Mozi – A láthatatlan ember

Az ezerszer látott történet – egy hangyányi csavarral.

Abszolúte biztos vagyok benne, hogy csak nagyon-nagyon kevesen sírtak fel, amikor kiderült, hogy a Universal stúdió nagy hévvel beharangozott, összefüggő szörnyuniverzumából (amely olyan klasszikus horror-ikonokat küldött volna újra mozivászonra, mint Drakula, Frankenstein, vagy a Fekete Lagúna Szörnye) végül nem lett semmi. A szörnyuniverzum – nagy szerencsénkre – meghalt, mielőtt igazán élhetett volna: a 2017-es Múmia orbitális kudarca után egy csapásra meghiúsultak a tervek (amúgy ide a rozsdás bökőt, hogy a producereknek halvány lila fingjuk se volt, hogyan is kellene összekapcsolni ezeket a filmeket, és hogyan kellene összeboronálni ezeket a klasszikus karaktereket), így ennek következtében többek közt a Johnny Depp főszereplésével elképzelt Láthatatlan ember sem valósult meg. Jobban mondva nem abban a formában, mint ahogy eredetileg szerették volna. Így végül helyett, hogy egy nagy költségvetésű nyári szuperprodukcióban követhettük volna nyomon, ahogy Depp mindenféle CGI-lénnyel veszi fel a harcot, és ismét táncol egyet az egykor kifejezetten fényesen csillogó színészi karrierjének romjain, a Universal okosan visszalépett egyet, és a Blumhouse segédletével, valamint Leigh Whannellel (az első nyolcvan Fűrész-film írójával és az Upgrade – Javított verzió író/rendezőjével) karöltve szinte gyökeresen más utakra lépve csinálta meg a filmet – mindössze 7 millió(!) dollárból. A különböző feldolgozások alapjául szolgáló, 1897-ben megjelent, H.G. Wells szürkeállományából kipattanó regény középpontjában a csodálatra és megvetésre egyaránt méltó ember állt, akinek briliáns és kivételes elméje sötét, érzéketlen lélekkel párosult; aki tudásával nem fajtársait akarta szolgálni, hanem saját magát, forradalmi találmányait pedig hatalomszerzésre használta fel, miközben pszichikailag is egyre jobban labilissá vált. A láthatatlan ember 2020-s változata is ezt a témát boncolgatja – de közben csavar egyet az ismert formulán.

Az eseményeket ezúttal nem a címszereplő, hanem az áldozat szemszögéből mutatják be, aki ráadásul (mily meglepő) egy nő: Cecillia (A szolgálólány meséjével Hollywood látóterébe került Elisabeth Moss) az őt mind fizikailag, mind pedig lelkileg brutálisan bántalmazó élettársa elől menekül, majd nem sokkal a sikeres szökése után kiderül, hogy nem kell tovább bujkálnia, ugyanis barátja annyira összeomlott attól, hogy a nő elhagyta, hogy öngyilkos lett. Cecilliának minden oka meglenne arra, hogy végre fellélegezzen, ám ő napról-napra biztosabban érzi, hogy valaki figyeli, és egy sor megmagyarázhatatlan jelenség után egyre élesebb szöget üt a fejében a gondolat, hogy halottnak hitt exe még mindig életben van, és az a célja, hogy őrületbe kergesse őt. Pechére ehhez elvileg lehet, hogy meg is vannak az eszközei, csakhogy Cecilliának senki sem hisz, sőt, egy idő után már elhidegült barátaira sem számíthat – csakis önmagára, és saját józan eszére. A láthatatlan ember új verziója tehát előkapja az abúzus témáját, amely átlagos esetben egy túltolt, egyoldalú és szélsőséges ál-propaganda produkciót eredményezne, amelyben a megtört, ámde legbelül erős nő a történet során kemény harcossá képzi magát, és végül nemcsak bántalmazóján, de a komplett férfitársadalmon is bosszút áll. Szerencsére itt egyáltalán nem ez a helyzet, vagy legalábbis nem akar a film minden áron társadalmi kérdéseket érinteni, és ahogy a James Wan-iskolában edződött Whannell tudatosan kikerüli az amúgy felesleges társadalmi-lélektani dráma lehetőségét, úgy építkezik a mozi teljesen old school módon, lassan, következetesen, rengeteg suspense-szel, ahogy azt a régi nagy mesterek tették, még a műfaj fénykorában.

Öncélú és túlpörgetett trancsír-horror helyett főleg az atmoszféra-teremtésre és a feszültségkeltésre szorítkozik – ami persze nagyon is jól áll neki. Előbbi tulajdonság a szürkés képi világgal és a nyugtalanító hangulattal szegezi székbe a nézőt: a helyszínek szűkös belső terekre, nagyobb mozgásteret alig hagyó szobákra korlátozódnak le, a rendező pedig okosan játszik a rendelkezésre álló eszközökkel. De a frappáns direktori megoldások az utóbbival, azaz a kőkemény suspense-elemekkel emelik igazán piedesztálra A láthatatlan embert – már ha feszültségtől és para-faktorról van szó ugye. Ötletes kamerabeállítások (Stefan Duscio operatőri munkája vitathatatlanul dicséretre méltó) és szó szerint hátborzongató, már-már John Carpenter bőr alá bekúszó taktusait idéző zenei aláfestés segítségével (Benjamin Wallfisch ugyan nem alkotott annyira maradandót a horrormuzsikák palettáján, mégis tevékenyen hozzájárul a film nem mindennapi hektikusságához) érik el, hogy a néző, torkában dobogó szívvel, lélegzetvisszafojtva várja, hogy történjen valami. A láthatatlan ember tökéletesen kihasználja a láthatatlanság lehetőségeit, ennek megfelelően egy csupasz fal, vagy egy maximális fényerővel megvilágított sarok is tud félelmetes és borzongató lenni, és ez a manapság divatos, sűrű időközönként beszúrt indokolatlan jump scare-ek és erősen hatásvadász megoldások világában nem csak kuriózum, de kifejezetten üdvözlendő pozitívum is. Ami a hatásvadászatot illeti, ezzel a problémával ez a film is küzd, főleg a vége felé, amikor az amúgy intelligensen építkező forgatókönyv meg-megbicsaklik abban az értelemben véve, hogy a majdnem két órás játékidő teljes egészében szinte lehetetlen elejétől a végéig fenntartani a kellemes lendületet – bár a javára legyen írva, hogy ennek ellenére mindent megpróbál.

A láthatatlan ember tehát ízig-vérig pszichológiai horror, amely olyan zseniálisan adagolja a feszültséget, hogy arra talán a Hang nélkül és a Halloween óta nem volt példa – bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a film addig működik igazán, amíg nem kezdünk el gondolkodni rajta (ebből a szempontból is inkább előbbi alkotással rokonítható össze). Mindazonáltal a produkció eléri a kívánt célt, még ha a végéből le is lehetett volna csippenteni egy kicsit. Nem beszélve a téma adta szűkös lehetőségekről, hiszen a pénzlopáson és a kukkoláson kívül mégis mi másra lenne jó a láthatatlanság képessége? És mivel a címszereplőnk a pénznek egyáltalán nincs híján, és így gyakorlatilag minden nőt meg is kap, tényleg nem maradt sok alternatíva. Szóval jelen szempontból egyáltalán nem meglepő, hogy végül ehhez a témához nyúltak, ugyanakkor az, hogy a film megszületett (pontosabban, hogy végül ebben a formában született meg), kétségkívül inkább a mostanság népszerű #metoo mozgalomnak és a divatos PC-mániának köszönhető. Tömegfilm lévén lényegében kikerülhetetlen és evidens lett volna, hogy jobban ráfeküdnek ezekre az elemekre, és jobban kidomborítják ezeket a valós társadalmi problémákat, de mostanra már ott tartunk, hogy minél kevésbé érintik komoly formában érintik a filmek ezeket a témákat, annál jobb.

A láthatatlan ember hálistennek pontosan ezen az ösvényen jár, így bizton állítható, hogy a produkció ezeknek a hányásig erőszakolt témáknak az eddigi legjobb és egyben eddigi egyetlen pozitív hozadéka Hollywoodban.

6 hozzászólás

Hozzászólás

  1. Olvastam, láttam róla rahedli kritikát. Sokan sokféle fogást akarnak a filmen találni, de az a helyzet, hogy nem sikerült rosszul. Igen, igen aki látta a trailert, az látta ennek a filmnek a 90%-át. Ez van. De ez egy ilyen műfaj. Márminthogy ez nem valami Sci-fi horror, hanem kőkemény thriller. Szinte várja az ember, hogy a műfaj koronázatlan királya Ray Liota mikor lép elő 😀

    Egy frappáns vágással kb 15-akár 20 perccel rövidebben, felesleges ismétlődő akció jelenetek megritkításával igazán brilliáns lenne, de így se túl kényelmetlen végigülni.

  2. Bekker Viktor, ha gáz is, akkor is úgy írtál róla, hogy meg akarom nézni . 😀
    Köszi, mint mindig!

  3. Megnéztem az előzetest, szerintem a film 90 százalékát láttam is.