LOST SOUL ASIDE (PS5)

Final Fantasy a Temuról.

Az, hogy egy ember egyedül videojátékot készítsen, nem elképzelhetetlen dolog. Sőt, számos példa is van rá az indie játékok kategóriájában. Más kérdés az, hogy mekkora a projekt, és mennyi idő alatt készülne el. Ha nagyok az álmok, annál kevesebb lehet egy szál ember ráfordítható energiája, ideje és talán szaktudása a megvalósításhoz. 

Yang Bing korábban még független fejlesztőként vágta bele a fejszéjét valami nagyba 2014-ben, miután látott egy korai előzetest az akkor még készülő Final Fantasy XV-ből. Két évre rá már egy kis ízelítőt is tudott prezentálni a YouTube-on a saját munkájából, ami sokak érdeklődését felkeltette, pláne annak ismeretében, hogy mindent, amit láttak, azt egy ember rakta össze egyedül. Yangnak kapóra jöhetett a nem sokkal később a Sony által elindított China Hero Projectje, aminek köszönhetően a játék köré felhúzhatta az UltiZero Games nevű fejlesztőstúdióját 2017-ben. Ebben 2021-ben 10%-os részesedést vásárolt a Tencent, majd 2022-ig a stúdió már több mint 40 alkalmazottat foglalkoztatott, és így lett az egyszemélyes álomból csapatmunka eredménye a Lost Soul Aside.

Azért is kívántam ezzel nyitni a tesztemet, mert a végső megítélésben nagyon sokat számít az, hogy amit kész produktumként kézhez kaptunk, az egy vagy több ember munkája. Hiába kezdte egyedül Yang, végül több ember segítségével rakta össze a játékot, aminek fényében ez az akció hack and slash móka összességében csalódás, még úgy is, hogy különösebben engem a megjelenést megelőző trailerek sem nyűgöztek le igazán.

Bár egyes aspektusait nézve a Lost Soul Aside egy korrekt program, ennek is az egyik legnagyobb baja, mint sok (tisztelet a kivételnek) kínai fejlesztésű játéknak: innen-onnan összeszedett ötletek gyűjteménye, rosszul megvalósítva. Semmi gond azzal, ha inspiráló hatással bírt egy Final Fantasy XV. Azzal sem, ha tetszetős a Devil May Cry féle játékmenet. Az inspiráció nagyon jó dolog, mert fantasztikus, ahogy a saját alkotásunkkal hatással tudunk lenni másokra, amiből valami új születhet – de nem ártott volna azt is megfigyelni, hogy mitől és hogyan lesz egy játék jól fogyasztható.

Az alkotás egy fantasy világban elhelyezett történetet mesél el, melynek főszereplője egy Kaser nevű fickó, aki az inspirációként szolgáló móka főhősével (aki herceg és trónörökös) ellentétben „csak egy csávó”. Van egy húga, Louisa, akivel árvákká váltak a Birodalom és Frosthold közötti háború során. Az ok adott, az okozat pedig az, hogy csatlakoznak a GLIMMER nevű ellenálló csoporthoz, hogy harcoljanak a Birodalom zsarnoksága ellen. Hasonló módon, mint a Final Fantasy VII Avalanche csoportja, a GLIMMER is nagyszabású akciót indít, hogy felkelésre buzdítsa a lakosokat az elnyomó hatalom ellen. Kaser húga kamaszos vakmerőséggel áll bele a feladatba, és bár főhősünk nagyon ellene van Louisa részvételének – melyik normális báty ne lenne –, végül együtt indulnak a küldetésre. Kaser jól érezte, hogy ebből baj lesz: időközben a más dimenziókból érkezett Voidrax nevű lények jelennek meg, akik elrabolják húga lelkét – és ez adja a történet fő konfliktusát. A húga lelkének visszaszerzéséért és az emberiség mentéséért azonban nem egyedül indul – a GLIMMER tagjai mellett a figyelemfelkeltő akciójuk során megismeri Lord Arenát, egy sárkány-szerű Voidraxot, akit kiszabadít börtönéből, az erejük pedig valahogy összefonódik.

A történet felütésében semmi új nincs – ártatlan főhősök, misztikus erők, elnyomó birodalom. Ebből jót is lehetne főzni, ám a Lost Soul Aside valahogy nem érzi, hogy hogyan kellene elmesélnie a történetét. Az események csak úgy hirtelen megtörténnek, a narratíva ide-oda kapkod, és amikor elvileg valamilyen jelentős dolog történne – mint például Louisa lelkének elrablása – az annyira nyersen van tálalva, hogy egyszerűen nem lehet átérezni az esemény súlyát vagy a főhős ezzel kapcsolatos érzését.

Kaser annyira semleges, mint egy pohár víz, a mellékkarakterek – akik közül a legtöbb megint túlszexualizált nő – ha az első bemutatkozás után többször nem kerülnének elő, észre se vennénk. A társunkká szegődött, nagy erejű Lord Arena egy nagypapa hangján folyamatosan zsörtölődő és picsogó entitás. Az angol szinkron annyira nevetségesen rossz, mintha teljesen amatőr színészeket kértek volna fel rá – már keringenek olyan kiragadott jelenetek a neten, ahol ezen röhögnek. Nemcsak a szinkronmunka, hanem a párbeszédek prezentálása is röhejes: tökmindegy, hogy épp miről van szó, a karakterek nonverbális kommunikációja, gesztikulálása parodisztikusan túljátszott, és egyáltalán nincs szinkronban a mondanivaló tartalmával – már ha épp van tartalom, nem csak üres szavak.

A játékmenettel kapcsolatban már kevesebb a probléma. Klasszikus hack and slash felállással van dolgunk, bevihetünk könnyű és nehéz támadásokat, illetve ezeket keverhetjük, különböző kombókat eredményezve. A harcrendszer egyik fő pontja az, hogy az ellenfeleinket a levegőbe lőhetjük. Érdemes is ezt tenni, mert a többségük a levegőben teljesen ártalmatlan, mi azonban pár másodperc erejéig a magasban tartva őket tudunk csapkodni. Addig se zavarnak minket a többiek, legtöbbjük ugyanis a földön támad csak. Már ha támadnak, ugyanis meglehetősen passzívak, ami túl könnyűvé teszi a harcot.

A sokszor több fázisú bossfightok már jóval komolyabbak, és egészen látványosak is, de rettenetesen rosszul időzítve dobálja be őket a játék. A prológust követő első fejezet elején csaknem négy főellenséget kapunk egymás után, ráadásul úgy, hogy a harcrendszer még ki sem bontakozott igazán, és nem nyílt meg a teljes eszköztár sem. Ahogy viszont ez megtörténik, megnyílnak előttünk Lord Arena különböző extra képességei, és új fegyvereket kapunk, a játék ezen szegmense elkezd igazán jól működni. Persze még mindig nem egy DMC vagy NieR: Automata, de szórakoztató.

A játékmenet természetesen nemcsak harcokból áll, hanem platformer szegmensekből, és ehhez kapcsolódóan minijátékokból is. Ezek nem igazán fantáziadúsak, nagyjából kimerülnek az „adott idő alatt szedd össze a pár darab elszórt energiagömböt” típusú kihívásokban, a játékbeli pénzért azért érdemes őket megcsinálni. A móka próbálkozik a puzzle-ökkel is: egy-egy elrejtett ládához például a megfelelő kapcsolókra rálépve lehet eljutni, de ennél komolyabb feladványokra viszont nem érdemes várni, mert nem lesznek.

Az Unreal Engine 4 által hajtott képi világra nincs panasz. Bár nem kiemelkedően szép a program, sokszor pazar látvány tárul elénk, és főleg a helyszínek és egyes főellenfelek dizájnja az, ami igazán jól sikerült. A játék Quality ésPerformance grafikai opciókat kínál, utóbbi 60 képkockát másodpercenként, korrekt látvánnyal, különösebb teljesítménybeli problémától mentesen. Hibának találom viszont, hogy nincsenek részletesebb vizuális beállítások. Engem például baromira zavart a ki nem kapcsolható motion blur, ami miatt a gyors akciójeleneteket normálisan fényképezni se lehet úgy, hogy ki is legyen rajta vehető valami – lássátok a cikkhez csatolt screenshotokat.

A korrekt látvány és az idővel egészen szórakoztatóvá váló harcrendszert leszámítva a Lost Soul Aside minden más téren kihagyja a ziccereket. Azt még valahol meg is érteném, ha az akciózásra kissé nagyobb fókusz került volna, mint minden másra, de hogy egy játékon belül ennyire nagy minőségbeli különbség legyen a szegmensek között, az óriási hiba. A gyenge narratíva, az őrülten ciki párbeszédek és szinkron, na meg az egydimenziós karakterek mellett egyszerűen nem lehet elmenni. Olyan a program, mintha félkész lenne, pedig idő volt rá – csak igény nem, hogy legalább közepesen jó legyen.

(A játékot a PlayStation Magyarország biztosította tesztelésre. Köszönjük! Az alkotáshoz demo is elérhető.)