Generic selectors
Csak
Keresés címben
Keresés a tartalomban
Keresés hírekben
Keresés cikkekben
Keresés a fórum hozzászólások között
Keresés a fórum témákban
Kategória szerinti szűrés
Classic PlayStation
Comix
E3
EA Play Live 2020
Esemény
Future Games Show: Gamescom 2020
Gamescom
Gamescom 2020
Gamescom 2020 Opening Night Live
Heti hírösszefoglaló
Hírek
Komment
Nacon Connect
New Game+ Expo
Nyereményjáték
PlayStation 5 Showcase
PlayStation Indies
PlayStation Network
PlayStation.Community
Podcast
PS5 Future of Gaming
State of Play 2020. augusztus 6.
Stream
Summer Game Fest
Szavazás
Techno
Tokyo Game Show
Tokyo Game Show 2020 Online
Tokyo Game Show 2021
Ubisoft Forward

MAFIA: DEFINITIVE EDITION (PS4)

Egy ajánlat, amit nem fogsz visszautasítani.

Amióta az eszemet tudom, gengszter akartam lenni

Az olasz maffia (más néven Cosa nostra) témaköre kiemelt népszerűségnek örvend a különböző művészeti ágakban. Mozifilmek, tévésorozatok, dokumentumfilmek, tényfeltáró riportok, könyvek, zenék, színdarabok szólnak a feltörekvő gengszterekről, a történelem sikkes, minden hájjal megkent nagykutyáiról, az egész rendszer olajozott működéséről, vagy épp az egész világra kiterjedő bűnszervezet történetéről, a kezdetektől fogva, az aranykoron át, egészen napjainkig. Ha a mozgóképet nézzük, elég csak Francis Ford Coppola kikerülhetetlen alapműnek számító Keresztapa-trilógiájára, vagy Martin Scorsese klasszikus gengszter-oposzaira gondolni. Gyakran éri eme alkotásokat az a kritika, hogy erősen romantizálva mutatják be a maffiózó létformát, és annak kötelező elemeit (hatalom, tisztelet, befolyás, pénz, nők, gyors kocsik, stb.) úgy festik le, mintha követendő példa nem is, de minimum jó, elismerésre méltó dolog lenne, a kifordított amerikai álom példázata, amiben a sehonnai kisember a kilátástalan nyomorból szép lassan elkezd felemelkedni a nagy halak közé, mialatt gátlástalanul félresöpör mindenkit az útból, hogy végül a törvényt, a szabályokat és emberéleteket semmibe véve minden simlisségével a csúcsra törjön, ami után élet és halál ura válik belőle. Azt persze nem vitatom, hogy a filmipar ne játszana rá az alapvetően negatív karakterek sikertörténetére (mert valljuk be, minden nagy gengszter története bizonyos szempontból nézve sikertörténet is), és ne állítanák be úgy őket, mint tehetséges „self-made man”-eket, akik elkötelezett végrehajtókból a nagyfőnökök tekintélyt parancsoló bőrfoteléig géppuskázzák magukat, ugyanakkor ezek a filmek folyton folyvást rámutatnak arra a szomorú tényre, hogy a bűnözés lehet, hogy rövid távon nagyon is kifizetődő, de hosszabb távon semmiképp sem az.

Ha valamit kikövetkeztethetünk ezekből a művekből, az az, hogy a kemény munkával kivívott tiszteletet, a senkiből valakivé válást, az elképesztő fényűzést, és úgy en bloc az egész felemelkedést előbb-utóbb törvényszerű bukás követi. Valószínűleg kevés olyan ember van, aki ne képzelte volna el, milyen lehet olyan megkérdőjelezhetetlen befolyással rendelkezni, mint Michael Corleone, olyan precíz, tökéletesen működő csempészrendszert irányítani, mint Tony Montana, vagy olyan emberfeletti kurázsival kikelni reggel az ágyból, mint Nicky Santoro – mert ezek a fiúk sosem tököltek, ha valaki beleköpött a levesükbe. Nézzük ezeket a figurákat, szeretjük őket, rajongunk értünk, esetleg még szimpatizálunk is velük, de közben végig ott lóg a fejük felett Damoklész kardja, mintegy figyelmeztetésül: a filmekben csak vagány montázsokra vágott fényűzés, a hatalom, a pénz csak időleges élvezetek, és előbb-utóbb jön a sors, hogy benyújtsa a számlát, amit kőkeményen ki kell fizetni – és nem ropogós bankók formájában. Mentoraid válnak rád leső ragadozóvá, barátokból lesznek ellenségek és árulók, azok akarnak megölni, akiknek hűséget esküdtél, a rendőrség a nyomodban lohol, a pénz elfogy, a családod széthullik, te pedig vagy a föld alatt, vagy jobb esetben a rácsok mögött végzed (a gengszteres kultfilmek közül talán Scorsese Nagymenőkje mutatta be leghitelesebben ezt a folyamatot). Nem csoda, hogy ezek a népszerű felemelkedés-bukás történetek végül a videojáték-ipart és megihlették.

Amerika elveszítette az ártatlanságát

2002-öt írunk: egy évvel korábban jelent meg a hatalmas sikert arató Grand Theft Auto III, ami rekordidőn belül milliók kedvence lett, és nem utolsósorban az azt készítő Rockstar Games neki köszönhetően örökre a mennybe jutott. Valamit nagyon eltaláltak a srácok, ez vitathatatlan: egy három dimenziós bűnszimulátor, amelyben gyakorlatilag azt tehetsz, amit akarsz, izgalmas küldetéseket vehetsz fel, vérfürdőt rendezhetsz az utcákon, kocsikat lophatsz, vagy ha nincs jobb dolgod, simán csak bóklászhatsz Liberty City (fiktív város, New York alapján) felhőkarcolói között – akinek akkor és ott szerencséje volt a stuffhoz, az teljesen tisztában van vele mit is jelentett nekünk ez a játék. A többet, nagyobbat, lebilincselőbbet ígérő folytatás akkor már javában készült, de egy bizonyos Illusion Softwork gondozásában 2002 esztendejében a boltok polcaira került egy játék, aminek már pusztán a címe is tökéletesen kifejezte mindazt, amivel szembesülhetett a kalandra vágyó player, aki a megvásárlása mellett döntött. A cucc dobozán szimplán egyetlen szó virított: Mafia. A később 2K Czech-re átkeresztelt cseh illetőségű fejlesztőcsapat, Daniel Vávra író/rendezővel az élen olyan alkotást tett le az asztalra, ami nem csupán gamerek tömegének okozott felejthetetlen élményeket, de akkoriban a Mafia volt az egyetlen játék, ami úgy-ahogy meg tudta szorongatni a sandbox műfajban egyeduralkodónak számító GTA-sorozatot. Amire, ha azt mondtad, hogy jobban tetszik valamelyik aktuális GTA-nál, nem néztek csípőből retardáltnak, és nem akarták rád hívni az ördögűzőt – mert a stuff méltán kiérdemelte, hogy bekerüljön abba a bizonyos bőrkötéses nagykönyvbe, és egyúttal fel a polcra, a Rockstar műremekei mellé.

Tette ezt megkapó, emberi történetével és szokatlan realizmusával. A GTA amerikai módit és kultúrát kifigurázó stílusával ellentétben a Mafia sztorija jóval földhözragadtabb, komolyabb, ha úgy tetszik személyesebb volt – és emellett pont azt a formát követte, mint a fent említett mozifilmek. Voltak persze hibái bőven (a konzolosok tudnának mesélni róla eleget), de a nagyszerű narratíva és az emlékezetes karakterek, valamint a gengszterfilmeket idéző 1930-as évekbeli nagybetűs HANGULAT mindezt simán elfeledtette. A játék megjelenése óta eltelt 18 évben sok víz lefolyt a Dunán. A Mafia azóta kultikus alkotássá nemesedett, amit ugyan kissé megrágott az idő vasfoga, de érdemeit mindmáig nem lehet elvitatni. A cseh fejlesztőstúdió időközben bezárt, az egykori munkatársakból összeverbuválódott Hangar 13 folytatta a gengszter-szériát, ami időközben megélt egy csalódást keltő és leginkább félkész második részt (igaz, azt még a 2K Czech készítette), majd egy teljesen középszerű harmadikat, a Hangar 13 srácainak jóvoltából. Úgy tűnt, a széria végleg a földbe állt (amúgy nem teljesen érdemtelenül), mivel hiába ment el világszerte 7 millió példány a Mafia III-ból, azt a dühös tüzet, ami a pofára esett rajongók okádtak a fejlesztőkre, enyhén szólva sem tették zsebre. Ha itt befejeződött volna a Hangar 13 pályafutása, senki sem lepődik meg, de mit ad isten, ők csak nem adták fel, és egy olyan képtelen ötlettel álltak elő, ami már említés-szintjén is óriási öngólnak minősül: úgy döntöttek, hogy remake-elik az eredeti Mafia-játékot.

A szívesség veszedelmesebb a golyónál

Meg kell hagyni, volt rendesen vér a pucájukban. Mert oké, hogy a Mafia III minden gyengesége ellenére azért „egynek elment”, az meg egy másik, hogy a Mafia II remasteredjéről (amit nemrég adtak ki egy csomagban a harmadik rész felhúzásával és a remake-el együtt, Mafia Trilogy néven) jobb nem is beszélni, de ez nagyon-nagyon más: ez a nagybetűs MAFIA, egy klasszikus, sőt, kultikus játék, aminek feldolgozását nem lehet csak úgy félvállról venni. Egyszerűen muszáj, hogy jól sikerüljön, éreznie kellett a Hangar 13-nak is, hogy ez most tényleg komoly feladat, és hogy mindenképpen oda kell tenniük magukat, mert ezúttal nem csupán a nem létező hírnevük és presztízsük, de nagy valószínűséggel a munkahelyük forog kockán – ha ez nem jön össze, jó eséllyel örökre eláshatják magukat. Nevezhetnek vészmadárnak, de ennél jogosabb vészmadárkodás manapság aligha létezhet a videojáték-piacon: mindezek után, ami történt, sokan már előre biztosak voltak benne, hogy egy ilyen fejlesztőcsapat kezében nem sok jó sülhet ki ebből – sem a Mafia III, sem pedig az általuk prezentált Mafia II: Definitive Edition sem győzött meg minket ennek ellenkezőjéről. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a Hangar 13 mindent is megígért: korszerű grafikát, az eredetihez hű elemeket, mai igényekhez idomuló játékmenetet, és egy rakás olyan új dolgot, ami nem volt benne az első részben. Ezt nyilván élből nem hittük el, majd a sorra érkező előzetesek láttán is (amik azért annyira nem sikerültek rosszul) komolyan bennünk volt a félsz, hogy éppen gyerekkorunk egyik legemlékezetesebb élményét készülnek megcsúfolni.

Bevallom, eme baljós előítélek fényében enyhén remegő kézzel nyomtam rá a letöltés gombra, miután Martinéktól megérkezett a Mafia: Definitive Edition kódja, majd izgalmam tovább fokozódott, amikor végre elindítottam a játékot, az intro videó láttán pedig már azt hittem, hogy a mentő fog elvinni. Vegyes érzések kerítettek hatalmukba, az aggodalom mellett ugyanis nosztalgikus hangulat öntött el, egy pillanat alatt: megszólalt a jellegzetes, semmivel sem összetéveszthető főcímzene, én pedig 18 év után újra Lost Heaven városában voltam. A virtuális kamera szépen végig vitt a New York, Chicago és Los Angeles inspirálta fiktív metropoliszban, majd a rövid felütés után újra eme bűnnel, mocsokkal, korrupcióval és nagy lehetőségekkel teli hely utcáit, szűk sikátorait, hídjait, kikötőit, parkjait és vidéki autópályáit róttam – minden ugyanolyan volt, mégis más. Újra találkoztam a jól ismert, megszeretett vagy meggyűlölt karakterekkel, újra elmerültem a ’30-as évek Amerikájának bűnös alvilágában, újra szemtanúja lehetettem Tommy Angelo felemelkedésének, majd pedig törvényszerű bukásának. Egyszerre szomorú és szívet melengető érzés volt: tudtam, mit fogok látni, mit fogok hallani, tudtam, hogy mikor mi következik, de közben képtelen voltam nem mosolyogni és örülni. Hiszen egy ismerős helyre kerültem, itt vagyok 2020-ban, ülök a tévé előtt, kezemben a kontrollerrel, és egy kultikus játék remake-ével játszok, az élményeket pedig most sem veheti el tőlem senki, mint ahogy korábban sem.

És nagyjából úgy 10-12 óra játék után, amikor elbúcsúztam a főhőstől, vele együtt Lost Heaventől, és elkezdett pörögni a stáblista, meglepetten, egyben elégedetten konstatáltam: a Hangar 13-nak ezúttal sikerült a bravúr! A Mafia: Definitive Edition egy (próbáljuk megemészteni a most leírtakat, és szokjunk hozzá a gondolathoz) nem csupán tisztességes, de kifejezetten jó remake lett!

Sose köpd be a barátaidat, és mindig hallgass, mint a sír!

A leosztás ugyanaz: 1938-ban járunk, Tommy Angelo, egy Lost Heaven-i maffiacsalád prominens embere, aki hosszú évekig dolgozott a helyi kiskirálynak, Don Salierinek, nagy tettre készül. Találkozásra hív egy rendőrnyomozót, hogy alkut kössön a hatóságokkal: mivel Tommy nyaka körül egyre jobban szorul a hurok, hajlandó minden kisebb-nagyobb ügyletet és információt elárulni a családról, cserébe azért, hogy őt, feleségét és lányát a tanúvédelmi program keretein belül biztonságos helyre szállítsák a maffia elől, hogy ott új életet kezdhessenek. Tommy végül az alku reményében mesélni kezd, 1930-tól kezdve, amikor még egyszerű taxisofőrként, a gazdasági válság közepén került be a maffiába, azon keresztül, hogy bérgyilkosságok, szeszcsempészet és különböző illegális megbízások árán egyre feljebb emelkedett a ranglétrán, addig, amíg már számára kedves, hozzá közel álló embereket kellett eltennie láb alól, ami miatt egyre jobban kezdett kiábrándulni abból az életvitelből, amit választott magának. Az eredeti Mafiát az erős története és karakterei mellett főleg a változatos és sokszínű küldetései miatt dicsérték, amelynek köszönhetően minden addiginál jobban elmerülhettünk a gengszterlétben: izgalmas lövöldözések, mozgalmas autósüldözések, autóverseny (ami egyébként sokunk billentyűzetének vagy kontrollerének vesztét okozta), bankrablás, politikusok és egyéb más fontos személyek likvidálása, védelmi pénzek beszedése, stb. De a Mafia minden pozitívuma kétélű fegyver is egyben, ha egy remake-ről van szó: mert ott vannak az ismert szereplők, akiket most külsőleg is fel tudnak turbózni, ugyanakkor hűnek is kell lenniük az alapanyaghoz, nehogy a végén még megcsúfolják azt. Aztán ott vannak a már említett ikonikus missziók, amiket azért mégiscsak ki kellene bővíteni néhány helyen, de épp annyira, hogy megmaradjon a régi és az új közti egészséges egyensúly.

Ha anno valamiért szeretni lehetett a Mafia III-mat, az mindenképp a lebilincselő története és erős narratívája volt – ha máshoz nem is nagyon, ehhez ért a Hangar 13. Persze a Mafia: Definitive Edition egy remake, amelyben hozott anyagból dolgoztak, de mégis egy rakás dolgot újra kellett gondolni – és a fejlesztők szerencsére nem vallottak szégyent. Bár igaz, hogy néhol talán túl bátortalan feldolgozás lett ez, ami érthető is, hiszen a stúdióra óriási nyomás nehezedett, ami alatt nagyon-nagyon könnyű lett volna összeroppanni, és így már az is kész csodának minősül, ha csak az elvárások felét sikerül teljesíteni. Mindazonáltal a fejlesztők nem hibázták el a lényeget, számos, jelenkori igénynek megfelelő elemmel gazdagították a játékmenetet. A stuff elindítása előtt mindjárt négyféle nehézségi szint közül választhatunk: a kezdőknek én a normált ajánlanám, ugyanis rendkívül jól sikerült kiegyensúlyozottá tenniük. Ugye az eredeti Mafia annak idején egyáltalán nem volt sétagalopp, és ahogy haladtunk előre a történetben, úgy öltött a kihívás egyre szélsőségesebb formákat: némely küldetések nevetségesen könnyűek voltak, míg mások rettenetesen nehezek. Normál módban persze nem fogunk ilyenekkel találkozni (bár némely misszió így is megizzaszthat minket), hiszen manapság már nem akkora divat embert próbáló nehézséget rakni az ilyen produktumokba, inkább a játékosbarát hozzáállás dominál, így utóbbinak megfelelően gyakorlatilag szinte mindent személyre szabhatunk, a járművek fizikájától kezdve a célzás érzékenységén át a rendőrök agresszivitásáig bezárólag.

Ha van valami, amit megtanulhattunk, az az, hogy bárkit meg lehet ölni

A kulcsszó ismét a realizmus. Életerő csíkunk ugyan minimálisan visszatöltődik (épp annyira, hogy kibírjunk még egy-két golyót), de ahogy az eredeti változatban, úgy itt is a pályákon elhelyezett egészségügyi csomagok felvételével nyerhetjük vissza energiánkat. Bár a játékmenet mozgalmas és izgalmas is, azt nem árt megjegyezni, hogy olyan őrült mészárlásokra, mint a Mafia III-ban, egyáltalán ne számítsunk. Ott gyakorlatilag úgy nézett ki egy tűzharc, hogy fogtunk az M60-asunkat, bemasíroztunk a kiirtandó helyszínre, és pillanatok alatt legyilkoltunk mindenkit, aki az utunkba került. Na, itt ilyen nincs! Egyrészt a mesterséges intelligencia végre tényleg elfogadhatóan üzemel, nem tódulnak oda hozzád automatikusan az ellenséges NPC-k, anélkül, hogy fedezéket keresnének, és az őrök reagálnak rá, ha meglátják valahol az általunk csendben elintézett társukat, másrészt a fejlesztők itt is realizmusra törekedtek, így a tűzharcok földhözragadtabbak, megfontoltabbak, sokszor kell fal, vagy valamilyen más tereptárgy mögé bújnunk, és ha meggondolatlanul próbálunk rátörni az ellenfelekre, akkor bizony nagyon hamar csúf halál lehet a jutalmunk, és ennek megfelelően a lőszert sem adagolja két marékkal a program. Nem mintha ezzel baj lenne, épp ellenkezőleg: a játékmenet kifejezetten élvezetes, jól átgondolt, hatlövetűvel, kilenc milliméteres pisztollyal, sörétes puskával és Thompsonnal is egyaránt jó móka ritkítani a gengsztereket és a kopókat, a gameplay mechanikája pedig arra sarkall minket, hogy a vészes helyzeteket elegáns, hidegvérű maffiózóhoz méltóan oldjuk meg, és ne eszetlen, gépfegyvert lóbáló, hencegő Sebhelyesarcú-stílusban.

Az eredeti Mafia egyik legfrappánsabb ötlete az a szisztéma volt, hogy ha Lost Heavenben száguldozva nem tartottuk be a sebességhatárt, vagy a KRESZ szabályait megszegve vezettünk, akkor előbb-utóbb a nyomunkba eredt a rendőrség, és ha még időben lehúzódtunk, akkor a minket lefelülő járőr megbüntetett minket, és már mehettünk is útunkra, azonban ha a figyelmeztetés ellenére makacsul hajtottunk tovább, akkor idővel lövöldözéses autósüldözéssé fajult a helyzet. Ennek megelőzéseképp volt ott a bármikor ki- és bekapcsolható „sebességkorlátozás”, ami nem engedett egy bizonyos sebességnél gyorsabban menni. Ez szerencsére a Definitive Editionben sincs másképp, ám ezúttal üldözéskor a térképen jelölt akadályokon áthaladva is lerázhatjuk a nyomunkban loholó fakabátokat, akár motorkerékpárral is – merthogy a széria történetében először motorok is vannak, bár kissé feleslegesnek tűnnek, mindössze egy küldetésben irányíthatjuk, rövid ideig.

Ha a fent leírt dolgok még nem lennének elegek ahhoz, hogy kielégítsék a kihívással kapcsolatos vágyainkat, akkor örömest rendelkezésre áll a „klasszikus mód” (hivatalos nevén „Classic Difficulty”), amelyben a lőszer adagolás, illetve a hatóságok buzgósága is az eredeti játékot idézi. A legnehezebb fokozaton az életerőnk is csak annyira töltődik vissza, hogy lehetőségünk legyen egészségügyi csomagot keresni, ugyanis ekkor már egyetlen egy golyó végzetes lehet, arról nem is beszélve, hogy a legtöbb lövöldözős játékkal ellentétben itt, ha újratöltünk, mielőtt kifogy a tár, akkor Tommy automatikusan eldobja azt, és egy újat helyez be – így ahelyett, hogy megmaradna a lőszerünk a korábbi tárból, az sajnos elveszik. A régi motorosok számára, akiknek volt szerencséjük az eredeti verzióhoz, és napokat töltöttek el azzal, hogy teljesítsenek egy húzósabb küldetést, biztosan örömüket lelik majd ebben a módban – többek közt ez is nagyon szépen visszahozza a régi szép időket.

Hagyd a pisztolyt, hozd a cannolit!

De nem csupán ez, hanem még sok más dolog is van, ami erős nosztalgiát ébreszthet bennünk – sajnos negatív értelemben is. Itt érezni némi bátortalanságot a Hangar 13 részéről, mivel a remake-ben is külön választották a sztori módot és a Free Ride-ot, azaz a szabadon bóklászást – talán ennyire azért nem kellett volna ragaszkodni az eredeti játékhoz. A küldetések tehát automatikusan követik egymást, amint befejeztük az egyiket, rögtön jön egy átvezető videó, és aztán a következő misszió. A jelenetek zömét szinte egy az egyben az eredetiből vették át, a párbeszédekkel együtt (persze azért az ismerős eseményeket összességében nem voltak restek plusz szegmensekkel gazdagítani), amelyek során a szereplők sajnos nem az eredeti hangjukon szólalnak meg. Elsőre kifejezetten furcsa, hogy az agyunkba égett mondatokat most már emberek szájából halljuk, de hamar meg lehet szokni. A szinkronszínészek remek munkát végeztek, a karakterek pedig a motion capture- és grafika-ügyileg is magas színvonalon mozognak. Az apró változtatások és a mai igényekhez igazított narratíva még jobban elmélyítette a figurákat és még emberibb arcot rajzolt nekik – igaz, már az eredetiben sem csupán kétdimenziós papírmasé karakterekkel volt dolgunk, de a Definitive Edition szereplői valóban élnek, tényleg van személyiségük, nagyszerűen át tudják adni mind a drámai, mind pedig a humoros jeleneteket és érzelmeket. Mozgásokat, apró manírjaikat, minden arcrezdülésüket látva és remekül megírt dumáikat hallva olyan az egész, mintha egy Scorsese dirigálta gengszterfilmet néznénk.

És ez nem csupán akkor érvényes, ha öltönyös, szivarozó emberek üzletelnek egy nagy asztal körül, hanem Lost Heaven utcáira kilépve is. A város szó szerint él, és közben gyönyörű! Égbe magasodó felhőkarcolók, rengeteg járókelő, ide-oda száguldozó autók és villamosok, száz százalékos korhűség és változatosság. Egyáltalán nem lehet ráfogni, hogy kihalt lenne, még a különböző tereptárgyakat, sikátorokat és épületeket is példásan sikerült lemodellezni, a fejlesztőknek még arra is volt kapacitásuk, hogy az eredetiben kissé semmilyen Kínai Negyedet is varázslatos, színes és fényekkel teli körzetté alakítsák. Mindennek megvan a maga helye, az egész metropoliszból csak úgy árad a ’30-as évekbeli feeling, nincs két egyforma utca, de még két egyforma sikátor sem, az összkép pedig, kiegészülve a poros, hegyekkel, faházakkal, farmokkal és benzinkutakkal telerakott vidéki helyszínekkel együtt majdhogynem tökéletes – zokszó nélkül el lehet veszni benne. Ezt még jobban elősegítik a korabeli muzsikák, mi több, a rádióban akár baseball-meccseket is hallgathatunk!

– Üzletről beszélünk? – Mindig.

A Mafia: Definitive Edition az idei év abszolút legnagyobb meglepetése. A középszerű harmadik epizód után kevesen bíztak a Hangar 13-ban, jogosan gondolták azt sokan, hogy eme kultikus mű feldolgozása túl nagy falat nekik, senki sem lepődött volna meg rajta, ha végül saját kardjukba dőlnek ezzel a próbálkozással. Ehhez képest a remake több, mint egy kellemes csalódás és egy kicsivel több is, mint egy tisztességes feldolgozás. Ugyan az eget nem fogja megrengetni, és apróbb bugok is előfordulnak (kocsik tűnnek el hirtelen az utcákról, lassan töltődnek be a textúrák, stb.), de ez mind eltörpül azon tény mellett, hogy a fejlesztők most tényleg megcsinálták a tutit. Az eredeti játék rajongóinak garantáltan megdobban majd a szívük, de természetesen az újoncoknak is teljes mértékben ajánlható a Definitive Edition.

Lehet, hogy túlságosan korai még elkiabálnom, de egy ilyen fejlesztőcsapattól már simán megnéznék egy Mafia IV-et…

(A játékot a Cenega Magyarország biztosította tesztelésre.  Köszönjük! Megvásárolható támogatónk, a Platinum Shop budapesti boltjaiban külön vagy a Mafia II: Definitive Editiont és a Mafia III: Definitive Editiont is tartalmazó Mafia: Trilogy részeként – mindkét verzió a linkekre kattintva meg is rendelhető.)

Pozitívum(ok)

  • Páratlan HANGULAT, csupa nagybetűvel
  • A kor igényeihez igazított játékmenet
  • Emberarcú karakterek, élettől pulzáló város
  • Felfrissített narratíva
  • Klasszikus mód

Negatívum(ok)

  • Némely esetben túlságosan is hű az eredetihez
  • A régi szinkronhangok hiánya
  • Apróbb bugok előfordulnak
8/10
Látványosság:
Játszhatóság:
Szavatosság:
Zene/Hang:
Hangulat: Kiemelkedő

martin beleszól:

9 hozzászólás

Hozzászólás

  1. Az év meglepetése ez a játék számomra. Az elsőhöz nem volt szerencsém, de talán ennek tekintetében jobb is, mert így tudtam élvezni a szinkront.
    Nagyon tetszett a rendezés, a hangulat, a gunplay tűnt olykor épphogy középszerűnek, de a többi kárpótolt.
    Az már csak hab a tortán, hogy szinte az emberhez vágják 13 ezer forintért…
    A vége meg kész… nem akarok spoilerezni, de nagyot néztem.

  2. Na, csapattam vele egy félórát lefekvés előtt.
    Ha 2003 és 2012 között nem csaptam volna az eredetit végig minden évben legalább kétszer, akkor azt mondanám, hogy ez a mostani egy jó kis game. Csak “sajnos” rojtostra járattam a legelső részt és ez a remake már az elején ad egy csomó olyan dolgot, ami nem tetszik. Legfőképpen az, hogy a karakterekről ordít, hogy full újra lett gondolva, pl Ralphie szívatása az elején, meg Vincenzo harsány viselkedése… Ezek sajnos – az én szememben – nem apróságok. 🙁
    Ha nem csapattam volna az eredetit, akkor egyetértek az értékeléssel. Mivel csapattam, és az egyik legnagyobb kedvenc játékom (Igen, én is jobban bírtam, mint a GTA3-at) így ez nekem nem lehet több 5 pontnál a 10ből (az első 30-40 perc után), de lehet menet közben hozzá tudok majd adni még 1 max 2 pontot.
    Az “eredeti” az nekem 11/10

    • na. csapattam tovabb. igy 5-6 ora utan aszondom legyen 6 pont.
      – grafika (ps4-en) szep, de bugos.
      – szinkronhangok tovabbra sem jonnek be
      – zene nem tetszik. eredeti zenek jobban bejottek.
      – A varos at lett szabva. Salieri bar sem ott van, ahol lennie kene
      + nem toltoget, amikor kimegy az ember “videkre”

      ha nem lenne nagy kedvencem az eredeti, akkor a 8 pont az teljesen jo. de mint mondtam korabban, 17 eve nagy kedvencem…
      alapvetoen nem csalodas, mert a jatek nem lett elszarva, csak nem ezt vartam. sebaj, azert letolom. Kb olyan erzesem van, mint a Scorsese-fele Infernal Affairs feldolgozasnal. Az eredeti durvan jo. Scorsese meg tud filmet csinalni, de valamiert – nekem – megse mukodik annyira, mint az eredeti.

  3. A Freeride extreme is bekerult PC-rol a jatekba?

  4. Most tartok az autó versenynél és hardon egyenlőre nem boldogulok. 🙂
    Összeségében egyelőre én elégedett vagyok a játékkal. Persze messze sem hibátlan, de az atmoszféra rendben, szóval én is rendben vagyok.

  5. “A régi szinkronhangok hiánya”
    ez egymagában nálam kb akkora negatívum, amit az összes pozitívum sem képes ellensúlyozni… :/
    Mondjuk Salierit nehéz lett volna ugyanazzal az emberrel szinkronizálni, de az ő eredeti hangján kívül kb mindenki él.

    Ettől független persze beszerzős. Gondolom csapatás közben a szinkronhangokkal lesz a legkevesebb problémám. 🙂
    A verseny rendesen szopatós, ugye? 🙂

  6. Jól hangzik, erre lehet benevezek.