Generic selectors
Csak
Keresés címben
Keresés a tartalomban
Keresés hírekben
Keresés cikkekben
Keresés a fórum hozzászólások között
Keresés a fórum témákban
Kategória szerinti szűrés
Classic PlayStation
Comix
E3
EA Play Live 2020
EA Play Live 2021
Esemény
Future Games Show: Gamescom 2020
Future Games Show: Spring Showcase
Gamescom
Gamescom 2020
Gamescom 2020 Opening Night Live
Gamescom 2021
Gamescom 2021 Opening Night Live
Heti hírösszefoglaló
Hírek
Komment
Nacon Connect
New Game+ Expo
Nyereményjáték
PlayStation 5 Showcase
PlayStation Indies
PlayStation Network
PlayStation.Community
Podcast
PS5 Future of Gaming
PS5 Tudtad?
PSC Gyorsszavazás
State of Play 2020. augusztus 6.
State of Play 2020. február 25.
Stream
Summer Game Fest
Szavazás
Techno
The Game Awards
The Game Awards 2020
Tokyo Game Show
Tokyo Game Show 2020 Online
Tokyo Game Show 2021
Ubisoft Forward

Legend of Mana (PS4, PSN)

A szeretet és gyűlölet ezer arca.

A videojátékok elkészítésének költségei egyre magasabbak, így a nagyobb cégek és kiadók gyakran olyan kalandokba fektetnek, amelyek sikerei valamennyire garantáltak – de legalábbis az aktuális trendek irányvonalába vágnak. A merészebb kísérletezés ma a független szcéna feladatköre lett, ebben a korban pedig a játékosok ideje többet ér, mint valaha: havonta tucatnyi alkotás kerül a piacra, így olyan produktumokkal kell felkelteni a vásárlók érdeklődését, amelyekre hajlandóak időt áldozni. Tekintettel arra, hogy egyre több játék élő szolgáltatásként üzemel, és folyamatos frissítésekkel tartják életben őket, kiemelkedően fontos, hogy egy program megragadja és fenntartsa az érdeklődést. A ’90-es években persze teljesen más volt a helyzet: kevesebb játék volt, így több idő is, és elkészülhettek olyan alkotások – ráadásul nagy kiadóktól –, mint az 1999-es, Európában korábban kiadatlan Legend of Mana, amibe iránymutatás híján rengeteg időt ölhettek az élményre vágyó játékosok, egyedi megközelítése miatt pedig egyszerre szerethették és gyűlölhették.

A kaland legnagyobb különlegessége – áldása és átka is egyben – nem lineáris felépítése, amely egyszerre egy nagyon előremutató, korát meghaladó megvalósítás, másrészt elképesztően frusztráló kivitelezés a rendszert nem ismerők számára. Történetünk Fa’Diel világában játszódik, ahol évszázadokkal ezelőtt leégett az életet és varázserőt – manát – biztosító fa, a maradék energiáért pedig szörnyű, ádáz háborút vívtak a különböző fajok. A pusztítás után a fa szunnyadni kezdett, hogy regenerálódjon, míg a világ különböző területei ősi ereklyékbe kerültek. Néma hősünkkel az a feladatunk, hogy az ereklyéket begyűjtve helyreállítsuk Fa’Dielt és a manafát, hogy az univerzum visszanyerje egykori alakját, útközben pedig megértsük és megismerjük, hogy a szeretetnek – és így elkerülhetetlenül a gyűlöletnek – mennyi formája és megnyilvánulása lehet.

A történet elején ki kell választanunk egy négyzetrácsos térképen, hogy mely szekcióban szeretnénk megkezdeni az újjáépítést, majd itt elhelyezhetjük első ereklyénket, a postaládát, amely bűbájos otthonunkat teremti meg. Innentől kezdve a feladatok és küldetések teljesítésével újabb és újabb tárgyakat gyűjthetünk be, amelyek mindegyike egy-egy helyszínt tartalmaz: egy ősi kőtábla például elhagyatott romokat, egy jáde tojás veszélyes barlangokat, egy rozsdás vasmacska egy kikötővárost, míg építőkockák egy kedves falut „teremtenek”. Kifejezetten izgalmas és ötletes kivitelezés ez, ugyanis egyrészt nem kötött sorrendben járhatjuk be a helyszíneket, másrészt mindenkinek máshogy néz ki majd a világtérképe. A mana-energia különböző elemekre oszlik, mint például a tűz vagy a víz, a térkép pontjainak elrendezése pedig ezekre is kihat: ha például erős a tűz szintje, akkor az ilyen ellenségek erősebbek lesznek, míg az ellentétes eleműek gyengébbek. Az, hogy mennyire távol és milyen sorrendben helyezzük el az ereklyéket otthonunktól, hatással van a lények szintjeire és a beszerezhető tárgyakra, előzetes háttérismeretek nélkül azonban eléggé kaotikus lehet az újoncoknak az, hogy mit, hogyan és hova érdemes pakolni. A játék szinte egyáltalán nem fogja a kezünket, így elég könnyű lehet elveszni és eltévedni, sőt, ha nem pont úgy rendezzük a dolgokat, akkor elég sok eseményből ki is maradhatunk.

A Legend of Mana egy akció-szerepjáték, ahol valós idejű csatákban vehetünk részt. Ha szaladgálás közben összefutunk egy ellenséggel, akkor kezdődik is a harc, amelyben gyors, de gyengébb, vagy lassú, de erősebb támadásokkal püfölhetjük a gonoszokat, később pedig különleges technikákat és varázslatokat is feloldhatunk. Ezeket azért is érdemes, mert a harcrendszer alapvetően nem túl komplex, így célszerű magunknak feldobni. Figuránkat két képességgel is felruházhatjuk, amelyek bizonyos mozdulatok: például ugrás, guggolás – amely gyorsítja a gyógyulást –, védekezés. Ha ezek adott kombinációival elég csatát megnyerünk, akkor újakat oldhatunk fel: például a guggolás és az ugrás a magasugrást teszi elérhetővé. Emellett, minél többet használunk egy adott fegyvert a 11 típus közül – vannak egy- és kétkezes kardok és fejszék, íjak, harci botok, pörölyök és így tovább –, illetve minél több küzdelemben győzedelmeskedünk úgy, hogy bizonyos mozdulatok be vannak állítva, akkor különleges támadótechnikák lesznek elérhetőek, amelyek amellett, hogy nagyon látványosak, könnyen ízekre szedik a gonoszokat. Mivel a kaland könnyedén teljesíthető úgy is, hogy egy gombot püfölünk folyamatosan, elég hamar monotonná válhat, ezért is célszerű picit taktikázni a különféle technikákkal – ha már a fejlesztők nem várják el ezt tőlünk.

Mivel kötött irány nincs, a helyszíneket bejárva futhatunk össze mindenféle szeleburdi és különleges karakterrel, akik a fő- és melléktörténetek központi szereplői. A játék három fő szálat és tucatnyi ezekhez kapcsolódó, vagy épp független melléksztorit kínál, amelyek további helyszínekhez, eseményekhez és egyéb jutalmakhoz vezetnek. Elég egyet teljesíteni a főbb narratív ívek közül ahhoz, hogy végig tudjuk vinni a játékot, főleg, mivel ezek csak nagyon lazán kapcsolódnak egymáshoz. A Legend of Manát érdemes úgy felfogni, mint egy mesekönyvet, amely lapozgatását és felfedezését teljes mértékben a játékosra bízták készítői. Eleinte, amikor kevesebb a bejárható helyszín, könnyebb belefutni egy-egy cselekménybe, de idővel kaotikusabb az egész struktúra felépítése: baromira nehéz rájönni, hogy mit, hol, mikor és miért kell csinálni, és néhol csupán félmondatok utalnak arra, hogy merre folytatódhat tovább a sztori – már ha egyáltalán van valami nyom. Maguk a küldetések is inkább foszlányokat tartalmaznak, és a különféle infómorzsákból lehet összerakni a nagyobb képet arról, hogy mi is történik – sőt, nem túl hosszúak az események, így nincs is annyira tér és idő a kibontakozáshoz. Hősünk emellett alig szólal meg, és sokszor inkább szemtanúja az eseményeknek, amelyek vége gyakran egy nagy főgonosz elleni küzdelemmel zárul: emiatt kicsit idétlen is tud lenni a helyzet, mert sokszor olyan, mintha csupán egy hallgatózó-kukkoló verőember lennénk, aki annak segít, akinek épp szüksége van rá, függetlenül attól, hogy melyik oldalon áll. Mindemellett azonban elképesztően bájos és szerethető figurákkal és ötletekkel van tele a kaland, amelynek ugyanúgy jót tesz az, hogy ilyen módon van prezentálva, mint amennyire rosszat.

Csodálatosan megrajzolt – a remasterben pedig remekül finomított – helyszíneket járhatunk be, amelyek árasztják magukból a fantasy és meseszerű hangulatot. Szénatetős házikók egy faluban; egy hatalmas kagylóba vájt szálloda a tengerparton; a sötétben pislákoló lámpák városa; egy elhagyatott játékokkal teli szemétdomb; egy drágakövekkel kirakott település és egy hatalmas sárkánytetembe épített erőd – csak hogy párat említsek. Még a gonosz lakta helyszínekből is árad egyfajta mesés melegség, amihez csak hozzájárulnak az élénk színek, a lekerekített ívek, az elnagyolt motívumok és a nem feltétlenül logikához kötött architektúra. Ez igaz a karakterdizájnokra is, amelyek pixeles mivoltát külön megtekinthető karakterrajzuk egészíti ki: harcos farkasemberek, egy zsonglőrködő bohócmajom, egy élő lemezjátszó, puzzle-darabokból összeálló kocsmáros és mindenféle különleges életforma népesíti be Fa’Dielt. A pályadizájn sokszor azonban frusztráló tud lenni, a barangolós-harcos részeknél pedig az ismétlődő elemek miatt könnyű eltévedni, illetve nem mindenhol egyértelmű, hogy épp merre tudunk továbbjutni – lehet, hogy egy aprócska sikátort nem szúrtunk ki figuránkkal, pedig ott juthattunk volna tovább, míg máskor tíz ajtó közül épp a legkevésbé szembetűnő az, amely továbbenged. Az újrakiadás egyik legjobb eleme, hogy ki lehet kapcsolni a csatákat, így könnyebben tudjuk bejárni a terepeket anélkül, hogy folyton összecsapásokba bonyolódnánk. Plusz, most már bármikor lehet menteni – és nem csak mentőpontoknál –, ami szintén rugalmasabbá teszi a menetet, és több teret hagy a kísérletezésre is, a program pedig folyamatosan ment automatikusan is.

A frusztrációt jelentősen enyhítheti a Kingdom Heartsról is híres Yoko Shimomura világbajnok zenéje, amely ugyanannyira szerves része – és már-már külön karaktere – a Legend of Mana világának, mint amennyire a képi világa és karakterei. A muzsikák alternatív formája is meghallgatható az újrakiadásban, és elképesztő, hogy mennyi élet és hangulat került a dalokba, amelyek kiválóan tükrözik az adott helyszíneket és helyzeteket: szinte minden zene fülbemászó, és ad egy újabb réteget a világ egészéhez, legyen szó pörgős dallamokról a kalandozáshoz és felfedezéshez, vagy kellemes melódiákról a nyugodtabb szegmensekhez.

Az út során otthonunk is fejlődik, és több extra tevékenységnek is lehetőséget ad. Elkaphatunk szörnytojásokat, amelyekből szövetséges lények kelnek ki, amelyeket otthon nevelgethetünk, etetgethetünk és magunkkal vihetünk harcolni is. A kertünkben mindenféle szeleburdi gyümölcsöt és zöldséget termeszthetünk, amelyek állatkáinkat erősítik. (Sőt, az újrakiadásban benne van az eredetileg csak Japánban kiadott pocketstationös minijáték is, ahol szörnyecskénket fejlesztgethetjük – a PocketStation egy csak Japánban elérhető memóriakártya és Tamagotchi-szerű ötvözet volt, amely extra dolgokat kínált bizonyos játékokhoz.) Kovácsolhatunk és fejleszthetünk saját fegyvereket és páncélokat, létrehozhatunk a varázsláshoz és az elemeket képviselő szellemek elcsábításához hangszereket, később pedig nagy energiabefektetéssel harci gólemet is alkothatunk. Ezek az opciók alapvetően ötletesek és meglepően összetettek, ha szeretné beleásni magát az ember, de másrészt túl sok időt, pénzt és energiát követelnek, és elsőre elég átláthatatlanok ahhoz, hogy belebonyolódjon bárki, aki nem hardcore rajongóként szeretne mindent megtapasztalni a kalandban. Mindenesetre létezésük is igazolja a Legend of Mana belső ellentmondását: csodálatos ötletek frusztráló kivitelezéssel.

A maga sajátos, különleges meta módján a Legend of Mana központi üzenete teljes mértékben átjárja az alkotás minden egyes aspektusát, amely igazán ritkán történik meg egy játékkal. A játék központi motívuma a szeretet és a szerelem, valamint ezek ellentéte, a gyűlölet – és persze árnyalataik. Testvéri, baráti szeretet és törődés, romantikus szerelem, testi vágyakozás, a materiális javak imádata vagy csak az élet élvezete hajtja a különböző szereplőket, míg a legrosszabb helyzetben azok vannak, akiknek semmi nincs, amihez kötődhetnének. Mások pont szeretteik elvesztése miatt gyűlölnek másokat, vagy az egyén szeretetét helyezik a sokak elé. A szeretet számos formája hatja át a teljes cselekményt, az út pedig egyfajta demonstrálása ezeknek: megmutatja nekünk, hogy miként lehet szeretni, és hogy a szeretet ugyanúgy lehet pusztító és káros, mint a gyűlölet. A túl laza vonalvezetés valamennyire elvesz ennek a súlyából, de másrészt sokkal több szabad lehetőséget biztosít a saját interpretációnkra és a hézagok kitöltésére. A kötetlenség, az ellentmondásos tervezésbeli döntések, valamint a megvalósítás pedig pont ezeket az érzéseket váltják ki a játékosban: a Legend of Mana egy elképesztően különleges játék, amelyet egyszerre lehet szeretni és gyűlölni.

A Legend of Mana egy páratlan, igazán különleges és egyedi alkotás, amely hibái ellenére is jóval túlmutatott korán. Az iránymutatás szinte teljes hiánya nagyon bosszantó lehet, de hozzájárul az élmény sajátosságához – plusz ma már tucatnyi segédanyag van azoknak, akik irányítottabban, mindent megtapasztalva haladnának végig rajta. A szeretet és gyűlölet formáinak ábrázolása meglepő módon összevág azzal, amit a játékosok tapasztalhatnak, ha belevágnak ebbe a meseszerű, gyönyörű képi világgal és zenével ellátott történetbe. Több mint 20 év után is egy igazán egyedi kuriózum: nem feltétlenül annyira jó játék, de annál jobb élmény, amelyet a régi korok szerelmesei és a japán akció-szerepjátékok kedvelőinek hiba lenne kihagyni. Nem beszélve arról, hogy elképesztően be tudja szippantani az embert, aki áldja és átkozza is majd emiatt.

(A játékot a Cenega Magyarország biztosította tesztelésre. Köszönjük! Megvásárolható a PlayStation Store-ból, ára 10 590 Ft.)

3 hozzászólás

Hozzászólás

  1. A karaktermodellek is átválthatóak “remastered” verzióra, mint más játékoknál, vagy ez ilyen felemás remaster, hogy csak a hátterek feljavítottak, a karakterek meg pixelesek? A cikkben nincs erről szó, a képek meg -az oldaltól már megszokott módon- túl alacsony felbontásúak ennek egyértelmű megállapításához, a videókban meg pixelesek a karakterek.
    Ha ez utóbbi a helyzet, akkor inkább emulátorban fogom végigjátszani…

  2. Cikk alapján a SaGa irányvonalában készült a játék 😀 Gyönyörűen sikerült kipolírozni, lehet később beszerzem, de gondolom ehhez is kell majd a szokásos Ultimania könyv segédlet 🙂

  3. Köszi a cikket! Az eredeti változatot – ez nagyon paradox, mert nyilván nem tudtam az eredetivel akkor játszani 😀 – nagyon szerettem, egy varázslatos világba kalauzolt el anno. Viszont… Valahogy most nem érzek késztetést arra, hogy visszatérjek ebbe a világba, pedig tényleg nagyon ízlésesen felújított változatról van szó… Na, hát az elmúlt 22 év nem múlt nyomtalanul… 🙂