Generic selectors
Csak
Keresés címben
Keresés a tartalomban
Keresés hírekben
Keresés cikkekben
Keresés a fórum hozzászólások között
Keresés a fórum témákban
Kategória szerinti szűrés
Classic PlayStation
Comix
E3
EA Play Live 2020
EA Play Live 2021
Esemény
Future Games Show: Gamescom 2020
Future Games Show: Spring Showcase
Gamescom
Gamescom 2020
Gamescom 2020 Opening Night Live
Gamescom 2021
Gamescom 2021 Opening Night Live
Heti hírösszefoglaló
Hírek
Komment
Nacon Connect
New Game+ Expo
Nyereményjáték
PlayStation 5 Showcase
PlayStation Indies
PlayStation Network
PlayStation.Community
Podcast
PS5 Future of Gaming
PS5 Tudtad?
PSC Gyorsszavazás
State of Play 2020. augusztus 6.
State of Play 2020. február 25.
Stream
Summer Game Fest
Szavazás
Techno
The Game Awards
The Game Awards 2020
Tokyo Game Show
Tokyo Game Show 2020 Online
Tokyo Game Show 2021
Ubisoft Forward

Mozi – A majmok bolygója: Háború (2017)

Az újkori [I]Majmok bolygója[/I] franchise a 21. századbeli intelligens blockbusterek tökéletes mintapéldánya. Ahol, bár a látvány teljesen elsőrangú, mégsem mindent annak rendelnek alá, így ahelyett, hogy az agyatlan rombolás oltárán áldoznának ezek a filmek, inkább a vaskos mondanivalóra, a karakterekre, és azoknak a különböző motivációira erősítenek rá. Ez remekül ment a trilógia első részének ([I]Lázadás[/I]), és még jobban a folytatásnak ([I]Forradalom[/I]), ami talán egy fokkal gyengébb volt ugyan az előzőnél, mégis sikeresen mélyítette el az „állatias emberek-emberies állatok” koncepcióját. Gondolom azzal sem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, a záró darab, [B]A majmok bolygója: Háború[/B] tökéletesen kimaxolja ezt a témát, és csúcsra járatja az antropomorfizmus fogalmát – az ember-szereplők eddig is fokozatosan vesztették el jelenlétüket a szériában, de a harmadik epizódra szinte minden figyelem a majmokra irányul. Egyszerre hátborzongató és reményteli érzés, hogy gyakorlatilag saját fajunk kihalását nézzük végig bő 140 percbe csomagolva, ennek ellenére mégis Caesar népének fennmaradásáért szorítunk. Az ő jövőjük biztosítása az, ami a történet gerincét képzi, ezáltal a néző is megérti, csakis úgy lehet pozitív és boldog a végkifejlet, ha a fináléban ők győznek. Teljesen nyilvánvaló, hogy az embereknek itt már nincs semmiféle szerepük, egyszerűen számukra eljött a vég, amikor eljárják legutolsó haláltáncukat, ennek a torz hattyúdalnak pedig kifejezetten szomorú kicsengése van, ami azonban az egyik faj számára pusztulással zárul, az a másiknak magát az új kezdetet jelenti.Két évvel járunk a [I]Forradalom[/I] eseményei után: az emberek és a majmok kegyetlen harcot folytatnak, miközben mindkettő oldalnak megvan a maga célja. Előbbinek semmi kedve lekerülni a tápláléklánc csúcsáról, ezért a megoldást a majmok kivétel nélküli legyilkolásában látja, akik egyébként boldogan meglennének velük együtt, csakhogy a természet rendje és a túlélés ösztöne nem hagyja nyugodni egyikőjüket sem. Nem ők kezdték ezt a háborút, még sincs más választásuk, minthogy felvegyék a kesztyűt, és végigjátsszák ezt a játékot. Caesar civilizációt akar építeni, azonban ehhez elengedhetetlen, hogy ne mocskolja be a kezét, saját, torz tükörképe, az Ezredes pedig pszichopata zsarnokként irányítja saját hadseregét, kegyelmet, könyörületet, megbocsátást nemhogy a majmokkal, de embereivel szemben sem ismer. Két őserő feszül tehát egymásnak, mindketten tudják, hogy a győztes mindent visz, győzelmet viszont csak mészárlással, és pusztítással lehet kivívni. [YOUTUBE]qxjPjPzQ1iU[/YOUTUBE]A [I]Háború[/I] két igazi vezetőt helyez a középpontba. Mindkettőnek megvan a feladata, mindkettőnek hatalmas felelősség nyomja a vállát, hiszen nincs annál nehezebb és magasztosabb dolog annál, mint azon munkálkodni, hogy saját fajtája fennmaradjon, és ne legyen az enyészeté. Márpedig egy ilyen küldetés vért követel, méghozzá sokat: Caesar megint mélyebb karakter lett egy fokkal, miközben ezúttal a színtiszta bosszúvágy hajtja, pillanatok alatt válnak porrá olyan elvek, melyekhez korábban olyan erősen ragaszkodott. A „majom nem öl majmot” immár csak a múlt, egy naivabb szabály, amit a civilizáció építésének melléktermékei szertefoszlattak – elkerülhetetlenek az áldozatok és a tragédiák, így Caesar társaival együtt olyan dolgokat tesznek meg, amiket előtte még csak elképzelni sem tudtak.Mint korábban, úgy most is nehéz elkülöníteni a valóságot a CGI trükköktől: bámulatos, amit összehoztak a szakemberek, egyszerűen ebben a filmben a végletekig élethű minden a legutolsó robbanástól kezdve a legkisebb majomig bezárólag. Andy Serkis egyébként brillírozik a szerepében. A színész, aki voltaképp új szintre emelte ezt a mesterséget, nemcsak simán a hangját és a mozgását adja ennek a karakternek, hanem valódi személyiséggé, kiemelkedő jellemmé alakítja a figurát, akinek tényleg tekintélye van, és a szemeiből úgy tükröződnek az érzelmek, hogy azt sok hús-vér színész megirigyelhetné. Ez azért fontos, mert a film nagy részében a kamera a szereplők tekintetére fókuszál: mindennél fontosabbak a mimikák, a különböző nonverbális megnyilvánulások, és a testbeszéd, ami az alkotás drámájának tökéletes leképződése. Egyszerűen hihetetlen milyen aprólékosan ki lett dolgozva a CGI, ráadásul úgy, hogy mindez nem válik a film kárára, épp ellenkezőleg: csak még jobban ráerősít a mély karakterépítésre és a nihilista poszt-apokaliptikus hangulatra. Ami Caesarra igaz, az ugyanúgy érvényes a film elsőre egysíkúnak tűnő fő-gonoszára, az Ezredesre, akit a mindig nagyszerű Woody Harrelson személyesít meg, az [I]Apokalipszis most[/I] Kurtz ezredesének a mintájára. Ennek köszönhetően a karakter szinte egész végig a háttérben marad, az elején csak a hangját halljuk, és a katonái beszámolóiból tájékozódhatunk felőle; ez, és éjsötét lelkének minden egyes szava, összes megnyilvánulása jelent valamit, tökéletesen prezentálja azt a megtébolyodott, szadista, és kegyetlen alakot, ami Francis Ford Coppola klasszikus filmjének az antagonistáját is jellemezte. Mégis, minden ellenszenves tulajdonsága ellenére valamilyen szinten meglehet őt érteni: premier plánból nézi végig saját fajának lassú pusztulását, a vérben, mocsokban, és a totális kilátástalanságban tapogatózva próbálja helyrehozni a dolgokat, ebbe azonban időközben teljesen beleőrül – a két főszereplőt hátborzongatóan zseniálisan állítják párhuzamba, mindkettejüket ugyanaz motiválja, hasonló eszközökkel szállnak harcba, de egymás ellen teszik mindezt. Matt Reeves író/rendező hűen szabja tovább a történetet, miközben egy rakás másik filmből vett kölcsön különböző elemeket és ötleteket. Felsorolni is sok lenne mennyi klasszikus alkotás inspirálta a [I]Háború[/I]t, [I]A nagy szökés[/I]től kezdve a [I]Híd a Kwai folyón[/I] át, az olyan egyértelmű bibliai utalásokig, mint az Exodus története (Caesar Mózesként vezeti el népét az új hazájukba), ezáltal pedig olyan nagy kultuszfilmek, mint a [I]Ben-Hur[/I], vagy a [I]Tízparancsolat[/I] adták az alapot ennek a történetnek. Ennek köszönhetően a [I]Háború[/I] egyszerre több zsánerrel is kokettál, idevehetjük az intenzívebb háborús filmeket is, kiváltképp a vietnami konfliktust utánozták le előszeretettel az alkotók ([I]Acéllövedék[/I]), és persze Coppola előbb említett örökzöldje), de elvétve még western elemeket is felfedezhetünk ([I]A törvényenkívüli Josey Wales[/I], [I]Nincs bocsánat[/I]) ebben a koncepcióban.A kevert műfajok ellenére azonban nem veszik el a részletekben, az eleinte zavarosnak és összeszedetlennek tűnő stílus összességében jól működik, rátalál magára, megleli saját hangját, gond nélkül görgeti tovább, és viszi el a jól megérdemelt végkifejletig a majmok hosszú, évtizedek óta tartó útját. Szívesen megállnék itt és leírnám, hogy mennyire jó film lett a [I]Háború[/I], sőt, a legjobb a trilógiából, azonban, mint sok más frencsájzra, úgy erre is érvényes az a megállapítás, hogy mindig a harmadik rész a legrosszabb. Ezen széria esetében azért ennek az etapnak sincs szégyenkezni valója, sok más sorozat örülne, ha a befejező darabja csak ennyire lenne gyenge, ugyanakkor a forgatókönyv számos hibát vét, ami mellett egyszerűen lehetetlen józan ésszel elmenni, még a nagy rajongás és a percenkénti levegőbebokszolás esetében is. A [I]Háború[/I] elődei nagyszerűségén kívül a gyengeségeit is megörökölte, hisz a történet sík-egyszerű és kiszámítható az olyan szálakkal, amikkel az írók képtelenek voltak mit kezdeni, egy határozott huszárvágással elvarrják pillanatok alatt (gondolok itt a második hadseregre), de a „gyengén őrzött” katonai tábor miatt is nem egy szó érhetné a ház elejét, és a problémáknak itt még koránt sincs végük. Van tehát bőven hibája a filmnek, de erénye még több, és végül is ez a lényeg. Sokat ígérő és még többet adó, intelligens, nyári blockbuster, ami elszórakoztat, viszont ezalatt el is gondolkodtat. Lassabb, talán néhol vontatottabb is, mint kellene, egyszer túl lassú, máskor túl gyors, azonban az elhibázott arányok kevésbé számítanak az erős pozitívumokkal ellentétben. Egy biztos, ennél eszesebb popcorn-mozit nehezebb lesz találni ebben a szezonban. Ja, és nem mellesleg ismét született egy remek filmtrilógia.[82094]

6 hozzászólás

Hozzászólás

  1. Annyira nem jött be, mint az előzőek (az első volt a legjobb).

  2. Nem láttam még, de örülök a jó kritikának. Az első rész nagyon jó volt. A másodikban nem értettem, hogy hová tűnt Cesar gondozója, mintha kitörölték volna a sztoriból.

  3. Kiváló írás (mint mindig), a filmet előbb-utóbb megnézzem, mert az első két rész nagyon bejött

  4. A majom a legsnecibb.

  5. Nekem az előző két rész jobban tetszett, de ez is nagyon bejött.Kedvenc filmjeim közé került ez a trilógia.