Generic selectors
Csak
Keresés címben
Keresés a tartalomban
Keresés hírekben
Keresés cikkekben
Keresés a fórum hozzászólások között
Keresés a fórum témákban
Kategória szerinti szűrés
Classic PlayStation
Comix
E3
EA Play Live 2020
Esemény
Future Games Show: Gamescom 2020
Gamescom
Gamescom 2020
Gamescom 2020 Opening Night Live
Heti hírösszefoglaló
Hírek
Komment
Nacon Connect
New Game+ Expo
Nyereményjáték
PlayStation 5 Showcase
PlayStation Indies
PlayStation Network
PlayStation.Community
Podcast
PS5 Future of Gaming
PS5 Tudtad?
PSC Gyorsszavazás
State of Play 2020. augusztus 6.
Stream
Summer Game Fest
Szavazás
Techno
Tokyo Game Show
Tokyo Game Show 2020 Online
Tokyo Game Show 2021
Ubisoft Forward

MARVEL’S AVENGERS (PLAYSTATION 4)

A Föld legnagyobb hősei bevették a videojáték-piacot.

A képregények lapjairól leszökkenő köpönyeges, pajzsos, mindenféle különleges képességekkel felvértezett daliás szuperhősök mára már hatalmas, legyűrhetetlen iparággá nőtték ki magukat. A nyolcvanas évek második felében a kiadók és néhány tehetséges író ráeszmélt arra, hogy a műfaj nem kizárólag a fiatalabb korosztály figyelmét ragadhatja meg, hanem a felnőtteb közönség is örömét lelheti a rajzolt füzetek olvasásában. Így egy sor nagy hatású, elvitathatatlan irodalmi értéket képviselő klasszikus és ennek következtében a szélesebb réteg meghódítása után a zsáner visszavonhatatlanul megkomolyodott: a Watchmen, A sötét lovag visszatér, A gyilkos tréfa, vagy épp a Kraven utolsó vadászata megjelenését követően nem is volt kérdés, hogy a szuperhős-képregények milyen úton haladnak tovább, és az sem volt kétséges, hogy a kedvelt héroszok a már addig sem épp elhanyagolható népszerűségük okán Amerika és ezzel együtt az egész világ új mitológiai jelentőségű figurái lesznek. Ahogy mondani szokás, a többi már történelem: a kilencvenes évek végére ugyan a nagy kiadók, a Marvel és a DC is csőd közelbe jutott (főleg mohóságuk és túlzott pénzéhségük miatt), azonban a következő évezredben a füzetekből készült filmadaptációk meghódították a mozivásznat, ennek hála ma már évente minimum kétszer mentik meg a mozgóképen pózoló hősök a világot, és rendre lenyűgözik a közönséget, a kritikusokat és pénzügyileg is rendesen megizzasztják a kasszákat. Az, hogy ez milyen hatalmas biznisz lett, senki sem vitatja – azonban a minőségüket és művészeti értéküket már annál inkább. Ha lehet, most nem kezdenék bele a Marvel- és a DC-filmek aprólékos elemzésébe, mert egyrészt ennek nem itt van a helye, másrészt jelen tesztünk szempontjából sokkal fontosabb maga a brand, azaz a képregényekhez és mozifilmekhez készült „árukapcsolások” csapnivaló színvonala. Bizony-bizony, a moziadaptációk egyre popcornízűbb minősége még hagyján, de amit a hősök főszereplésével készült videojátékok színvonalas szórakoztatás szintjén nyújtottak az utóbbi több mint harminc évben, arról sajnos nem sok jót lehetne írni.

Kivételek persze mindig is akadtak, de úgy istenigazából a Batman: Arkham Asylum mutatta meg, hogy képregényből nem csak egy simán tisztességes, de kellő ráfordítással és kreativitással akár egy valóban zseniális, korszakalkotó produktumot is lehet készíteni. Annyira bejött a formula a Rocksteady-nek, hogy nem csupán a folytatások, de ez után kvázi minden szuperhősős game ezt tekinti alapnak és fő ihletőforrásnak. Véleményem szerint a legtöbben még csak bele sem gondolnak abba, hogy mi mindent köszönhetünk ennek az egy játéknak: nem csak azt, hogy inspiráló hatása miatt az elmúlt évtizedben jó pár figyelemreméltó szuperhősös program került fel a boltok polcaira, hanem az eredeti alapanyag iránti mély tiszteletet és a képregények mítoszára tett aprólékos, kivételes tehetséggel levezényelt utalásokat is, ami ezt követően szintén alap dolog lett minden profi fejlesztőcégnek, aki ilyen játékok készítésére adta a fejét. Voltaképp eme játékok igazi sikerét valahol itt kell keresni: saját, a füzetektől független, ám azokkal mégis szorosan együttműködő univerzumot teremtettek, amelyben ott vannak jól ismert, kedvenc karaktereink – kicsit máshogy, más formában, de mégis maximálisan hűen ahhoz a verzióhoz, amit kalandjaikat olvasva megszokhattunk. Olyan elem ez, amely minden készülő képregényes játéknál prioritást kellene, hogy élvezzen – és ezt nem csak, mint elvakult fanboy mondom.

Szájhúzás ide vagy oda, a nagy durranásnak beharangozott Marvel’s Avengers-től is többek közt valami ilyesmit vártam. A stuff béta tesztjében már kifejtettem előzetes ellenérzéseimet a játékkal kapcsolatban, de ahhoz képest, hogy mennyi savat kapott az (állítólag) budget-kategóriás címekre és bazári mobiljátékokra jellemző stílustól kezdve, a karakterek kinézetéig bezárólag (utóbbira azért majd még visszatérünk), be kell valljam, kifejezetten élveztem a zúzást az ikonikus hősökkel, és szerencsére ezzel nem voltam egyedül De számomra nem is a grafika volt a fontos, hanem az előbb említett tisztelet a képregények felé, illetve a szingli kampány történetének mibenléte, valamint az ezekből összetevődő hangulat. Nos, már az elején leszögezem, hogy így utólag kissé eltúlzottnak érzem azt a fikahadjáratot, amit a Marvel’s Avengers kapott. Először is: a stuff sztorija eléggé rendben van. Nem eget rengető, nem lenyűgöző, se nem egyedi, de még fordulatosnak sem mondható, viszont a Square Enix nem hozott szégyent a nevére, és tisztességes történetet rittyentett össze. Azt hiszem, elég sokáig szaporítottam a szót, itt az ideje, hogy részletesebben kivesézzük a cuccot, kezdjük is rögtön a legelején.

A cselekmény a már az előzetesekben is agyonreklámozott és a bétában is játszható A-napon veszi kezdetét. A Bosszúállók már ünnepelt hősöknek számítanak, ámde egy, az eseményre tervezett terrortámadás végül feloszlásra készteti a népszerű csapatot. Taskmaster vezetésével tőrbe csalják őket, amelynek következtében megsemmisül a főhadiszállásként üzemelő Chimera nevű hadihajó, az annak energiaforrásaként használt, amúgy is erősen instabil Terrigen-kristályok pedig felrobbannak. A tragédia fél San Francisco elpusztulását okozza, a megmaradt lakosokat pedig szupererővel ruházza fel. Amerika Kapitány feltételezhetően halott, az emberek elvesztették a hitüket a hősökben, az incidenstért természetesen a Bosszúállókat okolják, akik emiatt szétszélednek a világban.

A fonalat öt évvel később vesszük fel, és ahogy az várható volt, a világ csak rosszabb hely lett a hősök eltűnése óta. Az A.I.M. nevű szervezet, élükön MODOK-kal (nevezzük Pöfetegnek a régi Fox Kidsen vetített Vasember-rajzfilm-sorozat tiszteletéből – tudom-tudom, jöhetnek a kövek…) azon ügyködik, hogy elkapjon és semlegesítsen minden szupererővel rendelkező élőlényt (akik stílszerűen az Inhumans névre hallgatnak) a rend és a béke megőrzésének érdekében – ez persze csupán egy jól csengő marketingszöveg, a háttérben sokkal sötétebb, gonoszabb és veszélyesebb célok bújnak meg. Az alapkoncepciót tehát ismerős, a történetben mindenki a számára kiosztott szerepet játssza. Amerika Kapitány maga a két lábon járó tisztesség és becsület, soha nem bicsaklik meg az elszántsága és a jóságba vetett hite. Vasember természetesen itt is laza, kissé öntelt, de azért végeredményben mégis önzetlen, mindig harcra kész arc (nyilván a humoros vonalat is leginkább ő erősíti). Thor minden lépése és mozdulata hatalmasságtól és isteni erőtől sugárzik (persze ezt nem rest gyakran szóvá is tenni). Hulk itt is mindent szétzúz, ami csak az útjába kerül, miközben emberi énje, Bruce Banner már egy jóval szelídebb és visszahúzódóbb tudós, nyilván ahogy azt már megszokhattuk, lényegében megint eme két én viaskodik egymással. Fekete Özvegy sem hazudtolja meg önmagát, szakértője a harcművészeteknek, és látványos koreográfiák egész sorával bizonyítja, hogy bár nem rendelkezik semmiféle szuper képességgel és menő high-tech páncélja sincs, mégis van helye a Bosszúállók között.

És végül, de nem utolsó sorban ott van a csapat hatodik tagja, Kamala Khan, alias Ms. Marvel, akit már agyon promóztak a marketingkampány során. Az, hogy a legtöbben értetlenül álltak az előtt, hogy ilyen népszerű hősök mellé beraknak egy ilyen, hogy is mondjam, kissé „másodosztályúnak” számító karaktert, egyáltalán nem meglepő: sokan egy kötelező PC-figurát láttak benne, akit a fejlesztők a manapság divatos trendek miatt erőszakoltak bele a játékba. Azt egyáltalán nem állítom, hogy ne lenne így, viszont a karakterprezentáció remekbe szabottra sikeredett, és összességében az írók ügyesen használták fel és építették bele a sztoriba a zöldfülű, ámde lelkes és bátor nyurga lányt. Szerepe, illetve annak formája különleges színezetet ad a kampánynak: gyakorlatilag ő az összekötő kapocs a Bosszúállók tagjai között. Az ő szemén keresztül láthatjuk nagyságukat, jelentőségüket és magasztos jellemüket, minden erényükkel és hibáikkal együtt. Kamala fontossága vitathatatlan, jelenléte egyszerre testesíti meg a hősök rendíthetetlen személyiségét és magát a játékost is. Lényegében ő Mi vagyunk: rajongók, akik álmaikból felkeltve is fel tudnák sorolni a szuperhősök eredettörténetét, pályafutásuknak összes fontos állomását és mérföldkövét, és általa csöppenünk bele az események sűrűjébe, ebbe a fantasztikus, sokszínű és izgalmas univerzumba, ahol az emberiség és az egész világ megmentése nyugszik a vállunkon. A karakter tökéletesen alkalmas az azonosulásra, és ezt a tényt imádni való személyisége és vicces megszólalásai is tovább erősítik.

Mint mondtam, a sztoriban egyáltalán nem kell nagy dolgokra számítani. A Marvel’s Avengersnek megvannak a maga epikus és látványos pillanatai, a karakterek és az őket megszólaltató szinkronszínészek sem vallanak szégyent, a fan service is korrekt módon pörög (különböző, ismerős tárgyak, rajongók szívét megdobogtató utalások és gyűjthető képregények formájában), azonban a kampány könnyen kelthet akár még hiányérzetet is némely gamerben. Nem arról van szó, hogy rövid lenne, a fő-sztorin ugyan nagyjából 8-10 óra alatt végig lehet menni, azonban ha a kötelező küldetések mellett a mellék-missziókra is rárepülünk, akkor ez a szám könnyen megduplázódhat – inkább arról, hogy a forgatókönyv nem használja ki teljes mértékben az alapanyagból adódó lehetőségeket. Aki arra számít, hogy mozifilmeket megszégyenítő csatákban vehet részt, és megküzdhet a Marvel olyan ikonikus gonosztevőivel, mint a Vörös Koponya, Mandarin, Ultron, Galactus, vagy esetleg Thanos, azt sajnos ki kell ábrándítanom: a stuffban ugyanis fájdalmasan kevés gazember kapott helyet, jobbára az A.I.M. humanoid androidjait vagy masszívabb robotjait fogjuk püfölni. A játék megpróbál beetetni minket azzal, hogy húszféle ellenféltípus van, de ez nem teljesen fedi a valóságot, igazából jó, ha négy olyan fajta található meg benne, akiket komolyabban meg lehet különböztetni egymástól. Joggal merülhet most fel a kérdés az olvasókban, hogy ha maga a kampány nem kínál semmiféle álleejtős dolgot, csak a megszokottnál egy kicsivel mozgalmasabb csihipuhit, blockbuster-filmekre jellemző akciójeleneteket, adrenalin pumpáló szegmenseket, és olyan PS-exkluzív játékok narratíváját idéző részeket, mint az Uncharted és a The Last of Us, akkor mégis mitől annyira élvezetes game a Marvel’s Avengers? Teszem fel, sokan tudják már a választ, de azért elárulom: a nagyszerű játékmenet miatt. Egyelőre csak az előbb felsorolt hat hőst irányíthatjuk. Mindegyikük saját küzdőstílussal és mozgáskultúrával rendelkezik, saját szuper képességeiket, illetve különleges adottságaikat is megvillantják, miközben zúzzák az ellent. Amerika Kapitány és Fekete Özvegy nyilván a test-test elleni bunyót részesíti előnyben, előbbi ikonikus pajzsát, utóbbi mindig megbízható dupla pisztolyát hívhatja segítségül, Vasember ultra modern kütyüjeire és lézernyalábjaira támaszkodik, Thor mindenható mágikus pörölyével csap oda, Hulk ész nélkül rombol, üt, vág, rúg szét mindent, Kamala pedig végtagjai megnyújtásával segít be a tapasztalt hősöknek.

A Square Enix komolyan vette a feladatot, a gameplay több mint élvezetes, amellett, hogy nyilván mindenki megtalálja majd a maga kedvencét minden küldetés előtt, amikor választásra kerül a sor, mindegyikük rendelkezik egy speciális csíkkal, amely segítségével a megfelelő gomb nyomva tartásával különleges képességeket és támadásokat hívhatunk elő – természetesen minden csapattagnál mást. Persze nem lenne egy szuperhősös játék az igazi alternatív kosztümök nélkül, amikből a Marvel’s Avengersben is rengeteg van. A játékot dugig tömték megnyitható jelmezekkel és skinekkel, amelyek főleg a képregényekben látható verziókon alapulnak – szívmelengető, hogy gondoltak a rajongókra, és így akartak kedveskedni nekünk. Az már kevésbé dicsérendő, hogy ezek megszerzése enyhén szólva is súlyos kreditekbe kerül, amelyhez számtalan kihívást kell teljesítenünk, vagy ha a könnyebbik utat választjuk, mehetünk is a digitális áruház kasszájához, ahol valós pénzért megvehetjük őket (emellett névjegykártyákat, kivégzéseket és emote-okat is vásárolhatunk), csak arra készüljünk fel, hogy mélyen a zsebünkbe kell nyúlnunk értük – annyira, hogy voltaképp egyáltalán nem is éri meg az egész. Amennyire nem jár semmiféle, játékmenetet érintő bónusz a mikrotranzakciókért, körülbelül annyira haszontalan a hősök felszerelésének fejlesztése, ami nemhogy nem látszik meg rajtuk külsőleg, de max. szintre húzva sem fogjuk érezni, hogy sokkal erősebbek lennének miatta. Az ehhez szükséges alkatrészek gyűjtése is felesleges így (egyébként hiába sorolták szintrendszerbe az ellenfeleket is, sokat nem nyom a latba, mivel a fejlődés minden esetben párhuzamosan zajlik), mondjuk a pályák annyira tele vannak szórva loot boxokkal, hogy egy idő után nehezen lehet megállni, hogy ne nyissunk ki néhányat – a gyűjthető képregényekért és az információs dokumentumokért viszont megéri bóklászni.

És most térjünk rá az online szegmense, ami szintén sok player fantáziáját izgatta. Laza két óra játék után megérkezünk a Chimera bázisára, ahol nem csak szingli, de többjátékos küldetéseket is elvállalhatunk. Tény, hogy ideig-óráig kifejezetten izgalmas az egész. A War Table-en a The Divisionhoz hasonló szisztémával találkozunk, csak itt a holotérképről választhatjuk ki a missziókat, amik attól függetlenül, hogy nem tartalmaznak sok változatosságot (az egész kimerül a „foglald el, majd védd meg ezt, meg azt a pontot”, „szabadítsad ki a fogságban sínylődő Inhumans-eket”, „győzd le az ellenfeleket”, vagy „verd le a hullámokban rád törő gonoszokat” feladatkörben), a hősök jelenléte, illetve a barátokkal való közös élmények sokat dobnak az összképen. A HARM szoba tulajdonképpen egy gyakorló helyiség, ahol szintén a hullámokban érkező ellenséggel szemben bizonyíthatjuk tehetségünket, de a legjobb, felteszem, már most a legkedveltebb mód az Iconic Mission, amelyben egy adott hőshöz tartozó küldetéseket vállalhatunk el, teljesítésükért pedig rá vonatkozó tárgyakat és jutalmakat kapunk. Az, hogy a pályák mennyire változatosak, már egy másik kérdés. A külső helyszíneket bejárva sok különbséget nem fogunk észrevenni az egyjátékos módban látottakhoz képest (amúgy a pályák eléggé nagyok, lehet bőven mászkálni rajtuk), ugyanis a sztoriban egyszer már ellőtt szakaszokon akciózunk (2-4 fős csapatokban, mindenki saját hőst választhat magának), illetve annyit pontosítanék, hogy alapjában véve a helyszínekből sokfélét találhatunk, tundrát, erdőséget, dzsungelt, kanyonokat és városokat, azonban az ott elhelyezkedő bázisok, laboratóriumok és a felszín alatt húzódó komplexumot majdhogynem ugyanolyanok.

Azt semmiképp sem állítom, hogy a Marvel’s Avengers egy félkész játék lenne, de az biztos, hogy a multiplayert és a választható karaktereket illetően van még mit bővíteni rajta. Természetesen a fejlesztőknek komoly terveik vannak a cuccal az elkövetkezendő hónapokban, folyamatos, ingyenes bővítésekkel, új pályák, új küldetéstípusok és új karakterek képében. Annyi bizonyos eddig, hogy Sólyomszem nemsokára érkezik, őt a csodálatos és közkedvelt PS-exkluzív Pókember követi majd, a harmadik DLC-hős pedig Kate Bishop lesz, és már a Fekete Párducot is pletykálják. Szóval lesznek még bőven csemegék, ráadásul mindegyik hős saját történetszálat is kap majd. A Marvel’s Avengers jelenlegi formájában egy kissé kezdetleges, bár így sincsen komolyabb szégyenkezni valója, a kicsit kevésnek minősülő felhozatal, a gyakran előforduló bugok és az egyéb problémák (csúszkáló hangok, hosszú töltési idők) ellenére sem. A Square Enix nem vallott kudarcot, és (eddig) egy nagyon is tisztességes és szórakoztató, erős 7 pontos játékot rakott össze.

Élvezetes meccsek, kellemes multiplayer-élmények (még ha egy idő után monotonitásba is fullad), tempós és izgalmas történet, látványos jelenetek és a képregény rajongók számára töméntelen érdekesség jellemzi a produktumot. És ha már itt tartunk: sokan már jóval a megjelenés előtt kiverték a balhét, hogy a játékban látható hősök nem hasonlítanak mozifilmes verzióikra. Tény, hogy a stuffnak gigantikus reklámkampánya volt, van és lesz is még jó ideig, és a hatalmas hype-ba a dollármilliárdokat termelő mozik is bejátszottak, de ácsi, ne keverjük a szezont a fazonnal! A Marvel’s Avengers egy önálló, saját maga lábán tökéletesen megálló szuperhősös játék, amely elsősorban a képregényeken alapul: azoknak a karaktereit használja fel, az azokban olvasható történeteket dolgozza át más formában, ennek okán az égvilágon semmi köze nincs a filmekhez, néhány aprócska, átvett elemen kívül. Vasembert tehát nem Robert Downey Jr. arcával látjuk, ahogy Amerika Kapitányt sem Chris Evans formálja meg, és így tovább – nem mellékesen a játék koncepciójának fényében ennek amúgy sem lenne semmi értelme. És ez nagyon jól is van így.

A Marvel’s Avengers nem egy Arkham Asylum, sem nem egy Spider-Man, de mindenképpen pozitív csalódás. Hosszú távra készült, kitartó rajongóknak – ha ezt el tudod fogadni, könnyen lehet a Te játékod is!

(A játékot a Cenega Magyarország biztosította tesztelésre.  Köszönjük! Megvásárolható támogatónk, a Platinum Shop budapesti boltjaiban, vagy a linkre kattintva meg is rendelhető.)

Pozitívum(ok)

  • Élvezetes és mozgalmas gameplay
  • Változatos mozgáskultúrával és harcstílussal rendelkező karakterek
  • Képregényeket idéző hangulat, rengeteg utalás az eredeti alapanyagra

Negatívum(ok)

  • Hosszabb távon monotonitásba fullad
  • Egyelőre kevés tartalom
  • Folyton ismétlődő küldetéstípusok
  • Kevés ellenfél
  • Hol vannak a Marvel-képregények ikonikus gonosztevői?
7/10
Látványosság:
Játszhatóság: Kiemelkedő
Szavatosság:
Zene/Hang:
Hangulat:

martin beleszól:

2 hozzászólás

Hozzászólás

  1. Nagy kár a hiányosságokért, de legalább pókembernek örülhetünk. 😋
    Tudom, hogy az Avangers sose arról szólt, hogy leejtem az állam a tökéletesen megírt történettől, de azért ennél többet vártam volna. Az a mázli, hogy a játékmenetre ennyire ráfeküdtek. Egyébként az értékelőben a sok gyenge ellenére hogy-hogy végül 7 pont jött ki?

    1
Advertisements