. 🙂 Mondom jól ráhangolódok a 20 évvel ezelőtti résszel, erre kiderült, hogy az első részt folytatja. Persze érdekes lett volna folytatni, ismerve a végét. 😀