Generic selectors
Csak
Keresés címben
Keresés a tartalomban
Keresés hírekben
Keresés cikkekben
Keresés a fórum hozzászólások között
Keresés a fórum témákban
Kategória szerinti szűrés
Classic PlayStation
Comix
E3
EA Play Live 2020
EA Play Live 2021
Esemény
Future Games Show: Gamescom 2020
Future Games Show: Spring Showcase
Gamescom
Gamescom 2020
Gamescom 2020 Opening Night Live
Gamescom 2021
Gamescom 2021 Opening Night Live
Heti hírösszefoglaló
Hírek
Komment
Nacon Connect
New Game+ Expo
Nyereményjáték
PlayStation 5 Showcase
PlayStation Indies
PlayStation Network
PlayStation.Community
Podcast
PS5 Future of Gaming
PS5 Tudtad?
PSC Gyorsszavazás
State of Play 2020. augusztus 6.
State of Play 2020. február 25.
Stream
Summer Game Fest
Szavazás
Techno
The Game Awards
The Game Awards 2020
Tokyo Game Show
Tokyo Game Show 2020 Online
Tokyo Game Show 2021
Ubisoft Forward

Mozi – Sound of Metal

Hallássérült dobos egy sokunk számára ismerős helyen.

1984-ben Rick Allen, az akkor a karrierje csúcsán lévő Def Leppard zenekar dobosa súlyos autóbalesetet szenvedett C4-es Corvette-jével az angol országúton, amelynek következtében bal karja tőből leszakadt. Az orvosok ugyan visszavarrták a végtagot, azonban egy fertőzés miatt nemsokára amputálni kellett azt, és emiatt kétségtelenül úgy tűnt, Allen zenészpálya futásának egyszer s mindenkorra vége, a banda pedig nélküle folytatja tovább. Nehéz idők következtek a dobos életében: karja elvesztésével nem csupán egy egyszerű hobbitól, hanem legnagyobb szenvedélyétől, egyben munkájától lett megfosztva, amely a legtöbbet jelentette számára, sőt, nem túlzás azt mondani, hogy magát az életet. Egy hús-vér tragédia vált belőle, aki többé nem teljesedhet ki, nem teheti azt, ami leginkább boldoggá teszi – szintén nem meredek azt állítani, hogy ennél talán még a halál is jobb. A legeslegrosszabb dolog történt vele, ami csak egy művésszel, vagy egy nagy tehetséggel történhet: akár egy focista, aki elveszíti a lábát, vagy egy autóversenyző, aki megvakul, vagy egy tudós, akit folyton-folyvást cserbenhagy emlékezőtehetsége, Allen is összeomlott lelkileg, szó szerint megsemmisült, és bár fizikailag nagyon is életben volt, pszichésen elöntötte a düh, a kétségbeesés és a határtalan gyűlölet, ami szellemileg szép lassan elkezdte hatalmába keríteni, ami addig mérgezte volna őt, amíg ki nem üresedik teljesen. Azonban nem csüggedt sokáig, és a korlátokat áttörve nekiállt, hogy kihozza magából, amit csak lehet ebben a tragikus helyzetben, és végül egy speciálisan tervezett elektronikus dobkészlettel megtanult egy kézzel dobolni, aminek köszönhetően vissza is tért a zenekarba, az ezután elkészült, 1987-ben megjelent Hysteria című albummal pedig a Def Leppard sikeresen ismételte meg, sőt, még túl is szárnyalta korábbi sikereit – a korong Amerikában tizenkétszeres platinalemez lett, és világszerte több, mint húszmillió példány kelt el belőle. Mindent összevetve remekül alakult a rockzenekar sorsa, és hozzá kell tenni, attól függetlenül, hogy Allen elveszítette bal karját, és amellett, hogy még súlyosan meg is sérült a balesetben, piszok nagy szerencséje volt.

Ruben Stone viszont nem ilyen ember. A Blackgammon nevű, két tagú metálbanda dobosaként (amelyet egyébként barátnőjével, Lou Bergerrel együtt visznek) egyik napról a másikra elveszíti hallásának nagy részét, és egy orvosnál tett látogatás alkalmával kiderül, a helyzet nemhogy napról napra, de óráról órára is tovább romolhat, amelynek következtében nemsokára teljesen meg fog süketülni, ráadásul hiába a drága műtét, az elvesztett hallását már sosem fogja visszakapni. Rubennek így nem csak szakmai pályája, de a magánélete is összeomlik: a zenélés ugyanis valami sokkal, de sokkal többet jelent számára, nem csupán a megélhetést, az egzisztenciát, az alkotást és az erőt adó koncertezést, de az erre épülő párkapcsolatát is, mi több, mivel egykor heroinfüggő volt, a fizikai egészségét is. Ezzel veszi kezdetét a Sound of Metal, egy két órás kálváriával, fájdalommal, szomorúsággal és végül megbékéléssel teli belső utazás, azaz a tavalyi év egyik, ha nem a legérzelmesebb, legmélyebb hatású filmje, ami méltán kerülhet fel 2020 legjobb produkcióinak listájára, ahogy az elsőfilmes rendező, Darius Marder is könnyűszerrel elfoglalhatja helyét az ifjú rendezőtitánok panteonjában. A sztori alapötlete attól a Derek Cianfrance-tól származik, akinek a Blue Valentine-t is köszönhetjük, és aki látta az említett művet, az nagyjából tisztában is lehet azzal, hogy mire számíthat: egy zseniális, ugyanakkor borzalmasan fájdalmas, érzelmileg megsemmisítő, lelket kíméletlenül felfaló és kiköpő kőkemény, életszagú drámára, amit lehetetlen úgy végignézni, hogy közben ne legyen gombóc a torkodban, és ami közben talán még néhány könnycseppet is elmorzsolsz majd – bárhogy is, ez nem az a fajta film, amit gyakran fogsz újranézni, legyen bármennyire is jó.

Marder a realista és a könnyzacskókat kegyetlenül megtáncoltató koncepció megpróbáltatásokkal és érzelmi csúcspontokkal teli útját azzal a határozott lépéssel kezdi meg, hogy a főhőst egy pillanat alatt megkedvelteti velünk, és ebben legalább akkora szerepe van a példátlan és egyedi hangkeverésnek, mint Riz Ahmed zseniális alakításának (és ezért a teljesítményért neki és a hangeffekteseknek is simán kijárna egy Oscar-díj). Marder egy okos húzással a nézőt is ugyanabba az állapotba száműzi, mint amiben Ruben is szenved, azaz sokszor szó szerint semmit sem hallani a filmben, vagy olyan halk, tompa zajokat, amelyek fényében a maximum hangerőre tekert zene, a dobok levegőt repesztő durranása és a koncertek zsivaja is csak apró nesz csupán – vagy még annyi sem. Folyamatosan váltakoznak a perspektívák, egyszer még Ruben hallójáratain keresztül halljuk (vagy épp nem halljuk) a külvilágot, majd ismét visszatérünk a normális kerékvágásba, ez pedig még intimebb és empatikusabb közegbe helyezi a néző és a főszereplő közti kapcsolatot, ezzel együtt a lehető legmagasabbra tolja az előbbire és utóbbira is egyre inkább rátelepülő díszkomfort érzést, az idegességet, a mérget és a pánikhangulatot. Ennek megfelelően a film a metálos köntöst egészen hamar le is vetkőzi, és Marder inkább a főhős megtépázott lelkének a lassú és kínkeserves, hatalmas életigazságokkal és tanulságokkal teli gyógyulására helyezi a hangsúlyt és mutatja be a mindenféle giccses melodrámát nélkülöző folyamatot, a tehetetlenségből és a helyzetből fakadó agresszív tombolástól és elutasítástól kezdve, a gyógyulásba és a régi, megszokott élet visszaszerzésének reményébe való elkeseredett, görcsös kapaszkodáson át, a döntésekkel való szembenézésig és az ezt elhozó békés megnyugvásig bezárólag.

Ruben a történet során mindvégig szakadatlanul keresi a megoldást, hogy hogyan mászhat ki ebből a szerencsétlen helyzetből, hogyan térhet vissza régi életéhez, hogyan csatlakozhat újra barátnőjéhez, miközben észre sem veszi, hogy tévúton jár, és csak a végén jön rá, hogy amit mindvégig kutatott, az végig ott volt az orra előtt. Mindez könnyen lefordítható a való életre, a Mi életünkre: amikor a mindennapok során olyan gondokkal, problémákkal és akadályokkal szembesülünk, amiket, ha nem is könnyen, de kemény munkával és az önismeret gyakorlásával végül meg tudnánk oldani, a legtöbben általában rossz útra tévedünk, ahelyett, hogy szembenéznénk múltunkkal és önmagunkkal. Képtelen vagyunk lelkünk mélyére tekinteni, nem arra figyelünk, amire kellene, hallásunk szelektívvé válik (tökéletesen példázza ezt az a jelenet, amikor az orvos mindent alaposan elmagyaráz Rubennek, ő viszont ironikus módon csak azt hallja meg amit akar – és ehhez az állapotának abszolúte semmi köze nincs), és gyakran hajlamosak vagyunk rá, hogy nagy elveszettségünkben mástól várjuk a megváltást – ahogy a Sound of Metal is többek közt erre az ősrégi hibára, vagy inkább önbecsapásra hívja fel a figyelmet. Ezen a ponton már rég nem a hallás elvesztése a lényeg (azt ekkor már kb. bármi másra fel lehetne cserélni), hanem a mögöttes üzeneten, amely Ruben és Lou kapcsolatának precíz, aprólékos bemutatásával, illetve az utolsó közös jelenetükkel csúcsosodik ki. Amikor csupán félszavakból megértik egymást, és Ruben is felfogja azt, amire barátnője már korábban ráébredt, majd a rendkívül kínzó, torokszorító, szinte már fizikailag is fájdalmas percek és másodpercek után megtörténik, aminek meg kell történnie, az annak az egyértelmű leképzése, hogy saját megmentésünkért csakis saját magunk vagyunk a felelősek, és egyszerűen vannak olyan „helyek” az életben, amin egyedül kell végig mennünk, és ahová senki sem tarthat velünk – még akkor sem, ha az történetesen a szerelmünk.

Innen jutunk el az utóbbi évek egyik legmegindítóbb és leggyönyörűbb fináléjához, amelyben Ruben a sok viszontagság, küzdelem és fájdalom után végül megvilágosodik, és rálel arra, amit mindvégig kajtatott – és így, túllépve addigi életén szinte új emberként születik újjá, aki beletörődve helyzetébe begyógyította átvitt értelemben vett sebeit. És ennél zseniálisabb, ütősebb és logikusabb befejezést nehezen lehetne elképzelni egy ilyen, lelket kíméletlenül eltaposó filmhez. A Sound of Metal irgalmatlanul mélyre hatol, kifejezetten nehéz mozi, amely egy konkrét dologgal (a hallás elvesztésével) világít rá egy univerzális problémára, amely azóta gyökeret vert, mióta ember az ember. Ahogy a Blue Valentine-ben a hirtelen felindulásból eldobott gyűrűjét kereső Dean mögé, úgy Ruben mögé is nyugodtan odaállhatnánk páran. Mert sokan jártunk már azon a bizonyos helyen, ahol ő.

5 hozzászólás

Hozzászólás

  1. Süket dobos.
    Vótmá.
    Eszkimó asszony fázik.

  2. Nem is értem, igazából a dobosnak elég, ha belül hallja az ütemet, a többit úgyis ő vezényli a zenekarban. Maximum akkor lehet baj, ha valami önmegvalósító gitáros van a bandában, aki állandóan improvizál. Minden ellenkező esetben a banda igazodik a doboshoz. 🙂

  3. Imádtam a filmet! Ahogy eljutunk az elejétől a végéig azaz “utazás” félelmetes és érdekes is egyben.