MAFIA: THE OLD COUNTRY (PS5)

Olasz meló.

Amennyire legendás, olyannyira hányattatott a sorsa a Mafia szériának. Az 2002-es Mafia: The City of Lost Heaven ­­­kult klasszikus státuszának miértjét aligha kell magyarázni bárkinek, aki kicsit jártas a témában, ehhez képest a 2010-es folytatást a kritikus hangok jócskán megtépték a repetitív nyílt világa, unalmas története miatt. Én nem gondoltam így, sőt, kifejezetten szerettem, azonban a Mafia III már az én rostámon sem csúszott át, leginkább azért, mert kiveszett belőle az a jó öreg The Godfather filmes hangulat.

A hangulat pedig azért nagyon fontos, mert hiába lenne jó a játékmenet, ez a széria ebben tud a legerősebb lenni. Ha válaszolnom kell arra az egyébként szerintem téves összevetésre, hogy a Grand Theft Auto vagy Mafia a jobb, gondolkodás nélkül az utóbbit választom. Lehet, hogy a Rockstar játéka minden másban erősebb, de a bűncsaládok belső működése, a viszályok, a testvériség és a dráma, ami a „család” tagjai között zajlik, a 1930-as és 1940-es évek hangulatának, a korszak jellemzőinek van valami olyan bája, ami a képernyőhöz láncol bármelyik GTA játékkal szemben.

Ahogy a Mafia széria új részekkel bővült, úgy ugrottak időben is későbbre. Az első az 1930-as, a második az 1940-1950-es, a harmadik rész pedig a késői 1960-as évekbe helyezte a cselekményt. Rögtön ez az egyik dolog, amiben a Mafia: The Old Country újat mutat, de nem az egyetlen, hiszen az amerikai álmot is otthagyjuk – vár minket az 1900-as évek, és Földközi-tenger legnagyobb szigete, amibe az olasz csizma rúg: Szicília.

A helyszín- és korszakválasztás nem véletlen, a Hangar 13 ezúttal ugyanis a szervezett bűnözés eredettörténetét kívánja bemutatni, ott, ahol a valóságban is megszületett az olasz maffia, például a leghírhedtebb ilyen csoport, a Cosa Nostra. A játék egészére túlzás lenne azt mondani, hogy történelmileg teljesen hű, pláne hogy a fő város is fiktív, ahogy nyilván a karakterek is, de ez teljesen rendben is van így.

Főhősünk Enzo Favara, egy fiatal srác, aki bányászfiúként (szicíliai nyelven carusu) keresi a kenyerét barátjával, Gaetanoval Szicília kénbányájában. A meló extrém szinten veszélyes, ráadásul az agresszív hajcsár kisfőnökök is undorítóan viselkednek a kétkezi munkásokkal. A két ifjú érthető módon többre vágyik az életben ennél – az álmodozás közben említés szintjén megjelenik a Mafia II helyszínéül szolgáló Empire Bay is –, így megszökni terveznek. Tragikus események sora végül oda vezet, hogy Enzo az Il Merloval, avagy a kisfőnökkel megvívott késpárbaja után menekülni kényszerül. Ideiglenes menedékében viszont utoléri őt Il Merlo, aki talán meg is ölte volna a fiút, ha nem lép közbe Don Bernardo Torrissi, az egyik legbefolyásosabb család feje, aki csak azért védi meg főhősünket, mert mindennél jobban utálja a kénbányát üzemeltető, rivális Spadaro családot. 

Enzo nem csak védelmet, de munkát, élelmet, és a feje fölé tetőt is kap a Torrissik által, az agyondolgoztatott srác a minőségi váltás miatt pedig nem is lehetne hálásabb – kis túlzással még a lószart is mosolyogva lapátolja. A fiú szó nélkül mindent megcsinál, amire kérik, és nem üti bele az orrát abba, amibe nem kellene. A család kisfőnöki tisztségét betöltő Luca Trapani meg is látja Enzoban a potenciált, így mentorként szárnya alá kapja a fiút, és egyre komolyabb munkákkal látja el őt – rövidesen vér is tapad a kezéhez. Nem kell sok fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, mi mindenben kell részt vennie az egykori carusunak, pláne hogy a Spadaro-Torrissi konfliktus is egyre élesebbé válik. Közben egymásba habarodnak a Don lányával, Isabellával is, pedig az egyik alapszabály, amit már az elején belevertek a fejébe: egy ujjal se nyúlhat a hölgyhöz, de még jobb, ha rá se néz.

A karakterek szerethetőek, a hangulat remek, a több fejezetre bontott történet pedig bár nem fog sok meglepetést okozni, szintén hozza a kötelezőt a nagyjából 12 órás játékidő során. Óriásit tol az egészen a szicíliai nyelvű szinkron és a remek hangjáték, és az Unreal Engine 5 által biztosított látvány – a csodás épületek, az élénk színű citromok, a poros úton, lóhátról és autóból megcsodálható olasz táj látványa fantasztikus. Ebbe azért bele-bele köp az optimalizáltalanság: a játék nagyon gyakran beszaggat még a performance módban is, ahol már eleve – és jól láthatóan – alacsonyabb felbontáson renderel a PlayStation 5.

Bátortalan volt a játékmenet megalkotásánál a Hangar 13, ami javarészt kimerül a lopakodós és fedezék mögül lövöldözős mechanikákban. A lopakodást ráadásul nevetségesen könnyűvé teszi Enzo „érzéke” arra, hogy a falon keresztül is lássuk, hol helyezkednek el az elkerülendő ellenfelek. Őket érmék és üvegek eldobásával el is tudjuk csalni a helyükről és járőrútjukról, opcionálisan meg is fojthatjuk őket hátulról, testüket pedig ládákban rejthetjük el – néha ez követelmény is ahhoz, hogy tovább tudjunk haladni a küldetésben. A korábbi részeknél itt hangsúlyosabbak a lopakodós szegmensek, de ha már ez így van, egy komplexebb rendszert kellett volna ehhez kidolgozni, okosabb ellenfelekkel – szóval nem Metal Gear Solid szintű az élmény, de elég lenne, ha csak fele annyira lenne olyan.

Első próbára újnak hatnak az „egy az egy ellen” késpárbajok, ahol a sikerhez fontos a megfelelő pillanatban indított hárítás vagy kitérés, de a harmadik ilyen után ez is repetitívvé válik. Hiába áll elénk újabb és újabb ember a késsel való táncra, mind ugyanúgy harcolnak, nem rendelkeznek különböző mozgáskészlettel, ami túl könnyűvé teszi a játékos dolgát. 

Az innováció hiánya ellenére a gameplay működik, pláne, ha nem vár sokat tőle az ember. Élmény keresztüllovagolni vagy autózni Szicílián, hozzák a kötelezőt az akciódús jelenetek, a rózsafűzérünkre felaggatható, különböző passzív képességeket adó charmok bár kicsit idegenek a játéktól, felkutatásuk ad egy kis extrát a játékmenethez.

Mindent összevetve a Mafia: The Old Country egy tisztességes iparosmunka, amiben bár klisés és kiszámítható a sztori, és faék egyszerű a játékmenet, az olasz sziget és bűn világának romantikája magával ragadja az erre fogékony érdeklődőket. A játék ráadásul nemsokára bővül majd egy már hivatalosan is bejelentett Free Ride móddal, amiben szabadon lehet majd bejárni Szicíliát, ám kérdés, hogy ez jár-e érdemi tartalommal, vagy csak annyiból áll az egész, hogy nem köt minket a történetmesélés – rövidesen meglátjuk. Egyet biztosan tudok: szeretnék a párommal Itáliába menni és belefeküdni egy láda napsütötte szicíliai citromba – pedig mostanáig ennyire nagyon nem foglalkoztatott Olaszország.

(A játékot a Magyarországon forgalmazó Cenega biztosította tesztelésre. Köszönjük! Az alkotás lemezes formában is megvásárolható.)