Postáslét a Mono-tón.
A videojátékok jelentős része az erőszakot használja központi eszközként és nyelvezetként: műfajtól függetlenül harcolunk, küzdünk, egymásnak feszülünk és csatázunk. Még az olyan „családbarátnak” vélt alkotásokban is, mint a Mario, az ellenségek kiiktatása egy fontos része a történéseknek. Emiatt is nagyon pozitív, hogy egyre több olyan, főleg független alkotás születik, ahol nem csak, hogy nem az erőszak a feladatok megoldása, hanem általában sincs szó semmilyen agresszióról. Ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne más módon feszültség: egyszerűen csak nem úgy keletkezik ez, hogy valakit valamivel bántani kell. Számos olyan videojáték született már, ami így is tudott kimagaslót alkotni, és bár a Lake is ezt a formanyelvet választja, sajnos jelentősen alul marad.
Történetünk főhőse Meredith Weiss, egy negyvenes informatikus a ’80-as években, aki két hétre szabadságot vesz ki, hogy amíg szülei nyaralnak, átvegye apjától a postás szerepét. Meredith több mint két évtizede nem járt már tóparti szülővárosában, Providence Oaksban, ami azt jelenti, hogy egyszerre hat nosztalgikusként és újként számára ez a közeg. Régi arcok köszönnek vissza az ismerős utcákban, miközben a gyerekkori barátok mind felnőttek. Meredith nem igazán tartotta a kapcsolatot a helyiekkel, de ők alapvetően nem bánják: örülnek neki, hogy újra találkozhatnak vele. Ebből a játék minimális dolgot ad át, pedig közel két évtizedet töltött itt hősünk, így azt várnánk, hogy a helyszínek számos régi pillanatot idéznek majd elő, nem csak egy-két egymondatos megnyilvánulást, illetve, hogy több régi arc üti fel a fejét.
A játék során komótosan, a nagy, szép tó köré épült városka otthonaiba kell kiszállítanunk csomagokat és leveleket, időnként beszédbe elegyedve a hősünk számára fontosabb karakterekkel: a most már családanya gyerekkori barátjával, a fogadó kortalan tulajdonosával, a környék beépítésétől tartó favágóval vagy a fiatalos videotékással. Meredith rövid ittartózkodása alatt egyre szorosabb kötelékeket építhet ki az emberekkel – ez főleg válaszaink függvényében változik –, extra tevékenységekkel teheti izgalmasabbá az eltöltött időt, végül pedig dönthet arról, hogy visszamegy régi életéhez a nagyvárosba sikeres, ám kimerítő karrierjéhez, vagy új irányba indul.
Sajnos a teljes élmény elég hamar roppant monotonná válik. A csomag- és levélkihordás kezdeti varázsa fürgén szertefoszlik, és nem túl pozitív, ha egyre gyakrabban gondolkozunk a gyorsutazáson és az automata vezetésen egy játékban, ahol a lényeg pont a kis, idilli tér bejárása lenne. Szépek egyébként a tájak és kellemes a móka képi világa, de hamar meg lehet unni. Ezen nem segít az sem, hogy kissé halottka a város, és az a pár autó és ember, ami megjelenik, gyakorlatilag nem is reagál ránk. Meredithnek egyébként ki- vagy beszállási animációja sincs, és elég sok grafikai malőr és furcsaság történik körülöttünk. Hasonló a helyzet azzal a tucatnyi, anakronisztikus folk/country/pop számmal, amit nyom látástól vakulásig a helyi, a tanyáról üzemeltetett rádió: az első pár alkalommal bájos és hozzáad a hangulathoz, utána viszont bosszantó. Főleg mert ha sokáig hallgatsz valamit, ha tetszik, ha nem, belemászik az agyadba, és elég nehéz kiverni onnan.
A helyiek kifejezetten jópofák és remekül keltik életre a kisvárosi archetípusokat. Kellemes velük beszélgetni, de valahogy a felületességen sosem jutunk túl – hiába akar az ellenkezőjéről meggyőzni a játék. Egyszerűen nincs pátosz az eseményekben, nem igazán történik semmi, így se kötődni, se izgulni, se törődni nem tudunk velük. Elő-előkerülnek bizonyos múltbéli sérelmek, történnek egymásra találások és elhangzanak életbölcsességek, de minden valahogy sekélyes. Mivel semmilyen kockázata nincs a játéknak, a végső döntést leszámítva nem igazán vannak következményei tetteinknek: lesz időnk mindenre, mindenkivel mindent tudunk csinálni, így attól se kell félnünk, hogy lemaradunk valamiről. Ez egyrészt pozitív, de másrészt teljesen értelmetlenné tesz minden kérdést (azt leszámítva, hogy egy-két történeti szálból kizárhatjuk magunkat). E mellé társul legalább egyfajta kedves nosztalgia: jópofa látni a videotékát a valódi klasszikusokról mintázott kópiákkal; elhangzanak utalások a kor zenéire és filmjeire; a modern, de régebbi stílusú dalok is ezt a hatást keltik. A város is kedves kis épületeivel és tipikus, tóparti fekvésével, és időnként humorosak is tudnak lenni az események. Mégis hiányzik az egészből az a valami, ami igazán tartalmassá és értelmessé tenné ottlétünket: legyen szó akár érzelmi, akár tartalmi szempontból. Nem igazán van mondanivalója, mert akárhányszor belekezd egy mélyebb gondolatba, az hirtelen véget is ér.
A Lake egy jó ötlet gyenge kivitelezése. Egy érdekes felütés lett elpazarolva önismétlő dolgokra, felületes eseményekre és lerágott klisékre. Lehetett volna egy érdekes elmélkedés az élethelyzetek változásáról, a nagyvárosba való költözésből és a kicsibe való visszatérésről, vagy arról, hogy az élet sosem áll meg, és akiket hátrahagyunk is változnak, ha tetszik, ha nem. Akár arról, hogy a döntéseknek milyen következményei vannak, és miként szaladhat el mellettünk az élet, ha nem teljesítjük be álmainkat. Helyette gépies csomagszállítást, hamar unalmassá váló körítést és fárasztó kivitelezést kínál.
(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük!)
