Mandragora: Whispers of the Witch Tree (PS5, PSN)

Boszorkányság, magyarul.

Magyarországon a játékfejlesztés még gyerekcipőben is alig jár. Ritkán kerül elénk magyar projekt, de korántsem azért, mert nálunk nincsenek tehetséges fejlesztők. Sokkal inkább az az (egyik) fő oka ennek, hogy a videojáték, mint művészeti ág és szellemi produktum teljesen a magyar kormány látómezőjén kívül esik. Nem értik ezt a területet, és éppen ezért nem is támogatják az iparban tevékenykedőket. Az e-sportba ugyan az elmúlt években elkezdték csepegtetni a pénzt, de ez inkább a sportnak szól, nem általánosságban véve a videojátékoknak.

Tőlünk nem sokkal arrébb ott vannak lengyel barátaink, akik remekül szemléltetik, hogy mi van akkor, ha az állam máshogy vélekedik a témakörről. Ott a kormány nem kevés vissza nem térítendő támogatást oszt ki a helyi fejlesztőcsapatok között, szemmel látható eredménnyel – elég csak a CD Projekt Red vagy a Bloober Team játékaira gondolni. Ha a tehetség mellett van pénz is, akkor készülhetnek olyan munkák, melyek talán kijuthatnak a nemzetközi piacra. Persze nem kell végeláthatatlan összegekre gondolni – a franciák nemrég bebizonyították a Clair Obscur: Expedition 33-mal, hogy a világ összes pénzét nem kell ész nélkül belelapátolni a fejlesztésekbe ahhoz, hogy valami sikeres legyen. Viszont a nulla az nulla, itthon márpedig ennyi, ami jár. 

A Primal Games Studio a közösségi finanszírozást hívta segítségül projektje megvalósításához. 110.000 dollár összeget tűztek ki célul, végül többet, mint a duplája, egészen pontosan 276.742 dollárt kalapoztak össze a Kickstarter kampány alatt. Szándékosan nem forintosítom az összeget, mindenki nézzen utána, hogy mennyi pénz ez. Jól látható ebből, hogy a Primal nem kicsit keltette fel a játékosok figyelmét, méghozzá világszerte.

A cég 2018-ban, kezdetben 5 emberrel látott neki a fejlesztésnek, ehhez képest csak 2022-ben indították meg a finanszírozási kampányt. 2023-ban jelent volna meg az eredeti tervek szerint a Mandragora: Whispers of the Witch Tree címet viselő, 2,5D-és sidescroller, ehhez képest idén áprilisban került csak a digitális boltokba, és így is kis túlzással félkész állapotban. A fejlesztők maguk is elárulták, hogy szeretik a Castlevania, Dark Souls, és a The Witcher 3 játékokat, ugyanis a dark fantasy metroidvania ezek fúziójaként értelmezhető, extra szerepjátékos elemekkel megspékelve.

A történet Faelduum gótikus világában játszódik. Mi Bíborváros Papkirályának rendfenntartója, pontosabban inkvizítora vagyunk. Az hamar kiderül, hogy a Papkirály nem híve a demokratikus kormányzási eszközöknek, helyette inkább félelemkeltéssel és vakon tartással uralkodik a pórnépen. Éppen ezt teszi a játék eleji átvezető videó során is, amikor egy elfogott boszorkányon igyekszik demonstrálni erős hatalmát. Koholt vádak alapján, kínhalált okozó égetéssel „tisztítja meg” a gonosznak vélt lényt – vagyis csak tisztítaná, ugyanis megszólal bennünk a lelkiismeret. Hogy ne szenvedjen tovább a boszorkány, nemes egyszerűséggel leszúrjuk azt, ami természetesen kicsapja a górénál a biztosítékot. A mutatványért hamar a szőnyeg szélén találjuk magunkat, de egyelőre megússzuk egy kis fejmosással, és kapunk egy utolsó esélyt, hogy helyrehozzuk, amit le – vagyis elszúrtunk. Az új küldetésünk leszállítani neki egy újabb boszorkányt, hogy rituáléját az elejétől a végéig bemutathassa alattvalói előtt.

Kezdem a pozitívumokkal. A Mandragora az egyik legcuccosabb metroidvania, amihez eddig szerencsém volt. A nagyméretű térképet gyönyörű festői grafika kelti életre, melyet a Septicflesh nevű görög metal együttes egyik tagja, Christos Antoniou által komponált, és a prágai FILMharmonic Orchestra által előadott dallamok tesznek még hangulatosabbá. A felfedezős-mászkálós alapokat szerepjátékos elemek dúsítják, és ez rögtön a móka indítását követően szembejön velünk, amikor a karakterünket kell megalkotnunk. Ötletes lehetőség, és simán van helye egy metroidvaniában, ámbár ebben a formában feleslegesre sikerült ez a fícsőr, ugyanis nem túl sok opció áll rendelkezésünkre a személyreszabásra. Például férfi és női hangból is csak egy-egy létezik, ami engem eléggé zavart. Jobban, mint az, hogy hiába formáltuk a karakterünket ízlésünk szerint, a különböző ruházatnak, páncéloknak köszönhetően vajmi keveset látunk belőle a kaland során.

A testreszabási lehetőség persze inkább csak egy vizuális adalék. Ami formálni képes a játékmenetet, az a hat eltérő kaszt a harcostól kezdve a máguson át a paladinig. Mindegyik pró és kontra tulajdonságokkal bír, értelemszerűen mindenki játékstílusának a megfelelő alternatívát kínálva. Én a Flameweavert választottam, ami itt a fekete mágust jelenti. Ez egy egészen jól balanszolt, ámde egyik attribútumában sem a legerősebb szerep, de a hasznos, távolról is ellőhető tűz varázslatok jól passzoltak a közelharchoz, kevert játékélményt kínálva ezzel.

Ami még érdekesebb, az az őrülten nagy Talent-fa, amiből minden kaszt számára van egy-egy. Alapvetően nem gondolnám, hogy az ilyen Talent-fák működését nagyon magyarázni kellene, főleg azoknak, akik láttak már ilyet szerepjátékokban (jó példa a Final Fantasy X Sphere Gridje). Azonban, bár egyszerűnek tűnik, a Mandragora-ban kell egy kis idő, míg ráérez az ízére az ember. 4 féle csomópont helyezkedik el a sűrű ágakon, amelyekből az egyszerűbbek valamelyik statunkat növelik, de van olyan is, ahol kiválaszthatjuk, hogy melyik, a stílusunknak megfelelő attribútumokat fejlesztjük, és bónusz növekedéssel járhat, ha egy attribútomból az összes node-ot feloldjuk. A legnagyobbak képességet kínálnak, kasztonként 16 félét. A legjobb, hogy a kasztok képességfáit egy bizonyos szinttől akár mixelhetjük is, amivel egészen egyedi kasztokat is létrehozhatunk.

Képességek és statok ide vagy oda, ha a harcrendszer nem jó, akkor mit sem ér az egész. A program e szegmense a Soulslike műfaj stílusjegyeit hordozza magán: lassabb tempójú csetepatékat kell elképzelni, ami kifejezetten bünteti az elhamarkodott döntéseket, még a legegyszerűbb ellenfelek esetén is. A harcok alatt nagyon fontos tényező ugyanis a karakterünk állóképessége, ami egy-két csapás, és kitérés után el is fogy, a regenerálódáshoz pedig kell pár másodperc. Ha stamina pontunk épp zérón áll, az amúgy sem gyors harcosunk lajhár üzemmódba kapcsol, extra sebezhetőséget biztosítva ellenfeleinknek, akik nagyon hamar képesek arról gondoskodni, hogy a másvilágon bohóckodjunk. Hatványozottan igaz ez az boss harcokra, melyek alatt fixen feltörlik velünk a padlót pár alkalommal, míg megismerjük az adott főellenség mozgáskészletét. 

Másik fontos eleme egy metroidvania­ játéknak a felfedezés, ami az ügyesen megtervezett térképnek, és az impozáns vizualitásnak köszönhetően szintén eléri, hogy a játékos akarja ismerni az ismeretlent. Jól adagoltan sok új helyszín nyílik meg a végigjátszás során, melyeken végiggrasszálva, úton útfélen akadunk olyan NPC karakterekbe, akik segíteni is hajlandóak a küldetésünket. Az okkult tudósnál például rúnakövekkel erősíthetjük páncélzatunkat és fegyverünket, míg az alkimistánál főzeteket készíthetünk fogyasztásra, olajokat pedig a pengénk bevonására, extra elementáris sebzéssel felruházva azt. A felfedező a térképünk rajzolásában segít és jegyzeteket készít az ellenfeleinkről, a szabó pedig bandázsokat és páncél erősítő csomagokat készít. Persze minden egyes szövetségesünk megkéri az árát a szolgálatának, de alapvetően nem kell sokat grindolni a szükséges nyersanyagokért és aranyért.

A felszínen tehát egy különböző elemekben és megoldásokban gazdag alkotás elé ülhetünk le, azonban, ha mélyebbre tekintünk, akkor nem igazán találunk semmit. A játék legnagyobb hiányossága az, hogy nem bont ki semmit jobban annál, mint amit az első pillanatban láttat magából. Bár van egy jó felütése a sztorinak, az előrehaladás során mintha a történet szinte megszűnt volna létezni. Bár első blikkre érdekesnek tűnnek a karakterek, nem igazán van személyiségük. Bár sokféle RPG-és elemmel dúsították a soulslike stílusú harcokat, a végére is ugyanazokat a „támad, támad, kitér” parancsokat küldjük majd a kontrolleren keresztül, mint ahogy azt tettük a móka első órájában is. 

Aki annál többet keres, mint amit az első 10 órában megtapasztal, az csalódott maradhat. A játékmenet bár addiktív tud lenni, tipikusan azt az élményt nyújtja, amelyet egy handheld konzollal a kézben, a napi ingázás közben be lehet fogadni egy zajos, emberekkel teli tömegközlekedési eszközön: mész egy 20-30 percet, szerzel némi nyersanyagot, lecsapsz pár mini bosst, majd valamikor visszanézel, ha ráérsz. Nem róható fel egyértelmű hibának ez, de amennyire előnye lehet ez a Mandragora-nak, annyira a hátránya is.

Mire neki tudtam állni a tesztelésnek, már nem tapasztaltam nagy problémákat a programban. Ez köszönhető annak, hogy a Primal Games Studio szabályosan ontotta magából a hibajavításokat a játékhoz, és kifejezetten tudom a közzétett jegyzetekből, hogy rengeteg problémát orvosoltak villámgyorsan a megjelenést követően. Jogosan vetnénk fel, hogy miért maradt ilyen sok hiba a programban a hosszú fejlesztési idő ellenére is, hiszen a vásárló a kasszánál egy összegben fizet a késznek vélt játékért, nem 50%-ot, és majd a többit a patchek érkezése után. A Primal példamutató gyakorlata az utógondozást illetően valamelyest feledteti ezt a gondolatmenetet.

Azért így is sikerült belefutnom egy-két kellemetlenségbe a teszt során, ilyen volt például, hogy magyar felirat esetén a szöveg kicsúszott a rendelkezésre álló helyből, vagy éppen rácsúszott egy másik szövegre, olvashatatlanná téve azt. Ennél nagyobb baj a lokalizációval, hogy a szövegek érezhetően nem magyarul íródtak, hanem angolul, és ezt fordították át magyarra. Ez sokszor magyartalan, furcsa mondatokat eredményez, amit egy hazai alkotás esetében kissé méltatlannak találok a magyar játékosokkal szemben. Nem beszélve arról, hogy magyar szinkron sincs, ami igazán elfért volna, pláne, hogy azért olyan nagyon sok szinkronizálandó szöveg nincs a játékban.

Mindent összevetve a Primal Games Studio tisztességes iparosmunkát végzett, melynek eredménye egy kellemes metroidvania, ami viszont nem elég bátor, nem elég eredeti ahhoz, hogy olyan címekkel legyen egy lapon említhető a műfajban, mint a Hollow Knight vagy a Nine Sols. Ehhez képest viszont az árazásnál nagyon vastagon fogott a ceruza – alig négyezer forinttal kerül kevesebbe a játék, mint a már említett Clair Obscur: Expedition 33. Pedig utóbbi eredetiségében, minőségében, és technikailag is köröket ver a Mandragora­-ra, hiába nem egy műfajban versenyeznek. Vegyük úgy, hogy ez egy jó lépés volt a Primaltól valami nagyobbhoz, de legközelebb sokkal, de sokkal többet szeretnék látni a magyar csapattól. 

(A tesztkódot a PlayStation Magyarország biztosította tesztelésre. Köszönjük!)