Generic selectors
Csak
Keresés címben
Keresés a tartalomban
Keresés hírekben
Keresés cikkekben
Keresés a fórum hozzászólások között
Keresés a fórum témákban
Kategória szerinti szűrés
Classic PlayStation
Comix
E3
EA Play Live 2020
EA Play Live 2021
Esemény
Future Games Show: Gamescom 2020
Future Games Show: Spring Showcase
Gamescom
Gamescom 2020
Gamescom 2020 Opening Night Live
Gamescom 2021
Gamescom 2021 Opening Night Live
Heti hírösszefoglaló
Hírek
Komment
Nacon Connect
New Game+ Expo
Nyereményjáték
PlayStation 5 Showcase
PlayStation Indies
PlayStation Network
PlayStation.Community
Podcast
PS5 Future of Gaming
PS5 Tudtad?
PSC Gyorsszavazás
State of Play 2020. augusztus 6.
State of Play 2020. február 25.
Stream
Summer Game Fest
Szavazás
Techno
The Game Awards
The Game Awards 2020
Tokyo Game Show
Tokyo Game Show 2020 Online
Tokyo Game Show 2021
Ubisoft Forward

Mozi – A Hangya és a Darázs

[B]A Hangya és a Darázs[/B] egyáltalán nincs könnyű helyzetben. A Marvel Moziverzum szám szerint huszadik filmje elvileg az egész világokat megrengető [I]Végtelen háború[/I] után szeretne kihasítani magának egy szeletet a tortából, úgy, hogy nyilvánvalóan mind grandiózusságban, mind pedig tétekben (amik, ha ahhoz mérjük – stílszerűen -, nevetségesen hangyányiak) képtelen felérni Thanos fatális csettintéséhez. Az ott látott és tapasztalt merész fordulatok és bátor húzások ellenére a stúdió manapság nemigen szeret kilépni a megszokott komfort-zónájából (pedig annak idején többek közt pont arról voltak híresek, hogy mernek és tudnak is kockázatot vállalni), inkább megmarad a félszeg biztonsági játékok szintjén – melynek legújabb és eddigi talán legfényesebb képviselője pont [I]A Hangya és a Darázs[/I] lett. Pontosan három évvel ezelőtt, még 2015-ben az első rész sem kavarta fel különösebben az állóvizet: könnyedebb és humorosabb hangvétellel próbált operálni elsősorban, ami a szerénységének köszönhetően távol tartotta magát a szuperhősfilmek bevett trendjétől, azaz a fékevesztett pusztításpornótól és a hatalmas megalomániától, ugyanakkor mégis túl bátortalan volt ahhoz, hogy kiemelkedjen az átlag-színvonalból. A szomorú történetet mindenki ismeri: [I]A Hangya[/I] Edgar Wright hosszú ideig dédelgetett szerelem-projektje volt, amire végül a nagy szuperhősdömping és a serény univerzumépítősdi közepette ráharapott a Marvel, ám hamar kiderült, hogy Wright és a producerek elképzelése sok dologban nem egyezik, ezért a stúdió hamar a rendező kipenderítése mellett döntött.Ugyan azt már sosem tudjuk meg milyen lett volna a film, ha minden az eredeti felállás szerint valósul meg, de az szinte bizonyos, hogy Wright elvesztésével többet veszített a produkció, mint nyert. Mindenesetre [I]A Hangya és a Darázs[/I] már annyiból szerencsésen indított, hogy az első résszel ellentétben a folytatásra már nem borul rá Wright kellemetlen árnyéka – aki nyilván ezerszer jobb rendező, mint az előzőt és a mostani filmet ledirigáló Peyton Reed, de keze nyoma mégis kissé identitászavarossá tette [I]A Hangyá[/I]t, mely Wright távozása után sajnos minden eredetiségétől meg lett fosztva. Reed egyébként közepes rendező, ha úgy tetszik tisztességes iparos, aki, ha megmondják neki a nagykutyák, hogy merre hány méter, ő szíves örömest képes legyártani és leszállítani azt, amit kérnek tőle, de annál többet még csak minimális mértékben sem tud nyújtani. Ennél fogva [I]A Hangya és a Darázs[/I] egyáltalán nem szolgál semmilyen meglepetéssel, ellenben többé-kevésbé ugyanazt a szórakoztató, szimpatikus hangulatot árasztja magából, mint az előd. Jó hír, hogy a folytatás sem szeretne a nagyszabású szuperhősös produkciók babérjaira törni, tehát nélkülözi a látványos rombolósdit és a világmegmentősdit, helyette kis tétekkel dolgozik, személyes hangvételt megütve.
[YOUTUBE]8_rTIAOohas[/YOUTUBE]
Kronológiailag két évvel járunk a [I]Polgárháború[/I] után: Scott Lang, mivel segített Amerika Kapitánynak, így jelenleg is házi-őrizetben van. Rendbe szeretni tenni életét és apaként is meg akar felelni lányának, azonban hirtelen felbukkan egy régi ismerős, Hope van Dyne személyében, aki apjával, Hank Pymmel együtt rendesen megorrolt Scottra törvényt sértő tettei miatt, mégis szükségük van rá, miután hősünk korábban látogatást tett a kvantumtérben. Apa és lánya ugyanis úgy gondolja, Janet van Dyne, Hank felesége és Hope anyja valamiképp túlélhette azt a csaknem harminc évvel korábbi esetet, amikor kénytelen volt molekula-méretűre zsugorodni. Miután Scott furcsa álmokat lát, melynek Janet a főszereplője, a gyorsan összeverbuválódott triónak nyomós oka van azt hinni, hogy képesek megmenteni a kvantumtérben rekedt nőt, ámde a Pym által tervezett technológiára egyszerre többeknek is fáj a foguk, akik nem restek minden eszközt bevetni, hogy megszerezzék azt. [I]A Hangya és a Darázs[/I] sztorija tehát kifejezetten személyes, elsődlegesen a család témáját boncolgatja, a kellő drámával, a Marvel filmektől megszokott súlytalan elemekkel (most komolyan, miután Scott segített a Kapitánynak, és még a Raftból is megszökött, az egész el van intézve egy sima házi őrizettel?), és időnként a kelleténél több komikus monumentummal. Mely egyébként az amúgy érzelmileg erős (vagy legalábbis annak szánt) jelenetek hatását is meggyengíti, így a megkapó pillanatokat és a hol vicces, hol pedig kevésbé vicces humorizálást nem sikerült teljesen kiegyensúlyozni, egy idő után a szokásos erőltetett ökörködésbe fordul át az egész. Igazi pozitívumait viszont akkor mutatja meg a film, amikor beindulnak az akciók: bár az újdonság ereje az első epizód után visszavonhatatlanul elveszett, azért még mindig van potenciál és kiaknázni való a kicsinyítésekkel-nagyításokkal felturbózott csihipuhiban, amit az alkotók nem győznek úton-útfélen kihasználni. És nagyon jól teszik, mert nagyrészt ezek a jelenetek viszik el a hátukon a produkciót. A látvány korrekt, a koreográfia profi, a lendület pedig szakadatlanul kitart a stáblistáig. A színészek emellett szokás szerint ügyesen asszisztálnak ehhez a parádéhoz. Paul Rudd még mindig szimpatikus (a filmek tucat-jellege ellenére a teljesítménye véleményem szerint még a kétkedőket is meg tudta győzni arról, hogy alkalmas a szerepre), Evangeline Lilly személyében egy erős és határozott női szuperhős született, aki lendületes párost alkot a másik címszereplővel, Michael Douglas és Michelle Pfeiffer nagyrészt robotpilótázik, de azt legalább jól (utóbbi mondjuk fájdalmasan kevés játékidőt kapott), a mellék-alakok sem vallanak szégyent, egydimenziós voltuk ellenére sem – és ebbe az amúgy újszerűnek beállított, de végeredményben mégis papírmasé főgonosz is beletartozik. [I]A Hangya és a Darázs[/I] nem árul zsákbamacskát. Az utóbbi idők Marvel termésének egyik, ha nem a legnagyobb biztonsági játéka, korrekt iparosmunka, ami inkább kelti egy töltelék-epizód benyomását, amivel kibírhatjuk a következő két nagy durranásig, a [I]Marvel Kapitány[/I]ig és a [I]Bosszúállók 4[/I]-ig, mintsem egy saját lábán megálló szólófilm mivoltát. Persze végeredményben azt kapod a pénzedért, amit vársz, de annál egy cseppel sem többet. Mert hát végül is ki az, akinek annyira komoly elvárásai voltak ezzel a folytatással kapcsolatban?[95235]

16 hozzászólás

Hozzászólás

  1. Evangeline Lilly még mindig jó nő! 🙂

  2. Spanom 4x kért, hogy nézzük meg, mondom nézze a faszom, majd az HBO-n jövőre.

  3. Ez egy filmvígjáték. De annak jo. Szorakoztato.Az, hogy a mexikoi meg az azsiai szereplők debilnek vannak sztereotipiazva az szerintem bena de amugy minden szereplo es szinesz szimpatikus.

  4. Ez a film annyi, amennyit kínál – de nekem pont ezért tetszett. Baromi jól szórakoztam rajta, de aki tényleg azt várja, hogy majd kiforgatja a világot a sarkaiból, csalódni fog.

  5. A hangyát nagyon szerettem, ezért tuti nézős. A darázs meg egy igen szimpatikus hölgyemény.

  6. Persze, hogy meg lesz tekintve. Mert a Mission Imposible-ön kívül nincs más említésre méltó a mozikban 🙂