Lacuna (PS4, PSN)

Neon és cigarettafüst.

A klasszikus noir krimikben általában egy meggyötört lelkű nyomozó kerül egy első ránézésre egyszerűnek tűnő, de valójában sokkal mélyebb, gyakran politikai vonzatú ügybe, amiben egyszerűen nem lehet nyertes. Bármennyire is próbálja kerülni, személyesen is érdekelt lesz a nyomozásban, ami egyre mocskosabb titkokat fed fel: ezt a hangulatot pedig tovább fokozza a kezdetben a technikai korlátok miatt fekete-fehér, majd később tudatosan monokróm vagy sötét árnyalatokat alkalmazó képi világ – rengeteget képes kifejezni egy félhomályban gomolygó cigarettafüst egy kemény jelenet után. Ennek a konstrukciónak elengedhetetlen eleme a jazz zene is, ami saját, a film ütemétől néha eltérő ritmusával már-már öntörvényűen zakatol a tényleges megnyugvást szinte biztosan nem nyújtó finálé felé. A Lacuna ezt a stílust próbálta átültetni egy pixeles, cyberpunk sci-fi narratívába, és kiválóan kivitelezte: az eredmény egy remek noir, ami pontosan tudja, hogy mit akar, és meg is valósítja anélkül, hogy gáncsolná magát túlbonyolított játékmechanikákkal.

A történet egy fiktív naprendszerben játszódik, ahol az emberiség már benépesített más bolygókat is. Idegen lények nincsenek, és a cselekmény igazából egy cyber-és jazzpunk világba ágyazott geopolitikai krimi, amit egyszerűbb így, kitalált bolygókkal és népekkel elmesélni. A főhős Neil Conrad nyomozó, aki a legfőbb rendfenntartó egységnél, a CDI-nál dolgozik. A szervezet kapja azt a fontos feladatot, hogy megvédje a Drovia bolygójáról ide, Gharára érkező minisztert. A helyzet nagyon kényes, ugyanis Drovia egy gyarmatosított bolygó, amely Ghara alá tartozik. Ez nem mindig volt így: 40 évvel ezelőttig Ghara és egy másik lakott planéta, New Joran párhuzamosan kezdték el kolonizálni Droviát, ahol egyébként egy tillánium nevezetű, a jelenlegi technológiához létfontosságú nyersanyag található. New Joranon a Saviant vallás dominál, amely tagjai gyakran a spiritualizmust választják a tudományos tényekkel szemben. Négy évtizeddel ezelőtt egy ilyen kolónián katasztrófa történt, rengetegen meghaltak, az intergalaktikus bíróság pedig kimondta, hogy az épületek és struktúrák kialakítása tehetett róla – mindenki számára egyértelmű volt, hogy a racionalitással szemben állók kivitelezése okozta a vesztét ennyi embernek. Droviát ezért Ghara gyarmatává tették, így minden kibányászott nyersanyagot közvetlenül csak neki értékesíthet, amivel megfosztották attól, hogy piaci áron adja el azt, amiért keményen megdolgozik. A helyzet miatt fokozatosan alakult ki egy függetlenségpárti csoport, aminek egyik kulcsembere a Gharára érkező miniszter: szeretné, ha Drovia önálló entitás lenne, autonómiával és annak a lehetőségével, hogy kivehesse részét a gazdaságból – elvégre jelenleg Ghara profitál az egész szituációból, mert olcsón vásárolhatja és dolgozhatja fel a tillániumot, amit aztán jóval drágábban adhat tovább. Tehát ezt az érzékeny megbeszélést kellene felügyelnie a CDI-nak, Conrad nyomozó azonban éjjel egy hívást kap: a minisztert meggyilkolták, a helyzet gyorsan eszkalálódhat, és ha nem kerítik elő gyorsan a tettest, komoly konfliktus bontakozhat ki.

Itt veszi kezdetét a játék, amiben célunk helyszínről helyszínre járva nyomozni, és kideríteni, hogy ki a tettes, miért követte el, és mi áll a háttérben. Természetesen egy ötletes, összetett és elgondolkodtató történet rejlik a narratíva felszíne alatt, ami jóval túlmutat egy szokványos gyilkosságon. A kiváló, egyszerű, de kifejező pixeles grafikájú helyszíneket bejárva elemeznünk kell a nyomokat, faggatnunk a szemtanúkat, és logikai következtetéseket levonnunk, hogy a felszínre hozzuk a sokak számára kényes igazságot. A kaland során gyakran kell kitöltenünk több lehetőség közül választva egy űrlapot – egyfajta behelyettesítős dolgozatként –, és a sztori akkor is gördül tovább, ha rossz választ adunk. A program számos befejezést kínál annak függvényében, hogy mikor milyen döntéseket hozunk meg, és hogy mennyire jártunk a helyes úton. Ha esetleg nem jó konklúziókat vonunk le, akkor fontos mozzanatok maradhatnak ki – de ezek nélkül is kerek és érthető történetet kapunk. Persze a narratíva szerves része maga Conrad, aki klasszikus, noir detektív: dohányzik, nem ápol túl jó kapcsolatot volt nejével és lányával, és bánja az életében meghozott számos rossz döntést. A kaland során személyiségét is alakíthatjuk, és valamennyire érzékenyebb emberi lénnyé formálhatjuk, ha szeretnénk. A műfajhoz hű módon Conrad gyakran narrálja az eseményeket, átfogóbb képet adva akár a helyszínekről, akár saját múltjáról – ráadásul ezek az egyedüli mozzanatok, amikor van szinkron az alkotásban.

A játék kiválóan ötvözi a régi point-and-click programok stílusát, de mindezt sokkal áramvonalasabban. Mindent jelöl, amire „kattinthatunk”, így nem kell alig észrevehető „pixelekre” – alig látható apróságokra – vadásznunk, ahogy a „régi, szép időkben”. Nincsenek elnyújtott párbeszédek sem, Conrad elég gyorsan fut, és összességében átlátható porciókra van osztva az egész élmény. A kihívás a dedukcióra épít, és nagyon izgalmas összerakni a részleteket, felvázolni fejünkben – vagy esetleg papíron – az ellentmondásokat, és kikövetkeztetni az aktuális válaszokat. Akár az elérhető bizonyítékok vagy elolvasható levelek, akár a szemtanúk vallomásai rávilágíthatnak olyan összefüggésekre vagy egymásba ütköző állításokra, amik segítenek eljutni a megoldáshoz. Nem túl bonyolult, de nem is túl szájbarágós, így jóleső a nyomozás, aminek a végén sikerélményünk van. Emellett adott pontokon ment a program, hogy ezzel is ösztökéljen arra: viseljük a döntéseink súlyát és vállaljuk a következményeket.

Mindez egy remekül megálmodott világban játszódik, ahol bár csak szeleteket csípünk el a sokkal nagyobb helyszínből, összetett képet kapunk arról, hogy hogyan és miként élnek itt az emberek. A cyberpunk műfaj klasszikus terepei képviseltetik magukat: a város szintekre van építve, ahol az alsó rétegeken kifőzdék és kocsmák szaga lengi be a teret, míg magasabban a gazdagok luxusszállókban számolgatják pénzüket. A társadalmi rétegek közötti szakadék egyre nagyobb, és a technikai újítások bár óriási segítséget nyújtanak azoknak, akik megengedhetik maguknak, mindenki más hátramarad. Conrad azonban ilyen filozófiai mélységekbe ritkán téved, de mondataiból mégis át-átszűrődik egy-egy gondolat arról, hogy hol tart épp a világ – bár ő sokkal elfoglaltabb az üggyel és személyes problémáival. Ez egyébként kifejezetten jó az élmény szempontjából, ugyanis közvetetten bontja ki a világát, és akkor is csak annyira, amennyire szükséges. Időszakosan újságcikkeket tölthetünk le, amikből még jobban megérthetjük, hogy mi folyik körülöttünk – ez pedig néha az adott feladvány teljesítésében is jól jön. A bolyongás, ötletelés és nyomozás alatt pedig kiváló jazz zene szól, ami a hab a hangulati tortán.

A Lacuna egy izgalmas, összetett, és nem túlnyújtott alkotás, amely megköveteli a játékos logikus gondolkodását, de túlzottan nem bünteti hibái miatt. Remek a hangulata, érdekes a története és kellően adja át a cyberpunkhoz és a jó sci-fihez szükséges, geopolitikai és társadalmi narratívát, amely hátterében sokkal mélyebb és árnyaltabb indítékok húzódnak meg. Ennek a közepén pedig egy klasszikus noir detektív áll, aki csak annyira hősködik, amennyire jelleme – és a játékos döntései – logikusan engedik. A több befejezés pedig remekül szemlélteti a tettek következményeit. Szuper krimi a műfaj szerelmeseinek, kiváló pixel grafikával és remek ütemezéssel. Így, hogy ez a fejlesztőcsapat első próbálkozása, izgatottan várom, hogy mit produkálnak következőnek.

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük!)